sebek.

 Kirai

Felállt. Elengedett, és felállt. Nem emeltem fel a fejemet, hagytam, hogy legördüljenek könnyeim az arcomon, hogy érezhessem a sós ízt ajkamon. Már a fejem is fájt… utálok sírni.

- Ismerem! Szeretem… bűntársa vagyok! És vele fogom letölteni azt a büntetést!

Megfagyott a vér az ereimben. Felemeltem a fejemet, és dühös-értetlenül a másikra meredtem. De Kimura vigyorogva meredt a kamerába. Kicsit betegesen festett így, ezzel az oda nem illő fanatikus mimikával. Miért mond ilyeneket?

- Kimura…?! - sziszegtem, de nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Aprót nyelve akaratlanul is a bilincseket kezdtem feszegetni. Ugyanekkor felhangzott annak a rendőrnőnek a hangja, valamelyik kamera felől.

- Nem csukhatjuk le minden ok nélkül…

- Minden ok nélkül? - csattant fel Kimura. Mérhetetlenül dühösnek látszott, szinte remegett. Hatalmasat csapott az asztalra. – Most mégis kit néznek hülyének?! Tudják nagyon jól, hogy vele voltam, betörtem vele együtt a házba… védtem őt…

Fogd be, fogd már be, mert én fogom be a szádat… Hülye kölyök, miért csinálod?!

- De ön még csak tizenöt éves, és nem követett el olyan súlyos bűnt, hogy börtönbe zárjuk. - A nő hangja még mindig higgadtan csengett. Valahol mélyen neki drukkoltam… Kimura nem lehet olyan idióta, hogy komolyan gondolja a saját szavait… Ennyire nem lehet makacs. - Legfeljebb javítóintézetbe küldhetnénk, de feltételezem, a szülei kivennék onnan…

- És? - Kimura elröhögte magát. Tényleg kezd bekattanni… De nem akarom, hogy velem együtt rohadjon meg a rács mögött… - Nem akadályozhatják meg, hogy én bevonuljak. Hogy én beköltözzek hozzá, hisz gondolom, elkülönítik… - Kimura, elég. Ne folytasd. - Azt meg nem akadályozom, hogy letöltse a büntetését…

- Most már elég! - csattantam fel, miután betelt a pohár. Eddig bírtam. Dühösen néztem rá. - Ne őrülj meg! Nem érek annyit, hogy… hozzám költözz. Egy gyilkos vagyok, érted?! Fel tudod ezt fogni?! - kiabáltam. - Mi van, ha éjjel álmodban csak úgy kinyírlak, mi?! Menj haza… - mondtam fagyosan. - Fogadd el, hogy van egy viszonylag normális életed. És ne dobj el mindent… egy koszos bűnöző miatt.

Egy darabig állt dermedten. Lassan egyenesedett fel, a beálló csöndben hátrapillantott rám. Szeme könnyektől csillogott, de megtartottam a jégpáncélt. Hidegen viszonoztam pillantását, amiben kavarogtak az érzelmek. Sütött róla a fájdalom - nem értette, miért mondom ezt. Talán egy pillanatra elpárolgott a hűvösség… de aztán megszólaltam.

- Remélem érted, mire akarok kilyukadni.

Lassan közelebb lépett, és felemelve kezét, egy pofont kevert le. Nem fájt… semmi nem volt a testemet és a bensőmet mardosó érzésekhez képest. Elfordítottam a fejem tüntetőleg.

- Értem, de tudod mit? Nem akarom felfogni, se elfogadni! - kiabálja felém. - Nem fogom hagyni, hogy itt rohadj meg! Ha kell az egész életemet kutatással fogom eltölteni… kutatással… - sziszegte még, aztán sarkonfordult, és az ajtóhoz trappolt. Idióta kölyök…

Dörömbölni kezdett, míg ki nem nyitották neki az ajtót. Utána csak a csönd maradt.

Kimura

Az egész testem remeg a méregtől. Hogy mondhatott ilyet? Nem hiszem el, hogy egyenesen a szemembe mondta. Na persze, ha csak mondta volna. De már egyenesen köpte a szavakat.

Kilépdelek, mikor hallom a zár kattanását. Odakint a rendőrök bámulnak rám, pont úgy, mint egy beteg emberre.

- Mi van? Mit bámul? - vetem felé agresszívan. - Önök tehetnek mindenről! - sziszegem felé a szavakat. Kicsit megtorpanok. Arra várok, hogy a semmiből előbukkanó kommandós csoport a földre teper, és engem is ugyanúgy tartanak majd fogva, mint Kirait. De semmi nem történik. Még arra se méltatnak, hogy elköszönjenek. De miért is várom én el ezt?

Gyors léptekkel vágtatok kifele, nehezen, de sikerül kijutnom.

Kint állok az épület előtt, előkapom a mobilom, és az egyik legjobb taxi társaságot tárcsázom. Bemondom a címet, és utasítom őket, hogy a lehető leghamarabb jöjjenek értem. Muszáj eltűnnöm innen, minél hamarabb! Rosszul vagyok ettől a helytől, a légkörtől, az egésztől…

Biztosítanak arról, hogy nagyjából tíz perc, és máris értem jön az autó. A telefonomat a zsebembe süllyesztem, talpammal idegesen verek egy gyors ritmust. Mellkasomon összefonom a karjaim, fejemben pedig visszhangzik a másik mondandója.

Gondolataimból a kocsi dudája zökkent ki, csak bepattanok a járműbe, és elmotyogom a sofőrnek a címet. Csak megyünk, robog a kocsi... Egészen hazáig.

Kirai

Hosszú órákig senki nem törődött velem. Vártam, mikor cipelnek el a tárgyalásomra, vagy vernek agyon, vagy ítélnek halálra, dugnak be egy cellába, csak történjen már valami, ami eltereli a figyelmemet a kibaszott fájdalomról, mert beleőrülök!

Kezdtem kiakadni. Nincs idegtépőbb a várakozásnál… a néma csöndben… Legszívesebben már üvöltöttem volna, csak ne a némaság legyen az egyetlen társam… Kimura… folyton eszembejut… Francba… nem érdekel, nem érdekel… Kimura…

Telt az idő. Lassan, vagy gyorsan? Nem tudom. Nem érzékeltem már rég… Nekem éveknek tűnt, mire végre nyílt az ajtó - mégsem mozdultam. Bakancsok koppantak a talajon, egyre közelebbről. Éreztem, hogy leveszik a bilincset rólam, csak hogy talpra rántva újra csuklómon érezhessem a fémet… Igyekeztem nem törődni a tagjaimban lüktető fájdalommal, de minduntalan rátelepedett tudatomra a vörös köd. Elviselhetetlen…

Aztán feltűnt, mikor már az ajtó felé vonszoltak (a járás nehezemre esett, de még tartottam magam), hogy az egyik férfi valamit mond nekem.

- …vád: emberölés, ítélet: életfogytiglani fegyházbüntetés…

Micsoda? Állj, állj, mi a szar van?! Utolsó erőmmel megpróbáltam megállni, de csak magammal csesztem ki, erősebben rántottak tovább. Felszisszentem, de nem adtam fel.

- És mi van… a tárgyalással? - préseltem ki magamból indulatosan. Már a folyosóra húztak ki. - Az nem lesz…?!

Az egyik rángatóm sötéten felnevetett. - Neked meg se kellett jelenned. - Szavai felértek egy arculcsapással. - Nincs olyan érv, amivel fel tudtad volna menteni magad… Így is, úgy is rács mögé kerültél volna. Vagyis, ez esetben üveg mögé…

Hirtelen mintha megszűnt volna körülöttem minden. Furcsán távolinak tűnt a fájdalom. Nem… nem, ez nem lehet… Nekem meg kellett volna jelennem a tárgyaláson… csak egyszer… csak egyszer… el akartam mondani az igazat…

Éreztem, hogy forog velem a világ, nem tudtam ránézni egyik őrre sem… lehunytam a szemem, és hagytam, hogy magába szippantson a jótékony öntudatlanság…

Nem tudom, meddig voltam eszméletlen, de mikor felébredtem, már a cellámban feküdtem. Ahogy megmozdultam, ismét elemi erővel tört rám a fájdalom, és végigcikázott a gerincemen.

- Basszameg! - kiáltottam fel összeszorítva szememet, míg nem enyhült annyira, hogy körbe tudjak pillantani új lakhelyemen. Zihálva állapíthattam meg, hogy tényleg egy vastag üvegfal alkotja a cella bejáratát. Tulajdonképpen az egész falrész üvegből volt, az ajtó pedig… nos, mondhatni törésbiztos. Az ágy, amin feküdtem a bejárattal szemközti falnál volt, így a bal oldalamat láthatta az őr, ha bebámult… De nem úgy tűnt, hogy velem foglalkozik.

Tovább nézelődve felfedeztem egy wc-t és mosdókagylót is egymás mellett, és nem messze tőlük egy zuhanyrózsát a falon, és egy lefolyót a padlón… Úristen de jólesne egy zuhany… de mozdulni se bírok…

Tekintetem megakadt az egyik sarokban, ahol kis kamera figyelte minden rezdülésem. Remek. Ez hiányzott az életemből… Megborzongtam a gondolatra, hogy valaki talán most is figyel. Elfordítottam a pillantásomat, de még így is percekig égette a bőröm a kamera. Lehunytam a szemem, és próbáltam elterelni a gondolataimat. Felmértem a lehetőségeimet.

Nem tudok felállni. Ez volt az első, ami tudatosult bennem. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy nem tudok semmit csinálni. Vajon itt mi a rendszer az evésnél? Bedobnak egy tálcát? Addig talán még el tudnék vergődni valahogy, ha mást nem, hason csúszva… De ha…

Hirtelen kattanások sorozata szakította félbe érdekfeszítő gondolataimat. Felpillantottam fájdalmasan, és csak annyit láttam, hogy nyitva a cella ajtaja… Láttam a fehér rabruhákat elvonulni, beszélgetés halk moraja jutott el hozzám. Nem értettem… Mi ez? Aztán láttam, hogy valaki megáll, benéz hozzám.

- Te nem jössz kajálni? - hallottam a mély férfihangot. Úgy éreztem, beigazolódott a gyanúm. Itt fogok éhendögleni. Közös ebédlő van, ahova a lábadon kell menni, kivéve, ha nem tudsz járni, ez pedig egyet jelent azzal, hogy nem fogok enni.

Itt fogok éhendögleni.

Kimura

Rég éreztem, hogy ennyire hiányzott volna ez a környezet. Most mégis azt tapasztaltam, hogy egy hatalmas kő gördült le a vállamról, de a magány, és a kétségbeesés még mindig rajtam kapaszkodott. Csak csüngött, és nem volt hajlandó elengedni. Nem tudom, mi van velem. Gondolataimban Kirai szavai cikáznak. Látom magam előtt őt…

Természetesen anyámék ismételten nincsenek itthon. Ki tudja. Lehet, hogy éppen Hawaii szigetein áztatják megöregedett testüket, valami drága koktélt szürcsölnek, ami pont apámhoz hasonló sznoboknak készült. Aloha.

Egy szolgáló vesz észre, rögtön odasiet hozzám, nyitja az ajtót, érdeklődik, hogy mi történt velem, a fiatalúrral. Csak rávágom, hogy semmi, kitalálok valami kamudumát, majd felvágtatok a szobámba. Tudják nagyon jól, hogy ilyenkor békén kell hagyni. Látszólagosan be is tartják, hisz nem zaklatnak.

A lépcsőfokokat kettesével, néhol hármasával veszem. Hamar felérek, a szobám ajtaja nyitva. Ki van takarítva, csillogva vár rám.

Belépdelek, csak a szokásos módon zárom magamra az ajtót. Egy halk sóhaj szakad fel belőlem, majd a ruhásszekrényhez lépdelek. Kinyitom. Meredten bámulok a ruhadarabokra. Már nem érdekel, hogy jól nézzek ki. Nem úgy, mint régen. Csak egy fekete farmert kapok elő belőle, és egy fehér pólót. Levetem koszos holmijaimat, félredobom őket. Arcomon egy apró fintor fut át. Átitta őket a bűn szaga. A hazugságé… soha többé nincs szükségem rájuk. Csak arra emlékeztetnek, ami a rossz.
Egy gyors, de alapos zuhany után öltöm magamra a kiválasztott anyagokat. A törülközőt a helyére illesztem, száradjon csak. Beletúrok a hajamba, majd belevetem magam az ágyamba. Elterülök rajta, tekintetem automatikusan a plafonra tapad. Telefonomat szedem elő. Szétnyitom. A hátteremen Kirai van. Mikor állítottam be?

Tárcsázok…

Némi beszélgetés után rábízom a feladatot a népszerű magánnyomozóra. Elég, ha megmondom a másik nevét, és hogy mire van szükségem. Mindenre, ami hozzá kapcsolódik.

- …a szüleit ölte meg és két éves kishúgát… - hallom a férfi hangját. Meg se rezzenek az információk hallatán. Az okra vagyok kíváncsi! - …egy esetleges napló…

- Nekem mindegy, érti? Mindent szerezzen meg, amit Kirairól lehet tudni! - utasítom.

Ő csak hümmög egyet, közli, hogy majd hívni fog, és lerakja a telefont.

Már most úgy érzem magam, mint aki megbolondult. Magányosan fekszem a szobában. Az óra kattogása visszhangzik, lassan kongat. Mi lehet veled Kirai? Ugye jól vagy? Csak azt veszem észre, hogy minden percembe belekúszik a másik gondolata. Egyre jobban izgat, hogy mi van vele. Hogy mi lesz vele. Mi lesz velünk…

Két nap elteltével csörren meg először a telefonom. A nyomozó az. Szívem hevesen kalapál, izgatottan várom, hogy mit fog mondani. Büszkén meséli, hogy sikerült megszereznie. Szemeim elkerekednek, belül ujjongok. Csak rávágom, hogy most azonnal találkozzunk, a pénz meg nem számít. Beleegyezik, így fél órán belül a kezemben tarthatom a naplót.

Csak bambulok a bőrkötésű noteszre. Gyűrött, sokat megélt, foltos. De innentől senki nem veheti el.

Mélyen a zsebembe süllyesztem, véletlenül se eshet ki.

Hazamegyek.

Leülök…

És várom milyen kalandokba visz bele ez a füzet.

Már vagy két órája olvasom a tartalmat, szívem hevesen ver közben, szemeim csak kimeredten követik a betűket, szavakat, mondatokat. Falom a másik gondolatait, egy pillanatra se tudom lerakni az apró könyvet, amibe annyi érzés szorult. Mintha semmit nem változott volna az óta. Ugyanolyan stílusban írt akkor, mint ahogy most beszél. Sok fájdalma volt, és még lesz is. A bűntől, és a lelkiismeret furdalástól soha nem fog szabadulni. Miért is szabadulna? A külseje kemény, de belül olyan törékeny… vagy csak én hiszem ezt? Én bízom abban, hogy van szíve, és lelke?

„2003. május 30. péntek 23:31

Elegem van. Elegem van. Elegem van, ELEGEM VAN, nem bírom tovább ezt az egész szart. Nem érdekel a dilidoki, nem érdekel apám, nem érdekel anyám, nem érdekel SENKI.”

Nem csak azt nézem, hogy miről ír, hanem azt is, hogy hogyan. Nem látszik úgy, hogy túl sok időt fektetett volna bele, de… tudom, hogy sokat gondolkodik mindenen, ami egy picit is fontos neki!

- Nem érdekel senki? - lehelem ki magamnak alig hallhatóan, a lapot simítom végig ujjaimmal. Lehunyom szemem, és a másikat képzelem magam elé. Vajon milyen lehetett fiatalabb korába? Isten miért teremtett rossz embereket? Hogy szórakozhasson? Mintha élvezné odafent, hogy van kivel báboznia, van kin röhögnie. Ha ennyire unatkozik, akkor… miért nem tudja örökre szétrombolni ezt a világot? Nyitott szemekkel nézek fel a plafonra, mintha nem is lenne ott. Mintha szétnyitódna, és a szemem elé tárulna a színtiszta ég, ahol megbújik az a valaki, aki csettint egyet, és úgy lesz minden, ahogy akarja.

„Fájt.”

Tudom.

„Nem egyszer kellett bezárkóznom a wc-be, hogy ne lássák a könnyeimet. De egyszer lebuktam. A két nagymenő srác az osztályból kirángatott a wc-ből, behúztak két isteneset, aztán lelocsoltak vízzel, és röhögve kidobtak a folyosóra.”

Hát mégis csak tudsz sírni? Akkor előttem miért nem ereszted őket szabadon?

„Mindig is lenéztek. Én vagyok a furcsa srác, aki elfordul mindenkitől, aki mindig bizalmatlanul néz másokra.”

„Akartam barátokat. Mindennél jobban vágytam valakire, aki figyel rám, aki meghallgat, akit meghallgathatok, akivel egyszerűen… akivel egyszerűen jó. De nekem ez nem adatott meg.”

„Ismét verekedtünk, és a padlóra küldött egy felsős. Bele akart taposni a gyomromba, de egy másik felsős, egy lány megállította. Azt mondta, hagyjon már békén, nem ártottam neki semmit… De én már annyira elvakultam a haragtól, hogy csak odaköptem a lánynak, hogy ne avatkozzon bele, nincs szükségem a sajnálatára.
Sokáig csengett a fülemben az utolsó, sértetten elsuttogott mondata, miután a fiú beletaposott a gyomromba.
-Akkor szenvedj.”

„Nem érdekelte őket, miért vagyok ilyen. Nem is érdekelte volna őket akkor sem, ha tudják, hogy ha elveszik a pénzt, másnap reggelig nem fogok enni, mert otthon nem biztos, hogy kapok vacsorát, hacsak anya nem csempészik be valamit a szobámba, kockáztatva ezzel egy újabb verést.”

Testemen egy apró remegés fut végig. Mennyi kínt kellett átélned. Becsapom a noteszt, vagy egy méterrel odébb rakom le, és idegesen meredek rá. Nem hittem volna, hogy ezt fogom átélni miközben végigfutok rajta. Ő csak egy áldozat. Nem lehet gyilkos! Nem, nem, és nem!

Felpattanok az ágyról, idegesen járkálok fel-alá a szobában. Beletúrok a hajamba. - Francba, mit kéne tennem? - szisszenek fel.
Megállok egy pillanatra. Muszáj lesz kockáztatnom. Túl sok mindent nem fognak velem csinálni, ha eddig se tették meg.

Azt hittem soha nem fog az eszembe jutni a segítség. Hogy én segítsek bárkinek is? Szép vicc… de ha belegondolok. Már ez előtt is kedveltem, de most már kezdem megérteni. Kezdek belelátni a múltjába, pedig olyan titkosan próbálta őrizni. Nekem mindig megvolt mindenem. Megkaptam a legmodernebb dolgokat, lesték minden kívánságom. Neki még rendes családja sem volt. A legfontosabb problémáim a csajok voltak. Neki a lelkével kellett megküzdenie. Önkénytelenül is egy apró könny jelenik meg a szemem sarkában. Gyorsan törlöm le onnan, egy szipogást eresztek meg, aztán csak az ágyamba vetem magam. Holnap el kell intéznem egy igen fontos ügyet. Magamhoz húzom a másik kincsét, szorosan ölelem magamhoz, mintha őt érezhetném. Mintha… most is itt lenne velem.

Kirai

Alig hallok valamit. Csak saját zihálásom hangja töri meg a csöndet. Lángol minden porcikám, sajog, éget… és közben még a hideg is ráz. Lázas lennék? Ugyan mitől…? Csak heverek itt, már nem is tudom, mióta. Hamar elvesztettem az időérzékemet, hiszen folyton elszundítok pár percre, vagy órára, nem tudom…

Csak Kimura járt a fejemben, minden percben bekúszott zavaros gondolataim közé… Segíteni akart. De tényleg? Komolyan gondolta? Fel akart adni a zsaruknak… akkor miért? Nem értem. Hazudott… csak örül, hogy végre lerázott, vagy… vagy lehet, hogy még pénzt is kapott, amiért megtalált… Nem tudom…

Kimura…

Hol lehetsz most? Otthon biztosan… a kényelmes ágyadban lógatod a lábad, valami finom, drága ételt majszolva… Gondolsz rám? Biztos nem… Miért gondolnál rám? Csak egy utolsó szar alak vagyok… Gyűlölsz… Tudom, gyűlülsz… Csak bántottalak, és tudod, hogy bántanálak tovább, ha segítenél… Soha többet nem foglak látni…

Kimura…

Csak még egyetlen egyszer… hadd lássam az arcod… azt az ártatlan arcod… mielőtt itt halok meg… egyedül.

Kimura

Korán van, mégse foglalkozok avval, hogy jól nézzek ki, csak felkapom a cuccaimat, és megkérem a sofőrt, hogy vigyen a örsre. Furcsán néz rám, de legyintek, nem kell avval törődnie, hogy nekem mi dolgom van ott. Az dolga, hogy elvigyen, ne foglalkozzon felesleges dolgokkal. Csak sajnálkozva néz, hajolgat, mondogat mindent, hogy nézzem el neki. Nem érdekel, csak vigyen el… vigyen el, hogy elkezdődjön a hadműveletem, amit előre elterveztem.

Mikor megérkezek tekintetemmel hosszan vizsgálom az épületet. Félek. Gyomrom fáj az idegességtől, a kezeim remegnek ugyanúgy, ahogy a lábaim is. A férfi kiszáll, kinyitja nekem az ajtót. Mélyet sóhajtok, majd meg is teszem. Bal lábamat emelem ki először, lerakom a betonra, kifordulok, majd ki is szállok.

- Köszönöm… - lehelem ki alig hallhatóan, majd hangom elcsuklik. Lassan kezdek lépdelni a kapu felé. A sofőr beszáll a kocsiba, majd elhajt.

Én csak lépdelek előre reménytelenül. Nem sok esélye van annak, hogy beengednek egy hozzám hasonló gyereket egy ilyen épületbe. Hátborzongató hely. Hány gyilkos töltheti itt a mindennapjait? Hány bűncselekményt követhettek el? Mindegyiket megvetem, mindegyiket utálom. Kivéve egyet. Őt… csak egy áldozatnak találom, aki nem tehet semmiről. Ha ő nem jut ki innen. Akkor… én fogok bekerülni oda!

Kinyitom az ajtót. A bejárati ajtót. Bekukucskálok, sehol senki. Egy darab őr, vagy portás sincs ott. Ez aztán a biztonság! Ennyi erővel bejövök néhány alkatrésszel, és az egész börtönt kiszabadítom. Jellemző. Megrázom a fejem, besétálok. Egy ember nem terít le, nem támad meg, és ordítja: „FBI, MIT KERES ITT?”. A folyosórendszerekben keresek egy apró szobát. Egy szobát, ahol a már ismert nő bújik meg. Meg kell lennie Kawada Ainak.

Néhány emelet, jobbra-balra fordulás után rátalálok egy barna ajtóra, amire ki van írva a keresett nő neve. Bekopogok rajta, majd szó nélkül benyitok. Ott látom a nőt, aki épp a papírmunkája fölé görnyed. Kicsit ijedten pislog rám, majd megköszörüli a torkát…

- Ömm… Jó napot, Kimura-san … segíthetek?

Emlékszik rám. Mi a francért jegyzi meg egy hozzám hasonló kölyök nevét?

- Igen - vágom rá -, hol lehet fellebbezni? - sziszegem a nő felé. - Nem hiszem, hogy a legjobb döntést hozták!

Csak egy sóhajt ereszt meg, közben mutogat, hogy üljek le… vele szembe. Megteszem, de nem bízok benne. Most csak magamban bízhatok. Legalábbis… próbálok.

- Tudja, nem az én döntésem… vagy a rendőrségé, hogy mi legyen Kirai büntetése. Ezt a bíróságon döntik el, és azt hiszem... túl jó ügyvéd kéne ahhoz, hogy egyáltalán lehessen fellebbezni. Miből gondolja, hogy rossz a döntés?

- Ha jó ügyvéd kell, az megoldható! - vágom rá. - Értem én, hogy nem magán múlik, de itt van ez… - Zsebemből előhúzom Kirai naplóját, az asztalra rakom. - Gondolom ezt már látta.

Látom, ahogy a nő szemei elkerekednek. - Ez… - Közelebb hajolva vizslatja az apró füzetet, majd felpillant rám. - Honnan szerezte meg az eredetit?

- Nem mindegy, hölgyem? - vetem felé, elvigyorodok. - A lényeg az, hogy már én is tudom, mi van benne… és ezek alapján úgy gondolom, hogy ő nem tehet semmiről! - préselem ki magamból undorral a szavakat.

- Igen, tudom, hogy nem tehet semmiről! - fakad ki. Ezen én is meglepődök, csak érdeklődve figyelem a másik szavait. - De nem tehetek semmit! A bíróság úgy határozott, hogy ez a napló csak egy őrült gyilkos elmebeteg agyszüleménye…

- És komolyan gondolják, hogy egy ilyen fiatal, mint ő… evvel szórakozik? Hogy embereket lelő, közben naplót is ír? Nem gondolja, hogy ez felettébb… különös? Ha igaz lenne… nem az lenne a legfontosabb dolga, hogy ne hagyjon semmilyen nyomot?

Ideges sóhajt hallat. - Én értem, mit akar mondani, de a bíróságon elkönyvelték őrültnek. Innentől nem nagyon érdekli őket, mit mikor tesz… Csak azt látják, hogy megölte a szüleit és a húgát, öt rendőrt és két bolti eladót… - magyaráz. Minden szava, mintha egy tőr lenne. Amit jó erősen belém döf, közben pedig egy beteg vigyor ül ki arcára.

- De nem ő ölte meg a szüleit! - csattanok fel dühösen ismét. - Az apja volt… Ő csak az apját ölte meg, amiért… amiért az lelőtte a szeretett személyeket. Ezt miért nem lehet megérteni?!

- Én értem. De ettől függetlenül nagy esély van rá, hogy figyelembe se veszik a bíróságon…

- De… - kezdeném.

- De ha fellebbezni akar… - vág közbe a nő -, akkor sok sikert hozzá… és ne rám legyen dühös. Én szeretnék segíteni.

- Ha szeretne segíteni, akkor nem így állna a dolgokhoz. És maga szerint, ha fellebbeznék és lenne egy jó ügyvéd, és még tanúskodni is tudnék arról, hogy egy érző lény? Mennyi esélyem lenne?

- Sajnálom, egy kicsit pesszimista vagyok, mivel ismerem a bírót… - morogja. - Ha elég jó az ügyvéd, és jó érveket hoz fel a mostani döntés ellen, akkor… látok némi esélyt rá, hogy enyhítsék a büntetést.

- Enyhítsék? Életfogytiglan helyett csak húsz év lenne? - lehelem ki felé.

- Lehet. De az is előfordulhat, hogy börtön helyett intézetbe helyezik át. És csak addig, míg nagykorú nem lesz. - Némi csönd felőle. - Az az igazság, hogy nem igazán tehetünk semmit… bármi okból is tette, de embert ölt. Megtehette volna, hogy nem menekül, és nem lő le több embert. De így túl sok a terhelő körülmény - mondja kissé letörten.

Végighallgatom a nőt, pedig fáj az, amit mond. Lassan tényleg reménytelennek látom a helyzetet, pedig lelkesen, és erősen jöttem ide. Úgy, hogy meg kell csinálnom. Meg kell találnom az utolsó kiskapukat, és be kell törnöm.

- És olvasta az első oldalakat? Miszerint a pszichiátere kötelezte arra, hogy naplót írjon? Ezt nem veszik figyelembe?

- A napló itt vajmi keveset számít - hallom a választ. - Talán, ha… ha a pszichiáter tanúskodna róla, hogy milyen helyzetben volt akkor…

- Ő? Nagyon szépen köszönöm… - lehelem ki, próbálok némi érzelmet csempészni a hangomba. Végülis… azok után segített. Talán… mégse olyan rossz nő. - Remélem sikerül… de előtte… kérem, engedje meg, hogy meglátogathassam.

- Igen, Kirai… ne hálálkodjon - leheli ki halkan. - Rendben, nincs akadálya. Majd én bekísérem…

A szemeim elkerekedtek. Szívem hevesen kezdett kalapálni. Nem sok kellett hozzá, hogy rögtön a nő nyakába ugorjak.

- Nagyon szépen köszönöm! - Küszködök avval, hogy ne sírjam el magam… előtte. - Tudja, mikor először láttam, utáltam magát. Most se szeretem, de talán nem is olyan rossz ember.

- Tudom, de megértem, hogy miért… na. - Kilép az asztala mögül, közben megütögeti a vállamat. - Menjünk… - jegyzi meg alig hallhatóan, elindul az ajtó felé. Előre enged, kilép ő is, majd bezárja az ajtót. Levezet a kocsijához, bepattanunk oda, indítja a járművet. Majd áthajtunk a másik épületbe… Ahol… már tényleges gyilkosok ülnek.

Pár ellenőrzés és intézkedés után Ai kisasszony mosolyogva lépett elém. - Megbeszéltem az őrökkel. Bemehetsz hozzá, és beszélhetsz is vele…

Így ott volt előttem. Ott álltam az üvegfal előtt. Kóddal nyílt Kirai ajtaja. Megvártam, míg bepötyögik, majd ismételten meghajoltam a nő előtt. - Nagyon szépen köszönöm - leheltem ki, majd visszaegyenesedtem. Láthatólag zavarba jött. Csak egy picit, de zavarba.

- Nincs mit… csak ügyesen - kúszik egy apró mosoly az arcára. Beáll az ajtó mellé… háttal, hogy ne lásson semmit.

Nagy levegőt veszek, belépdelek a másik cellájába. Egyelőre nem merek közelebb menni, csak felmérem a terepet. Fekszik az ágyán, nem reagál a zajokra. Mintha melege lenne. Arca pirospozsgás, izzad.

Erőt veszek magamon, közelebb lépdelek. Az ágya mellé térdelek le, kezeimet néhány másodpercnyi időre a térdeimre illesztem, hogy ott pihenjenek. Halkan zihál, néha összeráncolja a homlokát. Szája mozdul néha, de hang nem jön ki…

Óvatosan nyúlok oda az arcához, és egy aprót simítok rajta. Kirai szemei felpattannak, rémülten rezzen össze, hirtelen még fel is ül, de csak felszisszen. A fájdalom maga alá gyűri, visszapuffan az ágyra. - Ki… Kimura? - leheli ki rekedten, hangján hallható a csodálkozás.

Elrántom a kezem, csak meredek a másikra. - Sajnálom, nem akartalak megzavarni…

- Nem, nem… - ingatja a fejét. - Hogy hogy itt vagy?… Talán álmodom?

Apró mosoly kúszik az arcomra.

- Nem, van egy viszonylagos… segítőm. Hoztam neked valamit - jegyzem meg, közben kutakodni kezdek a zsebembe, ahonnan egy tenyérnyi méretű füzetet húzok elő, amihez egy toll társul. - Lehet, hogy nem fogsz neki örülni, de arra gondoltam, hogy ideiglenesen helyettesítheti azt a bizonyos füzetet - nyújtom át neki.

- Segítő? - motyogja, aztán lassan felém fordítja az arcát. Baljával nyúlna érte, de csak egy apró szisszenést hallok felőle. Visszaereszti maga mellé, majd a jobbal nyúl utána. - A… n… naplómat? - suttogja szomorkásan. Látszik, hogy hiányzik neki az a könyv. Az arcára van írva. - Elvették a lelkemet… - leheli ki alig hallhatóan. Az új füzetet elvette, azt nézegeti.

- Ne aggódj, nálam van - közlöm mosolyogva. Tudom, hogy miközben kijöttem Ai irodájából, eltettem. Nem merek túl sokat kérdezni. Így is zaklatottnak néz ki.