bizalom.

Kirai

Álmodom, úgy érzem, ez nem lehet a valóság… Kimura… hát tényleg itt vagy? Hogyan… hogyan lehetséges, hogy ismét eljöttél? Hogy lehet, hogy nálad van a naplóm? A lelkem, az egyetlen menedékem?

Tényleg… te lettél az egyetlen menedékem?

Lehunytam szemem pár másodpercre, jelezve, hogy megértettem, mit mond. A beszéd nehezen ment még, fájt minden hang a kiszáradt torkomnak. Ajkaim biztos cserepesek voltak a szomjúságtól.

- El… elolvastad… ugye? - préseltem ki nehézkesen magamból a szavakat. Ráemeltem pillantásomat fáradtan. Látom, hogy körbepillant gyorsan, mintha tartana valamitől.

- Umm… Tudom, nem lett volna szabad, és nagyon sajnálom - leheli alig hallhatóan, nem volt könnyű elkapni a szavakat. - De jelen pillanatban ez az egyetlen esély arra, hogy megpróbáljalak kiszabadítani.

Lassan pislogtam még egyet, kis döbbenet futott át rajtam. Kiszabadítani? Engem… ki akar…? Aztán lehunytam szemem pár másodpercre, összekapartam a gondolataimat.

- A napló miatt… ne aggódj… Azt hiszem, idővel… megmutattam volna… - néztem föl rá, de a mondandóm vége száraz köhögésbe fulladt. Kellet egy kis idő, míg újra beszédképes lettem. - De nem lett… semmi bajod… Tegyél le róla, hogy… kiszabadítasz… - nyögtem ki halkan. - Itt… itt fogok… megdögleni…

- Ne mondj ilyeneket! Különben is azt csinálok, amit akarok - csúszott közelebb kicsit. Most meg se rezzentem, csak erőtlenül szorongattam a kis noteszt, amit hozott.

- Hosszú idő… egy fellebbezés… - préseltem ki magamból, elnyomva egy újabb köhögőrohamot. Úgy éreztem, menten kigyullad a testem. - Az se biztos… hogy túlélem… addig.

- Kérlek…! Csak egy rövid ideig legyél pozitív! - kérlelt még közelebb csúszva, kezeit az ágy szélére rakva. Ránéztem fél szemmel. - Csak próbáld meg… Ugye - nézett fel hirtelen - ellátták a sebeidet? Mert ha nem, akkor azonnal szólnom kell valakinek!

- Életfogytig… lanon… vagyok - nyeldekeltem párat, már alig volt hangom. - Minek látnának… el? Ne szólj… - hunytam le szemem pár másodpercre. - Nem akarom, hogy… hozzámérjenek…

- És azt… megengednéd, hogy én lássalak el? - kérdezte halkan, szinte gyengéd hangon. Megborzongtam. Régen volt, hogy bárki így szóljon hozzám.

- Miért tennéd? - ziháltam, csak nézve Kimurára. Hiába minden, a bizalmatlanságomat képtelen voltam legyőzni.

- Mert… - kezdte nagy hévvel, de elharapta, csak pislogott rám. Láttam, hogy tépelődik magában. - Te ezt… Ne kérdezz vissza, csak válaszolj!

Lehunytam szemem ismét. Éreztem, hogy mázsás súly nehezedik rám.

- Meg - suttogtam aztán megadóan.

- Köszönöm! - Hallottam hangján, hogy felderült a képe. Biztos nem számított rá, hogy megengedem, hogy ő lássa el a sebeimet. Nem értettem, miért egyeztem bele… Ugyanúgy féltem minden érintésétől, ugyanúgy nem bíztam benne… De… azt mondta, ki akar szabadítani. Segíteni akart. Elolvasta a naplómat… tud mindent, ami én vagyok… akkor miért nem érzem, hogy…?

Hirtelen eltűnt mellőlem. Fél szemmel, halkan zihálva utánanéztem. Alig láttam, de mintha beszélt volna valakivel. Nem láttam ki az, nem is hallottam… Mozdulatlanságra kárhoztattam… Sebeim lüktettek, úgy éreztem, darabokra hasad a testem. Összeszorítottam szemeimet, de aztán csak hagytam, hogy pár másodpercre rákússzon tudatomra a bénító sötétség… Nem tartott sokáig, a sajgás visszahúzott a kínzó valóságba.

Mintha éveket vártam volna… Kimura, itt hagytál? Elhagytál…?

De ekkor zacskócsörgést hallottam, és Kimura hangja is magamhoz térített kissé.

- Akkor… megnézhetem a sebeidet? - kérdezte halkan. Ráemeltem tekintetemet, majd csak mély levegőt vettem. Erő kellett a mozgáshoz, de nagy nehezen rávettem magam, hogy megemeljem jobb karomat. Odanyúltam a balhoz, összeszorítva fogaimat kezdtem feltűrni a fehér rabruhát alkaromon. Elég sutára sikerült a mozgás, de sok erőt nem tudtam belevinni… Lassanként előkerül a seb, ami csöppet sem lehet szép látvány.

- Remélem, nem fogok elájulni - jegyzi meg mellettem Kimura. Én is remélem, mert nem fogom tudni felkaparni a földről adott esetben. Akaratlanul is megmozdítottam kicsit balomat. Felszisszentem, ahogy a seb felszakadt picit… szinte láttam, ahogy ismét szivárogni kezd a vér belőle. Remek.

Kimura ismét eltűnt. Vízcsobogást hallottam, így feltételeztem, hogy kezetmos, vagy hasonló. Aztán már csak azt éreztem, hogy leül az ágyra, kis súly nehezedett mellém.

- Próbálom úgy, hogy ne fájjon - hallottam a hangját.

- Csak csináld… Ne törődj vele, hogy… fáj… Úgyis fog… - sziszegtem rekedtesen, már az állkapcsom is belesajdult, úgy szorítottam össze fogaimat, hogy ne nyögjek fel.

Óvatos érintést éreztem karomon. Megfogta gyengéden, de meg se rezzentem, annyira koncentráltam a fájdalom kizárására. Az első… hogy nem rántottam el a karomat… ez... ez már jelent valamit, ugye? Talán már nem is fog zavarni… hiszen… ő az, aki őrzi a lelkemet.

Kimura

Nem is hiszem el. Megengedte, hogy ellássam. Lehet, hogy ez már valamilyen jel lenne? Talán, de még nem lehetek benne biztos. Csak talán…

Felálltam a másik mellől, az ajtó felé vettem az irányt. Nem akartam otthagyni egy pillanatra sem, de ha nem teszem meg, esélye sincs arra, hogy túlélje. Túlélje ezt a börtönt. A kínokat, hogy maga mögött hagyja a szenvedést. Neki szabadulnia kell. De a fájó emlékeket itt kell hagynia.

A kijáratra néhány koppintást intéztem, így a még mindig ott ácsorgó nő, Ai kiengedett. Kihajoltam és intettem, hogy lépjen közelebb, nem akarok túl hangos lenni. Egyáltalán nincs szükségem arra, hogy a többi őr, vagy esetleg rab meghallja a kérésem. Így is eléggé kiszolgáltatott helyzetben van Kirai, nem kell, hogy rárakjak még egy lapáttal.

- Azt szeretném megkérdezni, hogy tud-e némi fertőtlenítőszert... vagy valami hasonlót adni? - lehelem felé kicsit kétségbeesetten.

- Talán tudok szólni valakinek - leheli ki, befele pislog a nő, tekintetét Kirain legelteti. - Csak nem elfertőződött a seb? - De arra se ad időt, hogy válaszoljak, vagy valami. Fogja magát, és sebesen tovább áll, egy kicsit odébb álló őrhöz sétál. Elment…

Most mi…? Csak meredek az üres folyosóra. Semmi.

Ez a nő most tényleg eltűnt? Pont ilyenkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá? Nem… nem hiszem el. Azok után, hogy annyit segített Kirai ügyében? Ez egy csalódás…

Kezeimet összefonom mellkasomon. Várok. Azért még reménykedek abban, hátha visszajön. Persze miért is tenné? Miért sajnálna meg egy tizenéves kiskölköt, aki azért küzd, hogy egy gyilkost szabadítson ki.

Jó negyed óra kell hozzá, hogy a nő visszaérjen. Kezében egy kisebb szatyor, amit egyenesen a kezembe nyom. - Szólj, ha kellek - leheli ki egy kicsit lihegve. Talán sietett volna?

Kicsit meglepődök, és ezt nem is tudom leplezni. Nem is akarom. - Nagyon szépen köszönöm… - hajolok meg mélyen. Talán ennyi jár neki azok után, amit tett. Talán meg kell kedvelnem ezt a nőt. Be kell cserkésznem, ő az egyetlen fegyverem ebben a bűnökkel teli hálózatban.

Felegyenesedek, visszalépek a zárkába. A zár kattan, ismét kettesben… a magány szigetén.

Visszalépdelek, egyenesen mellé. - Akkor megnézhetem a sebeidet? - lehelem ki, csak állok a másik ágya mellett. Ránézek.

Válaszként egy biccentést kapok. Apró mosoly kúszik az arcomra. Leülök a másik mellé, testem alatt egy kicsit besüllyed az ágy nem éppen kényelmes szivacsa. Eközben Kirai a felsőjével küzd. Próbálja feltűrni az anyagot, hogy láthatóvá váljon a még koszos, érintetlen seb.

Az… ronda. Ennyi épp elég. Az alvadt vér körül vörös bőr éktelenkedik.

Apró mozgás is elegendő ahhoz, hogy felszakadjon a seb, és a vér elkezdjen szivárogni. Csak bambulok rá. - Remélem, nem fogok elájulni - lehelem ki. A szatyor tartalmát elkezdem kipakolni az ágyra, közben körbepislogok. Felállok, egy apró mosolyt intézek még a másik felé, majd a csaphoz lépdelek. Megnyitom a hidegvizet, a nem is olyan rég kivett rongyot rakom be alá, hogy teljesen nedves legyen. Jaj, Kirai… ugye van esélyünk?

Elzárom a csapot, a rongyot kicsit kicsavarom, hogy ne csöpögtessem végig az egész szobán, miközben visszamegyek. Ismét ott állok a másik mellett, nem is kell sok idő, és máris ismét ott ülök.

- Próbálom úgy csinálni, hogy ne fájjon… - lehelem ki.

- Csak csináld… Ne törődj vele, hogy… fáj… Úgyis fog… - sziszegte felém. Óvatosan megfogtam a másik karját, magam felé húztam. A másik arcán halvány eltorzulás futott végig. Sajnálom. Nem akarok fájdalmat okozni. De inkább végigszántom az egész karod egy késsel, csak ne halj meg.

- Kaptatok már ennivalót? - suttogom felé, közben a ronggyal kezdem el törölgetni a másik karját. Fokozatosan, alulról felfele.

Keménynek tűnik. Nem rezzen, csak hagyja némán, hogy gondoskodjak róla.

- Kapunk minden nap… - sziszegi. - De nem ettem semmit… Nincs étvágyam.

- Pedig erősnek kell maradnod. Úgy tudom, hogy szeretsz enni - lehelem ki, akaratlanul is egy apró mosoly kúszik az arcomra. - Ha szeretnéd, akkor hozok neked valamit.

A rongy egyre jobban kezdi átvenni a másik vérét és hőmérsékletét. Istenem. Már ez is túlságosan meleg, és akkor… mi van a bőrével? A testével?

A térdeimre illesztem az anyagot, nem. Most nem érdekel, hogy koszos lesz. Remélem… ez az első jele annak, hogy megváltoztam.

A zacskóból előhúzok egy fertőtlenítőszert, a kis címkét kezdem el olvasni, hogy mégis hogy kell használni.

- Nem kell… nem vagyok éhes… - leheli felém, tekintetem ráemelem. - Rosszul vagyok… - suttogja alig hallhatóan.

- Ne gyerekeskedj. Ha nem fogsz enni, soha az életben nem fogsz meggyógyulni. Ne akard, hogy én tömjem beléd… - jegyzem meg, közben az utasításoknak megfelelően kezdem el kezelni a másik sebét.

- Hamar viszontlátnád… - morogja, egy kis fülpiszkáló segítségével viszem fel az első réteget.

Ismét felszisszen. Megrázom a fejem. Óvatosnak kell lennem. Így is annyi mindenen ment már keresztül. Tőlem nem szabad, hogy szenvedjen. Túl gyengének néz ki. Tudom, ha erősebb lenne… ha lenne ereje, akkor sokkal jobban bírná a fájdalmat. A stressz hatását.

- Leves… Csak egy picit - suttogom. De nem nagyon hatja meg. - Mit szeretnél… kötést, vagy egy hatalmas ragtapaszt?

- A kötés tökéletes... lesz… - leheli felém, közben tekintete ráterelődik. - Talán egy kis levest... még elviselnék…

- Oké… - jegyzem meg a levesre. - Oké…- ezt pedig már a kötésre.

Eltávolítom a géz csomagolását, egy kis részt letekerek, majd ráillesztem a másik sérülésére. Óvatosan kezdem el felvinni a másik kezére. Egyre vastagabb, és vastagabb lesz a kötés. Remélem használni fog. Remélem, jól csináltam mindent. Vajon… tényleg van kiút?

- Kész - suttogom felé.

- Még van egy láb… - morogja.

Rápillantok a másik végtagjára, apró pír jelenik meg az arcomon. Érzem, hogy forrósodik, és már-már Kirai hőmérsékletét is túlszárnyalja. Ne viccelj. Még női lábbal se volt dolgom, nem hogy egy férfiéval. Egy olyan személyével… akit szeretek.

Kirai

Magam sem tudom, hogyan sikerült túlélnem a karom leápolását, de valamiért így, hogy be volt kötözve, egy fokkal jobban éreztem magam annak ellenére, hogy a fájdalom nem nagyon akart enyhülni testemben. Még volt egy lábam, ami ha lehet, még jobban kínzott, mint a karom. Ha Kimurának már az első seb sem tetszett, nem tudom, ehhez mit fog szólni. A lábamat sokkal jobban erőltettem eddig, mint a karomat, hiszen eleinte ide-oda rángattak a zsaruk, meg az őrök.

- Akkor… mutasd - nézett le a combomra Kimura.

Csak egy aprót bólintottam, majd fogcsikorgatva nekiálltam fél kézzel legyűrni nadrágomat. Lefelé egyszerűbb tolni a nadrágot, mivel a seb valahol combom közepén éktelenkedik, addig nem tudnám feltűrni a nadrágszárat. Elég lassan ment, mivel lábamat nem nagyon tudtam megemelni…

- Ha bármiben segítsek, szólj - hallottam Kimura hangját. Eléggé zavarban lehetett, bár nem értem, miért… Nem válaszoltam, úgy gondoltam, elboldogulok egyedül is. Különben is fölállt, hogy elmenjen kiöblíteni a rongyot, amit előbb is használt a sebem tisztításához. Elő se került addig, míg hosszú, kínkeserves percek múltán le nem húztam addig a rabruhát, hogy látszódjon a ronda, vérző seb. Elfintorodtam kissé, de inkább azért, mert legalább már tudom, miért fáj ilyen rohadtul…

Halkan sziszegve ernyedtem vissza az ágyra, várva a fájdalmas fertőtlenítési folyamatot. Kimura visszatérve leült mellém, én pedig lehunytam szemem, ahogy megint elkezdte az óráknak tűnő kezelést…

Végső soron hálás voltam neki, amiért foglalkozott velem, de ez a pokoli kín… agyamra vörös köd ereszkedett szinte minden mozdulata után, és már meg se próbáltam elfojtani fájdalmas sziszegésemet vagy nyögéseimet. Állkapcsom már túlságosan sajgott ahhoz, hogy minden rezdülésre összeszorítsam fogaimat, így tűrnöm kellett, hogy hallja a hangomat… Egyetlen zokszó nélkül végezte a feladatot, és éreztem, hogy… tényleg igyekszik, hogy ne okozzon fájdalmat. Nem hibáztattam érte…

Végül elvette kezét, és már be is kötözte a sebet. Zihálva ejtettem vissza fejem a párnára, éreztem, hogy vérem a halántékomban dübörög. Minden szívdobbanás, minden lüktetés újabb fájdalomhullámmal járt… Nyeltem egyet.

- Köszönöm… - leheltem ki rekedtesen, elhalóan. Éreztem, hogy nem sok erőm maradt már. Felpillantottam Kimurára, és csak egy kis csodálkozást láttam átsuhanni az arcán.

- Nincs mit… - felelte halkan, majd csak egy sóhaj kíséretében odanyúlt a nadrágomhoz, és óvatosan megfogta azt. - Segítek… - lehelte még nálam is elhalóbban, alig hallottam… Csak mozdulataiból találtam ki inkább, mit akar. Hagytam neki, hadd segítsen visszahúzni a nadrágomat, ami így lényegesen gyorsabban a helyére került…

Halkan szuszogtam, kimerülten. Ismét fölnéztem a másikra, de mielőtt bármit is láthattam volna belőle, a rongyot kezébe kapva fölpattant, és megint eltűnt a vizesblokk irányában. Csak lehunytam szemem egy pillanatra, majd sután följebb tornáztam magam a párnán, hogy ne legyek teljesen vízszintesben - már ez is felért pár kör futással a börtön körül… Pihentettem a szemem, várva, hogy enyhüljön a szűnni nem akaró sajgás, de kinyitottam fél szemem, mikor hűvös érintést éreztem homlokomon - egy vizes rongy. Nem sokáig hűtött, máris elkezdte melegíteni forró bőröm…

- Sajnálom, hogy ezt kell… - ült vissza Kimura az ágy szélére. - De itt nem sok lehetőség van…

- Már ez is… több, mint amit… megérdemlek - ziháltam halkan, amennyire erőmből futotta. Idegesítő egy állapot.

- Css… ne pazarold ilyenekre az időd - tette mutatóujját a szája elé. - Már mondtam, hogy mit gondolok, és tudod, hogy makacs vagyok… - suttogta, majd leeresztette kezét. Rámnézett gyengéden, és alig tudtam állni a pillantását… égetett. - Inkább mondd, mit szeretnél?

- Én is makacs vagyok… - hunytam le a szemem, majd csak engedtem a belső hangnak, és erőtlenül megkerestem Kimura kezét jobbommal, és alig érezhetően megszorítottam. - Csak… maradj velem… - leheltem még halkan, és éreztem, hogy elhagy a maradék erőm is. Nem tudtam, és nem is akartam tiltakozni, csak engedtem, hogy magába szippantson a jótékony, mindent feledtető álom…

Kimura

A könnyeimmel küszködök.

A keze olyan forró. Nem így akartam. Nem így akartam megfogni. Tudom, hogy senki nem nézi ki belőlem, de végtére is egy romantikus embernek tartom magam. Az első randiról, az első szerelemről nekem is vannak elképzeléseim, és néha én is vágyok arra, hogy valaki legyen mellettem, fogja a kezem, és erősen tartson a karjai között. Talán… mindig ez a szó. Talán. Megtaláltam volna?

Kezemet felszabadítom, óvatosan húzom ki a másiké alól. A már többször használt szatyrot kapom magamhoz, ismét szétnyitom annak a füleit. Belenézek, és egy eddig fel nem fedezett apró dobozon akad meg a tekintetem. Előhúzom.

Lázcsillapító.

- Be kellene vetetnem vele? - nézek rá az éppen álmodó Kiraira. Mintha itt is szenvedne. Hát már az álmaiban se lehet békés élete? - De akkor fel kell ébresztenem… - lehelem ki legfőképp magamnak.

Nem lesz más választásom. Mielőtt megtehetném… felébreszthetném, felpattanok az ágyról, és ismét a csaphoz tart az utam. Egyetlen pohár pihen a fehér mosdótálon, kiöblítem, majd egy majdnem teli pohárral indulok vissza.

Ez a sok fel-alá járkálás.

Olyan feleslegesnek érzem magam. Bárcsak tényleg léteznének a mesék főszereplői, amivel még az édesanyám tömte a fejem. Varázslók, tündérek, akik segítik a szerencsétlen főszereplőt, majd a végére minden jó lesz. Ez kéne most is. De mintha csak isten csapásai találnának célba. De miért fekszik előttem a céltábla kellős közepe?

Lehajolok, és megsimogatom a másik nedves arcát. Halk nyöszörgés csapja meg a fülem.

- Bocsáss meg… - suttogom felé halkan. - De itt van ez - mutatom felé a dobozt, és az onnan kiszedett apró, színes bogyót.

- Mi az? - leheli rekedtesen, nem tudja leplezni álmos tekintetét, amivel a kis pirulára fókuszál.

- Lázcsillapító - válaszolom, lerakom a vizet az ágy mellett fekvő apró komódra. - Segítek felülni, jó? - De nem várok választ. Nem is kapok. Még véletlen sem. Csak a másik háta mögé csúsztatom a kezem. - Mehet? - Egy apró bólintás érkezik válaszként, majd minden erőmet összeszedem, hogy a fekvő, elernyedt testet legalább félig fel tudjam nyomni. Ismét egy halk nyögés... már megint.

Kirai a kezét nyújtja a bogyóért. Beleillesztem, rögtön a szájába kerül. A pohár már túl nehéz lenne. Nem adhatom, csak a másik szája elé illesztem, hogy kortyolgasson nyugodtan, szép lassan.

Azért… az igazi énje még erősen mutatkozik. Most is…

Ő is fogja velem az üvegtárgyat.

De ez a közös pillanat sem tart sokáig. Nem. Nem élvezhetem ezt a pillanatot. Hiába érhetek így hozzá, hogy nem tesz semmit. Mégis szenved. Nem… sajátíthatom ki… se őt, se az időt.

Nem hittem volna, hogy egy beteggel ennyi gond van. Vajon… amikor kicsi voltam, és beteg… anyám is így gondozott engem, mint én most Kirait. Ennyire számítottam neki, mint nekem Ő? Néha olyan jó lenne választ kapni a kérdésekre. De… mit várok, ha ki sem mondom, csak magamba tartom?!

A másik fején lévő rongyot kapom magamhoz, ismét felállok, kimosom. Gondolom ismét nem fog sokáig tartani, de… de.

- Ettől biztos jobban leszel - lehelem, közben csavarom ki a felesleges vizet az anyagdarabból.

Remélem, igazam van. Nem akarok hazudni Kirainak. Gondolom ő is tudja, hogy borzalmas állapotban van, de egy kórházzal basszus… ha beengednék abba a nyomorult kórházba, akkor biztos, hogy rendbe tudnák hozni. Mit jövök én ahhoz, hogy másik életével játszadozzak? Nem vagyok profi… még haladó se. És ha én nem nézek rá? Ha engem nem érdekel? Akkor tényleg itt rohadhatna meg? Egy ilyen zárkában? Mindenki szeme láttára? Könyörgöm… nem ő az embertelen, hanem azok, akik az igazságügyet vezetik. De ha így állunk. A pénz dominál. Abból pedig nincs hiány…

De most ki kell zárnom ezeket a gondolatokat. Csak rá koncentrálhatok…

- Ümm… - kis nyögés, mikor ráillesztem a másik homlokára a még nedves rongyot. - Ha te mondod…

Egy apró mosolyt eresztek meg. De semmi köze az örömhöz. A boldogsághoz…

- Bizony… - lehelem felé. Most rajtam a sor. Ráfonom a másik kezére sajátomat.

Csend. Mindenhonnan a némaság… Kirai felől is. Elaludt.

Hasonlít arra, amikor betörtünk egy házba, és együtt aludtunk. Legalábbis én így emlékszem. Akkor nem éreztem magam bűnösnek. Talán… mert az érzések elvakítottak? De… egy biztos. Ha én nem lennék, akkor ő... talán még most is bujkálna a rendőrök elől. Ha normális életem lett volna. Nekem is lennének igazi barátaim, akikkel elmehetnék, akkor nem is találkoztunk volna. Az jó lenne, vagy rossz? Nem tudom eldönteni. Mindegyik mellett tökéletes érveim vannak. Már mindegy. Itt vagyunk. És ha miattam jutottál el idáig, akkor az a minimum, hogy segítek neked megtalálni a tökéletes utat. Ki fogom taposni az ösvényt… hogy kikerüld a fájdalmat.

Zár kattanás. Felkapom a fejem, Ai kukucskál be rajta. Először Kirait vizslatja kérdő tekintettel. Nem. Ugyanúgy van. - Lejárt az idő - vágja felém sajnálkozva a tűként szúró szavakat. Csak bólintok.

Még szélsebesen kicserélem a hűsítést Kirai fején… de mielőtt visszailleszteném a helyére, egy apró csókot hintek a homlokára. - Vigyázz… magadra… - lehelem rá szinte némán.

Felegyenesedek, elindulok kifelé. Egyre nehezebben lépkedek, mintha minden pillanatban egy-egy kiló kerülne a lábamra. Nem akarok menni. Nem akarom itt hagyni.

Megállok, visszapillantok rá. Meg se mozdult. Halk sóhajt hallatok, fájdalmasan lépdelek ki a folyosóra. A nő közben zár. - Ugye… holnap is jöhetek? - bököm felé a kérdést. - Megkérhetném valamire? - zúdítom rá az újat.

Ai csak kérdőn néz. Bólint. - Mire szeretnél megkérni?

- Hétköznap muszáj iskolába járnom… - húzom el a számat. - Tudnom kell, hogy mi van vele. De ennyit nem tudok lógni. Megtenné, hogy néha-néha ránéz délelőttönként? - lehelem ki.

- Persze… miért ne? - Apró mosolyt erőltet az arcára. Zsebéből egy színes kártyát húz elő, felém nyújtja. - Tessék... belépő ide. Evvel be tudsz jönni a kíséretem nélkül is…

Mi? Csak meredek arra a nyavalyás téglalapra. Remegő kézzel nyúlok felé, de el is kapom, mielőtt meggondolhatná magát, jó mélyen a zsebembe süllyesztem.

- Köszönöm… - lehelem felé.

- De most már tényleg mennünk kéne… - jegyzi meg, közben az órájára pillant.

- Jó - lehelem felé. Menjünk. Jól fog esni egy zuhany. Elég, ha a lelkiismeretemben nyomot hagy a múlt. Nem kell, hogy a testemen is hordjam a vér nyomait…

Kirai

Az előszobában álltam. Sötét volt, el voltak húzva a függönyök. Csak a fürdőszobából szűrődött ki fény. Tettem arra egy lépést. Vízcsobogás. Szívem hevesen kezdett verni. Jeges félelem szorongatta a torkomat. Úgy éreztem, teljesen megbénít, de a lábaim továbbvittek a fürdőbe. Rámarkoltam a kilincsre, majd belöktem az ajtót…

Minden vérben úszott… a padlón vízzel keveredett a vörös nedv, a lábaim felé csordogált kis patakokban. Torkomra forrt a rémült ordítás, egy hang sem jött ki a számon. Kapkodtam a levegőt, lassan fölnéztem a mosdónál görnyedő alakra.

- A-apa?… - nyögtem ki elvékonyodott hangon.

Az alak fölegyenesedett - nem volt tükörképe. Szédülést éreztem. Vértől csöpögő kezében ott szorongatta a pisztolyt. Elhomályosult egy pillanatra minden, ahogy kezdtem fölismerni a helyzetet - az alak lassan megfordult…

Fölpattantak a szemeim, és levegő után kaptam. Egy álom… csak egy rossz álom… Rémálom… semmi több, már vége van… Jobb kezemmel arcomhoz nyúltam, és jeges verítéket töröltem le forró arcomról. Remegősen felsóhajtottam. Milyen beteges álom… saját magamat látni… Vérben úszó arccal, gyilkos szemekkel… és azzal a kegyetlen mosollyal… Ilyen volnék? Valójában ez vagyok én…? Ilyennek lát Kimura…?

Sírás égette a torkomat, de a könnyek nem jöttek. A könnyek nem - csak a fájdalom tért vissza testembe. Elmúlt a sokk - jöhet a valóság. Felnyögtem halkan… egyre nehezebben bírom. Kimura elment, késő éjszaka lehet, a folyosón is alig van fény. Leengedtem a karomat, és visszahunytam a szemem. Nem lesz könnyű visszaaludni. Nincs meg a biztonságérzet… nincs itt…

Aprót ráztam fejemen, és próbáltam elaludni. Nem tudom, meddig feküdtem mozdulatlanul, de minden bizonnyal elszundíthattam, mert a zárak kattanása ébresztett álmatlan álmomból. Oda se néztem, kínzóan korgó gyomrom magától is emlékeztetett rá, hogy reggel nyolc van, és ez egyet jelentett a reggeliidővel. Elhúztam számat. Teljesen elgyengültem mostanra… már a gondolkodás is nehezemre esett, és ha kicsit mozdítottam a fejem is rámtört a szédülés, és elsötétült a világ pár másodpercre…

Megint hallgattam az elhaladó rabok sustorgását. Biztosan keringenek már a pletykák, hogy öngyilkos akarok lenni. Pedig én élni akarok… csak nem itt… akárhol máshol… Csak már nem érzem magam olyan elszántnak. Úgy érzem, kezdek beletörődni a helyzetbe, és az elkerülhetetlen jövőbe. Nem hittem benne, hogy Kimura eljön megint… Ott van neki az iskola, a saját baja, a saját jövője, élete… Nem hittem benne, hogy tizenöt évesen egy fiú egy másik fiú ápolásával akarna foglalkozni… egy beteggel sok gond van, főleg, ha olyan makacs és engedetlen, mint én.

Teltek a percek, órák, nem is tudom, mennyi idő, míg feküdtem. Nem is figyeltem, mikor zárták vissza az üvegkalitkámat. Ez már nem számít. Ha szabad lenne az út se tudnék elmenni innen…

Nem érzékeltem az idő múlását. Mintha megállt volna minden. Ismét a zárak kattanása riasztott fel. Máris vacsora? Túl világos van ahhoz…

Odafordítottam a fejem lassan, és nem tudtam elnyomni a bensőmben növekvő reményt… és így nagyobbat csalódtam, pedig nagyon mélyen éreztem, hogy nem lehet Kimura. Az a rendőrnő állt ott, aki megpróbált kifaggatni, mikor idehoztak. Rá vágytam legkevésbé… Visszanéztem a plafon felé.

- Kirai? - hallottam a hangját már majdnem az ágy mellől. Nem néztem rá. - Emlékszik rám? - Már hogyne emlékeznék… - Azért jöttem, hogy gyógyszert adjak - folytatta azért is, de hamar rájött, hogy nincs kedvem beszélgetni vele. Még a plafon is izgalmasabb nála…

Ezek után csak azt láttam szemem sarkából, hogy elveszi az ágy mellé esett rongyot, és a csapnál bevizezi. Már rárakta volna a homlokomra, de maradék erőmből odébbhúztam a fejem. Értette a célzást, megállt a mozdulatban.

- Kirai - kezdte makacs hangon. - Nem jókedvemből akarok segíteni. Kimura kért meg rá, én pedig szívesen segítek neki. Jólelkű fiú, egyetlen vágya, hogy kiszabadítson innen téged. Megkért rá, hogy nézzek be délelőttönként, mert ő csak délután tud jönni az iskola miatt. Nos, hajlandó vagy engedni, hogy kicseréljem a borogatásodat és beadjam neked a lázcsillapítót?

Némán hallgattam… Kimura… tényleg ennyire számít neki a sorsom? Tényleg eljössz ma is? Olyan bizonytalan minden… De végül csak rábiccentettem erőtlenül a kérdésre, és némán tűrtem, hogy rámrakja a borogatást, és beadja egy kis vízzel az apró pirulát - már nem volt erőm mozdulni, csak tűrni…

A nő ezután nem szólt semmit, csak leült egy kis kempingszékre, és nézett. Valamiért szégyelltem magam. Ezt az egész helyzetet… Hasonlított arra a fojtogató érzésre, mikor még régen az iskolában aláztak meg a felsősök… Mikor bezártak a WC-be, és fölül kellett kimásznom. Elkéstem otthonról, és apám megütött. Másnap mindenki került az arcomon lévő véraláfutás miatt. A legszánalmasabb, hogy örültem neki, mert legalább nem törődtek velem, és volt egy nyugodt napom…

Vagy nagyon belemerültem a gondolataimba, vagy elszundítottam megint, de arra eszméltem fel, hogy egyedül vagyok. Homályosan rémlett, hogy Ai - ez volt a neve a nőnek - még biztosít arról, hogy Kimura nemsokára itt lesz.

Ismét nem volt más dolgom, csak várni… Várni - és reménykedni. Mert a remény végül föléledt bennem, és nem tudtam elnyomni magamban. Látni akartam Kimurát, és a feszült várakozás felszította bennem a remény halványan pislákoló lángját… hogy talán tényleg eljön.

Abban már rég nem reménykedtem, hogy kikerülök innen élve… de talán még láthatom Őt utoljára… mielőtt mindennek vége szakadna.

Kimura

A bejárat előtt állok. Apró sóhaj szakad fel belőlem. A zsebemből előhúzom azt a bizonyos kártyát, az egyik biztonsági őr elé nyomom. Tekintete a kis négyzetre téved, aztán az megindul felfele, és mikor elérte a célt, mélyen a pillantásomba fúródik. Nem vagy szép.

Mosolyt erőltetek az arcomra, de láthatólag meg se hatja az egész. Csak fejével jobbra biccent, hogy mehetek. Meghajlok. Nem kell, hogy belém kössön…

Kavargó úthálózat, még szabad, józan embernek is homályos az egész, és a kiút néha lehetetlennek tűnik.

Kirai ajtaja előtt állok, mellettem pedig egy megtermett, szekrény méretű biztonsági személyzet, aki egy kód segítségével be is enged. Ismét meghajlok. Ha így folytatom, én is mehetek kezeltetni magam.

Kattan a zár, de mindez már nem érdekel. Ismételten itt vagyok. Kirai ugyanott fekszik, ahol eddig.

- Hogy vagy? - lehelem felé egy apró mosoly kíséretében, közben bevetődök a maradék helyre, ami még az ágyán maradt, a kezemen hozott szatyrokat pedig a lábam mellé illesztem… a földre.

- Hát igazat mondott - suttogja felém.

- Hmm? - szakad fel belőlem. Kirai… mi van veled? Talán… az állapotod egyre rosszabbodik?

- A… nő… - leheli. Miért szenvedsz ennyire? Mit tehetnék? Könyörgök… valaki segítsen. Össze fogok… roppanni én is. Akkor mi lesz? Engem is hagynának itt megrohadni? Én se számítanék? Én se hiányoznék senkinek? Néha… olyan jó lenne választ kapni...

- Szóval itt járt? - Ismételten egy apró mosolyt varázsolok az arcomra. Ha más nem, talán ez segít. - Hoztam neked levest… - suttogom felé, közben a hozott tárgyak közül előhúzom a régi, piros termoszomat. - Én csináltam. Gondolom nem lesz olyan jó, mint egy anyukáé, de remélem azért lesz némi hatása.

Nem szól semmit. Csak fekszik még mindig ugyanúgy. Tudom, hogy mennél… olyan messzire, amennyire csak lehet. Hidd el. Már nem kell sokat szenvedned. Nem kell sokat kibírnod. Ki fogom nyitni a kalickád ajtaját, hogy aztán a szárnyaid széttárjad, és elrepülj. Messzire… már nem számít, ha nem viszel a nyugalom szigetére. Már nem számít, ha elfelejtesz. Csak legyél jól.

- Na gyere… - fúrom a kezem a másik háta mögé. Ismét össze kell minden erőmet szednem, hogy kinyomhassam, Kirai teljesen el van ernyedve. Már semmi ereje nem maradt. - Így tudsz maradni? - lehelem ki, egyenesen rá a mellkasára.

Válaszként egy apró fejbillegetést kapok. Nem. Most mit kéne tennem?

Mit?

Nem lesz más választásom.

Kirai háta mögé kúszok be, egyik kezemmel tartom, a másikkal pedig magamhoz emelem a termoszt. Elfektetem az ágyon, a fiút a saját mellkasomra illesztem vissza. Nem mozdul továbbra se. Pont olyan, mintha egy babát mozgatnék ide-oda. De… legalább sikerült elérni, hogy... legalább félig-meddig üljön.

Átölelem a másikat, közben lecsavarom a tartóedény tetejét, ami pohárként is funkcionál. Beleöntök némi levest, az aranyszínű nedű óvatosan folydogál, a gőz és az illat pedig egyenesen az arcomba csap. Remélem… nem lesz borzalmas.

- Segítek - jelentem ki, próbálok határozott maradni. Most én hordom a nadrágot.

Kirai ajkaihoz emelem, hagyom, hogy barátkozzon velem. Ki tudja…

Fejével közelebb hajol, első korty. Halk köhögés csapja meg a fülem, de a fiú nem törődik vele, csak issza tovább a nedűt. Kicsit mohón, pont úgy, mint aki már több napja nem evett semmit. Hamar kiürül az edény tartalma. - Kérsz még? - lehelem, ő meg csak bólint.

Ismét töltök neki. Azt is gyorsan szürcsöli ki. Még egy, és még egy menet. Az egy liter el is fogy.

- Köszönöm - leheli ki Kirai.

- Ne köszönd… - a termoszt csak legurítom az ágyról, halk puffanással csapódik be a földre. - Ha éhes vagy még, maradt valamennyi az ebédemből… - Nem bírok magammal. Átölelem. Még magamat is meglepem vele. Olyan jó. Olyan jó, hogy ilyen közel van. Érezhetem minden rezdülését. Bárcsak átvehetnék valamennyit a fájdalmadból.

Kirai arcát tanulmányozom. Szemei lehunyva, apró sóhaj szakad fel belőle. Csak megrázza a fejét. Nem. Ismét nem kér. Így nehéz lesz…

- Este le tudtál zuhanyozni? - lehelem bele a másik hajába.

- Nem - suttogja szinte némán. - Nem… tudok felállni…

- Erről… eddig miért nem szóltál semmit? - hajolok közelebb az arcához, csak pislogok értelmetlenül és kérdőn.

- Nem kérdezted… - leheli fájdalmasan. - Ezért nem is ettem… semmit… Ahhoz… ki kell menni…

- Micsoda? - csattanok fel. - Akkor nem csoda, hogy ilyen beteg vagy! - morgok tovább... nem. Nem tehetem. Hangom elhalkul… - Akkor estére itt hagyom neked az ebédem

- Bocsánat…

Ne kérj bocsánatot. Ne. Úgy csak rosszabb. Én voltam hülye.

- Tudom, hogy ez csak egy csak egy átmeneti állapot, de amíg ez van, kérlek, szólj… - lehelem felé. - Amikor meggyógyultál, már nem muszáj… csak legyen vége… - suttogom tovább. - Jobb lenne, ha most egy picit aludnál… fáradtnak tűnsz - suttogom felé. Felnyomom Kirai ernyedt testét, kicsit sután, de kikúszok alóla, visszafektetem az eredeti pózba.

- Tudsz nekem írni? - szegezi felém a kérdést.

Szemeim elkerekednek. Mi? Kirai… ne viccelődj.

Kirai

Azt hittem, szívem majd kiugrik a helyéről, mikor egyik percben megjelent Kimura. Egy pillanatra minden bajomról megfeledkeztem, de ez nem tartott sokáig… de adott némi lelkierőt a jelenléte… Levest hozott, ami borzasztó jólesett kiéhezett szervezetemnek. Elfogyott mind, és még éreztem az éhséget… de elutasítottam a további ételt, mert éreztem, hogy megterhelném a gyomrom a több napi koplalás után, és csak a padlón látnám viszont, amit belémtömött… Ráadásul kezdett feszélyezni, hogy egész hátam a mellkasának nyomódik, és érzem minden rezdülését… Sok volt így hirtelen, még túl… sok. Nem szoktam hozzá, hogy ennyire közel legyek bárkihez is. Akaratlanul is olyan volt, mintha meg lennék láncolva.

Nagyon jól esett a törődése, a gondoskodás… de a bűntudat lassan fölütötte fejét bennem. Olyan, mintha kihasználnám. Hiszen átvertem, hazudtam neki az éhségről… le is szidott, de a hangján csak azt éreztem, hogy sajnál… Sajnálat… Nem akarom, hogy sajnáljon… Könnyek szöktek szemembe, de nem gördültek le arcomon. Nem akartam, hogy észrevegye őket.

Egyre szánalmasabbnak éreztem magam, ahogy Kimurát hallgattam, és gondolataim cikáztak agyamban… Kezdtem úgy érezni, felrobbanok tőlük, ki kell adnom magamból őket, de…

- Tudsz… nekem írni? - kérdeztem meg végül halkan, már magamat is alig hallottam. De a leves jót tett végül is, így a beszéd most egy kicsit könnyebben ment. Meglephettem a kérdéssel, mert arcára kiült a csodálkozás.

- Hm? Hogy érted? Írjak helyetted? - kérdez vissza bizonytalanul. Tekintete a kezem mellett heverő noteszre siklik.

- Írni nem nagyon… de diktálni még… tudok - motyogtam felé, de nem néztem rá.

- Ümm… persze - lehelte megadóan, bár nem úgy tűnt, hogy ínyére van a dolog. - Ha neked ettől jobb lesz a kedved… bár nem szívesen vájkálok a gondolataidban.

Elmosolyodtam pár másodpercre haloványan.

- Olvastad a naplómat… Nem sok rejtegetnivalóm… maradt… Szerintem semmi… - jegyeztem meg, afféle megnyugtatásképp, de nem biztos, hogy elértem a kellő hatást.

- Igen, de nem tettem volna meg, ha nem lennél itt - felelte elszántan. - Csak bizonyítékokat keresek - vette kezébe a kis noteszt, meg a tollat.

- A lényegen nem… változtat… - hunytam le a szemem pár másodpercre.

- Akkor… hallgatlak.

Elkezdtem. A gondolataim kuszák voltak, de ahhoz, hogy valami egység legyen belőle, az elejéről kellett kezdenem. Elmondtam mindent, onnan, hogy elfogtak. Vázlatosan számoltam be róla, de viszonylag részletesen, a lényeg ott volt. Az okot is belefűztem, a közös bujkálást, a menekülést a háztól… Az emlékek pedig egyre inkább elárasztottak, és már alig kaptam levegőt, mire eljutottam a levesig… Halkan ziháltam párat, és nem bírtam tovább – kibukott belőlem minden…

- Annyira szar itt… úgy érzem, megfulladok, és… és egyre rosszabb lesz… A bezártság megöl, és a fájdalom is… egyre rosszabb, egyre jobban… fáj kívül és belül is… - Alig tudtam összeszedni a mondatokat. Nem akartam hosszan beszélni a nyomoromról, de nem tudtam benntartani, hogy már nem várok semmit, csak hogy megdögöljek végre, és vége legyen mindennek…

Éreztem, hogy könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdenek, jobb alkarommal eltakartam arcom… Kiadtam a fájdalmat, így nem maradt más a gondolataim között, csak Kimura. Róla is beszéltem… de itt valahogy pozitívabb hangot sikerült megütnöm. Ahogy naplóírás közben sincsenek tabuk, most is leomlottak a védőfalaim… Kiadtam magamból, hogy mennyire hálás vagyok neki, hogy mennyire jól esik a törődése… hogy rábíztam az életemet… hogy önző vagyok, de örülök, hogy van kire támaszkodnom…

A vége szinte teljesen elfulladt a száraz, zihálós szipogásban és hüppögésben… Újra gyereknek éreztem magam, ahogy üresen, félig-meddig zokogva feküdtem Kimura előtt, jobb karommal a szemem előtt… Forró leheletem égette a bőrömet, és csak még fülledtebbé tette a levegőt körülöttem…

Kimura felpattant hirtelen - elment bevizezni a rongyot. Letöröltem könnyeim suta mozdulattal, majd kezemet leengedtem a notesz mellé, ami ott hevert az oldalamnál.

- Nem akartalak ter… helni… - motyogtam magam elé. - De köszönöm… - leheltem makacsul. - Mert így… sokkal könnyebbnek… érzem… magamat… - Önző vagyok. Nagyon önző.

- Ha terhelnél, nem lennék itt - érkezik a válasz immár közvetlen mellőlem. Kimura visszatért a ronggyal, a homlokomra illesztette gyengéden. Jól esett. - Annyi a fontos, hogy gyógyulj meg…

Egy darabig némán hagytam, hogy melegedjen a hűvös rongy homlokomon. Aztán - én sem értettem hogyan - eszembejutott valami…

- A barátnőd… hogy van?

Ismét sikerült meglepnem Kimurát. Csak hümmögött egyet, majd fölállva lassan elvitte a leveses termoszt is kimosni. Nem siette el.

- Biztos már dobott - jegyezte meg közben. - Nem néztem felé több napja, és valamilyen szinten igaza van. Kicsit bánt, de jobb lesz ez így. Nem illettünk egymáshoz… - magyarázta, én pedig alig hittem a fülemnek. Hiszen nem is olyan rég még odavolt érte… vagy csak én képzeltem be magamnak. Szipogtam egyet, hogy ne csöppenjen el az orrom.

- Ühm… Jobb lenne… ha beszélnétek… nem? - pislogtam el Kimura felé lassan.

- Miért kellene beszélnünk, hm? - nézett vissza rám, majd otthagyta a mosdónál csöpögni a kimosott edényt. Visszalépdelt hozzám.

- Azt se tudja… mi van veled… - suttogtam halkan, ráfüggesztve tekintetem. - Legalább szakíts vele… rendesen - mormogtam, majd köhécseltem kicsit. Kiszáradt a torkom. - Nem tudom… milyen volt a… viszonyotok… De azért… - Magamat is megleptem ezekkel a hatalmas bölcsességekkel.

- Oké, holnap megkeresem - adta be a derekát, majd rámmosolygott. Furcsa érzés fogott el. - De ígérd meg, hogy jobban leszel, rendben? Tegnap jobb lett attól a bogyótól?

- Hát… - fogott el újra a bűntudat. - Nem… nem igazán…

- És a sebeiddel mi a helyzet? - kérdezte aztán egy kicsit letörtebben. Fájdalmasan elfintorodtam egy pillanatra, és megtoldottam egy apró nyögéssel. Ez felért egy válasszal. Elmosolyodott megint, de ez csak amolyan bíztatás akart lenni… - Leápoljam megint?

- Nem tudom, mennyit… segít… - mormoltam halkan. Kimura óvatosan megérintette a karomat. Halványan megrezzentem, de csak mert meglepett. Rápillantottam. Csak visszanézett, és szeméből nem olvastam ki mást, csak aggodalmat. Elfordította tekintetét, majd kis csönd után nekiállt letekerni karomról a kötést. Aprót szisszentem, de aztán igyekeztem úgy mozdítani karomat, hogy megkönnyítsem Kimura dolgát… megint csillagokat láttam. Nem sokkal később pedig hallottam Kimura szisszenését.

- Ez nagyon fájhat… - lehelte, majd magához húzta az ágy mellett heverő szatyrot, elővette belőle a fertőtlenítőszert. Megállt a mozdulatban. - Ühm… Nem kéne lezuhanyoznod előtte? - motyogta kissé szerencsétlenül. Csak nyeltem egyet.

- Lehet, hogy… nem ártana… - leheltem bizonytalanul… aztán feküdtem tovább, nem tudtam, hogy gondolja… meg akar… fürdetni?

Kimura

Csak meredek előre. Magam se hiszem el, hogy a meg mertem kérdezni a másiktól.

- Nem akarok udvariatlan lenni, de segíthetek? - ha már elkezdtem, be is kell fejezni. De... hé, hé, hé… - Nem fogok odanézni… sőt, le se kell venned az alsód… - lehelem felé, érzem, hogy fejem rögtön vöröses színt ölt, és úgy forr, mint a vérem. Tekintetem akaratlanul is a másik alsóbb részeire téved… de amilyen gyorsan csak lehet, elkapom.

- Nem vagyok szégyenlős… - vágja felém egy apró mosoly kíséretében. De jó neked. De arra nem gondolsz, hogy ez esetleg nem csak neked kényelmetlen, hanem nekem is?

- Akkor nincs gond - rebegem el, próbálok úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. - Gyere… - lehelem felé. Jobbomat a másik felé nyújtom, de Kirai nem igazán mozdul. A másik kezére fonom sajátomat, megmarkolom, és óvatosan felhúzom az elernyedt testet. Egy apró szisszenés szakad fel belőle. A másik hóna alá kúszok be, és mikor Kirai lerakta talpát a földre, kinyomom a súlyát. Érzem, hogy teste megfeszül, biztos a fájdalom miatt. Sajnálom. Nem győzöm elégszer gondolni… - Ha nem megy, akkor szólj.

- Menni fog - sziszegi a fogai között Kirai. Még mindig makacs.

Nem olyan nagy a szoba. Nincs olyan messze a zuhany. Pár lépés. Kirai. Ki kell bírnod. Tudom, hogy könnyen beszélek, könnyen gondolkodok. Tudom, hogy nem tudom igazán átérezni a helyzeted…

Bizonytalanul lépdel. Elhiszem, hogy fáj.

Zuhanytálca nincs. A csempe, és a kosszal áztatott fuga. Ki tudja, hogy hány rab fürdött itt. Hány darab mosta le itt a mocskot. A vért. Az izzadságot. Ki tudja, hogy milyen nedveket hagytak maguk után. Biztos itt is élvezni kell az életet. A kezük még itt van…

Hiába jár ez a fejemben. Kénytelen vagyok nekitámasztani a másikat a fehér kockáknak. Kirai egyik lábán támaszkodik, a sérült pár centivel a padló fölött. - Támaszkodj rám nyugodtan - suttogom felé, közben a másik pólóját kezdem lefejtegetni. Kapok némi segítséget, Kirai felemeli karjait, így az átázott ruhanemű pillanatok alatt pár méterre, a földön landol.

Apró sóhajt eresztek meg, kezeim levándorolnak a másik nadrágjához. Kicsit megrántom, így a gumis pánt kitágulása után könnyen lecsusszan ez is. Odébb rugdalom…

Ott az alsó. Tekintetem elidőzik rajta. Pont olyan, mintha egy apró, arany lámpás lenne, ami a titkot rejti. Nem tudom, hogy akarom-e. Nem tudom, hogy érdekel-e. Csak azt tudom, hogy ez nekem egyelőre túl sok…

- Ha zavar, akkor maradhat… - leheli ki Kirai. Felkapom a fejem, megkeresem pillantásommal szemeit. Mire gondolhatsz…

- Tudod… - lehelem felé zavartan, el is kapom a tekintetem. A falon próbálok valami feltűnő foltot kiszúrni, hogy legalább az elterelje a figyelmem… - még tényleg nem érzem magam felkészültnek. Női testet se láttam. Tudom, hogy neked ugyanaz van… de… - nyögtem ki a szavakat.

- Semmi… baj… megértettem - leheli felém egy ártatlan mosoly kíséretében. Ujjai a csapra fonódnak, megnyitja, és a hideg víz úgy zúdul le, mintha egy hatalmas vízesés indult volna meg.

- Vigyázz, ha túl sokat eresztessz magadra, akkor megfázhatsz… - lehelem. A maradék szappant veszem kezembe. A folyás alá illesztem, kezeimmel összedörzsölöm, a helyére rakom. Ami a tenyeremen maradt… felviszem a fiú felsőtestére. Óvatosan nyúlok hozzá. Nem csak miatta.

Fokozatosan osztom el a fehér habokat, próbálok alapos munkát végezni.

- Pedig jól esik… - suttogja felém Kirai. - Remélem… az őrök… jól szórakoznak rajtam…

- Szerintem élvezik - nézek fel a másikra, apró mosolyt küldök felé. - Rég láttak szépet, hidd el. Úgyis mind ugyanolyan… - Kirai lábaira térek ki, a sebet messziről elkerülöm, avval egyelőre nem foglalkozok, lesz avval később elég bajom.

- Szépet? - néz rám kérdőn. - Ott van nekik… a feleségük.. az a szép… nem én…

- Azt hiszed mindegyiknek tökéletes asszonykája van? Szerinted nem unják őket? Mindegyik gondol ilyesmire, és ki tudja, hogy közben mit csinálnak…

Úgy néz ki, hogy Kirai sebe több figyelmet akar. A ragtapasz nem bírja sokáig, le is ázik, így a nyílt seb ismét felszínre kerülhet. Halk szisszenés felülről. Lágyan kezdem el simogatni, nem akarom, hogy csak véletlenségből is, de kosz maradjon benne… De.. úgyis jön még egy lefertőtlenítés.

- Nem kell velük törődni. Ártatlan vagy, és téma lezárva… Egy dolog megmosása még rád vár… - egyenesedek fel, átnyújtom Kirainak a szappant, a pólóm aljába pedig megtörlöm a két kezem…

- Nem vagyok… ártatlan… - morogja felém. - És mégis… hogy mossam meg alsón keresztül?

- Nem tudom, de elfordulok… - Meg is teszem.

- Vicces vagy - hallom Kirai hangját. Egykedvűen szól… Persze. Másra nem vagyok jó, csak arra, hogy poénokat meséljek. Sőt. Anélkül, hogy megszólalok… Kész vicc vagyok. Vajon… valaha is komolyan vettél?

A föld elég izgalmas. Legalábbis akkor, ha valami elvonja a figyelmed. Ha valahol teljesen máshol jársz lélekben. Ha másra keresed a választ…

- Kész… - csapja meg a fülem a másik hangja. Gyorsan fordulok meg. - Na jobb? Jobb lett valamivel?

Bólint. - Igen… sokkal… jobb…

- Ennek örülök - suttogom felé. - Akkor ennyi elég volt?

Ismét bólint. - Köszönöm… szépen…

- Szívesen… - lehelem ki. Boldognak érzem magam. Olyan kevés ember használja ezt a szót. Miért van ez? Miért esik olyan jól? - A törülköződ merre van? - nézek körbe, mintha azt keresném, de semmi jelét nem adja a létezésének. Csak kérdőn pillantok a másik felé.

- Nincs… - vágja a fejemhez egyszerűen. A víz csobogó hangja megszűnik, Kirai elzárta a csapot. Lágyan dől rám, rögtön elkapom, próbálok megtartani. - Honnan lenne? - suttogja rá a vállamra.

- Azt hittem kaptatok. Vagy már ez is a luxushoz tartozik? - rázom meg a fejem. - Akkor azt is hozok majd be…

Olyan aktivitással, mint ahogy jöttünk, úgy kezdem el visszafele vonszolni Kirai súlyos testét. Már tényleg kezd elegem lenni. Se étel, se segítség. De még egy törülköző se? Ezt nevezem emberségnek. De fogadok, a gorilla méretű, elkapott yakuzáknak jobb dolguk van. Ha kiderül, hogy itt tényleg minden a pofáról, és a pénzről szól… felégetem ezt a helyet.

Kirai

A fürdés zökkenőmentesen zajlott. Két érdekesebb pontja volt - egyszer, mikor azt hittem, összecsuklik a lábam a fájdalomtól, ahogy víz érte a sebemet… A másik az volt, ahogy Kimura zavarba jött. Szépen átmosta mindenemet, és jól is esett. De persze a farkam már nem merte. Teljesen elvörösödött a gondolatára is. Megkegyelmeztem neki, elvégre… valamilyen szinten értettem a tartózkodását.

Volt némi probléma a törölközővel is, elvégre azt… nem adtak. Ez eddig eszembe sem jutott, és el is szégyelltem magam, mert csak újabb gondot okoztam vele Kimurának. Már nagyon sokkal tartoztam neki… Gyűlölök bárkitől is függni, de ez most valahogy más volt. Rá voltam kényszerítve a segítségére, ugyanakkor nem bántam túlságosan, hogy törődik velem, sőt…

Elvezetett az ágyig, gyengéden tartott a vállaimnál. Lassan sikerült leülnöm - már egészen kizártam a fájdalmat gondolataim közül. Sután felhúztam lábaimat, így már sikerült úgy ülnöm, mint egy rakás szerencsétlenség. Kissé megborzongtam. Annyira nem volt meleg a cellában.

- Nos… - törtem meg a csöndet. - Törölközőt, azt… nem adtak.

- Ez… remek - morogja az orra alatt, látom rajta, hogy nagyon nincs ínyére a helyzet. - Remélem, csak veled kivételeznek ennyire - tette hozzá bosszúsan, majd leült mellém. Fel sem fogtam rendesen, már át is ölelt szorosan, mégis vigyázva, hogy ne okozzon fájdalmat… és tényleg nem okozott, a szokásos fájdalmon kívül nem éreztem mást… Csak azt, hogy a puha pulóverrel takart karjaival dörgölni kezdett, hogy átmelegítsen. Meglepett, de nem agyaltam rajta sokat, mert borzalmasan jól esett. A puha anyag kellemes meleget hozott, én pedig teljesen elernyedtem Kimura karjaiban. Gondosan átdörgölte karjaimat, mellkasomat…

- Nem hiszem, hogy csak… velem kivételeznek… - leheltem közben, lehunyva szemeimet. Apró sóhaj szakadt fel belőlem, magam sem tudtam, honnan jött. - Rég volt… bárki ilyen… közel hozzám…

- Ha akarod, távolabbmehetek - hallottam halk nevetését, szívem pedig hatalmasat dobbant torkomban. Csak egyet, de ez elég volt arra, hogy fölnyissam szemem.

- Ne - feleltem, talán kicsit túl hamar. Nem érdekelt… Tekintetemmel követtem Kimura mozdulatait, mert félbehagyta a szárítgatást. A szatyorból húzta elő a kötszert. - Jajh… - sóhajtottam fel mélyen. Ez a rész nem lopta be magát a kedvenceim közé. Kimura észrevehette nemtetszésem.

- Ha nem csinálom meg, félő, hogy rosszabbodik a helyzet - mosolyodott el kissé, szinte már bocsánatkérően. Nem hibáztattam, de nem szóltam semmit, csak hagytam, hogy megfogja karomat és leheletfinoman tisztítani kezdje a sebemet. Próbáltam nem felszisszenni, és egyelőre meg is álltam, de aztán nem bírtam ki, hogy ne nyögjek fel egy fájdalmas fintorral. Kimura felsóhajtott halkan. - Bárcsak orvos lennék… - suttogta elhalóan.

- Tanulj annak… - leheltem felé, majd néztem a mozdulatait. Haloványan elmosolyodtam, innentől pedig némán tűrtem a kezelést… - Még lehet belőled… orvos.

- De én… lényegében nem akarok az lenni - jegyezte meg, föl sem nézve a karomról. Egyre rutinosabban csinálta, már nem tartott olyan sokáig, mint elsőre, és belegondolva, nem is fájt annyira… csak a gyengeség. Megcsikorgattam fogam kissé. Kimura nem szólt semmit, csak bekötözte a sebet ismét, majd elvégezte ugyanezt a műveletet a lábammal is. Csak figyeltem csöndesen, néha megengedve egy elfojtott sziszegést, vagy egy szájhúzást… De Kimura koncentráló arca jobban érdekelt, mint a fájdalom. Valamiért érdekes volt figyelni, amennyire az enyhe szédülés engedte.

Hamar végzett. Egész büszkén tekintett le a művére, jelen esetben a combomra. Csak pislogtam.

- Nem is volt olyan nehéz - állapította meg, és nem tudtam nem meghallani a hangjában bujkáló büszkeséget.

- A végére… egészen belejössz - mondtam halkan, hogy megerősítsem. - És nem is… fájt annyira… - Reméltem, hogy ezzel tudok törleszteni valamit. Igazán megérdemelt pár elismerő szót, bár tőlem csak ennyi telt. Halványan elmosolyodott, aztán az órájára pillantott… - Mindjárt… mész, ugye?

- Addig maradok, ameddig lehet - felelte.

Eddig ismeretlen melegség áradt szét tagjaimban. Kimura olyan volt, mint anyám… gondoskodó, kedves, de… ez az egész valahogy teljesen más volt. Gyerek még, és több emberség szorult belé, mint a felnőttek többségébe. Elsőre olyan, mint egy elkényeztetett kölyök, de most mégis önzetlenül akart segíteni. Még ha ezzel törleszteni is akarta az eddigi viselkedését, mégis… nem tudtam elképzelni, hogy nagyon más lett volna azelőtt, hogy találkoztunk…

Még mindig átkarolt, tartott, mintha félne, hogy összeroskadok… Talán igaza is volt. Sután ráemeltem pillantásomat a vállára, majd úgy dőltem bele a karjaiba, mintha ő lenne az egyetlen biztos pont a cellában… Talán úgy is volt.

- Hé, minden rendben? - kérdezte halkan. Még mindig aggódott.

- Jól vagyok… - suttogtam lehunyva szemem. Nekidöntöttem fejem a mellkasának… Annyira puha volt mindene… - Csak jól esik… - motyogtam elgyengülve.

- Akkor jó…

Újra némaságba burkolóztunk. De ez a csönd most sokkal inkább volt megnyugtató, mint kínos… Halkan szuszogtam, számon vettem a levegőt. Nem akartam elaludni, és sikerült tartanom magam. Ki akartam élvezni ezeket a pillanatokat. Rémisztően újszerű érzés volt az egész, és mégis… emlékek ezrei peregtek lelki szemeim előtt. Kimura…

- Azt hiszem… bízom benned… - leheltem bele a mellkasába, fel sem fogva először, hogy hangosan is kimondtam. Valamiért nem zavart, és ismét, mintha egy mázsás súlytól szabadultam volna meg. Ekkora súlyuk van a szavaknak? Ilyen egyszerű kijelentéseknek?

- Még jó… - érkezett a válasz kis csönd után. Nem láttam Kimura arcát. - Ezek után ez már csak természetes… - Mozdulataiból kitaláltam, hogy megint az órájára sandított. Fogy az idő, peregnek a homokszemek, és egyikünk sem képes megállítani a Föld forgását…

Ki akartam használni minden másodpercet. Ha már úgyis elkárhozok, ezt még hadd tegyem meg… Jobbommal óvatosan átkaroltam Kimurát, bár mozdulataim olyannak hatottak, mintha félnék, hogy összetöröm őt… Ha hozzáérek, oda az álom…

Belefordult az ölelésbe, és viszonozta azt. Amennyire testem engedte, hozzásimultam, de a sebek veszettül fájtak. Próbáltam nem törődni velük, hamarosan úgyis minden figyelmem nekik szentelhettem… De most csak… Kimura…

Éreztem, hogy arca milyen közel van az enyémhez. Éreztem minden lélegzetvételét a hajamban.

- Megígérem, hogy kiszabadítalak innen! - suttogta a fülembe határozottan. Megrezzentem kicsit. Elhiszem neked… most bármit elhinnék neked… Ráejtettem államat a vállára.

- Köszö… nöm… - nyeltem egy aprót, ismét lehunyva szemem.

- Ne köszönj… semmit… - lehelte fülembe, hangja megremegett kicsit.

Teltek a percek… túl gyorsan telt el az idő, de a kint álló őr kegyetlenül pontosan nyitott be, jelezve, hogy vége a látogatásnak. Kimura nem eresztett el még. Nem bántam.

- Mennem kell… - éreztem ismét leheletét a fülemen. - Vigyázz magadra! Kérlek… - Majd egy alig érezhető, leheletfinom puszit nyomott az arcomra. Megdermedtem, ahogy kibontakozott az ölelésből. Visszadőltem a párnára, és csak néztem a plafonra.

Hát vége.