két út.

Kimura

Az életem tökéletes. Legalábbis első pillantásra. A monoton napok árnyékában átlagosan zajlik minden perce az életemnek. A mai nap is egy ilyen. Az iskolapadban ülök, miközben körülöttem csinosnak mondható lányok locsognak olyan dolgokról, amik csöppet sem érdekelnek. Az évek folyamán már megtanultam kiszűrni minden egyes szófoszlányt, ami nem érdekel. Látom a mosolyt az arcukon. Mintha egy film peregne a szemem előtt, mintha ki lennék rekesztve.

Az óra kezdetét jelző csengő szólal meg, talán épp ez zökkent vissza a hétköznapok kemény perceibe. Ahogy végignézek a belépdelő nőn, a tanáron, apró mosoly fut végig az arcomon. Ismételten ugyanaz a szoknya van rajta, mint tegnap, hát nem undorító? Ez az intézmény az elitkörökbe jegyzi magát, akkor mégis hogy engedhetnek meg ilyesmit? És Yusuke? Ez az előttem ülő melák, akinek a haja mócsingokban lóg. Csak unottan támaszkodom meg a padom felületén, tenyerembe illesztem az arcom. Egy apró sóhaj hagyja el az ajkaim. Bal kezem megemelve kezdem el nézegetni a körmeim. Tökéletes állapotban vannak, így megfogom a tollam, és sután jegyzetelni kezdek vele. Ez most történelem óra? Kit érdekel, egyszer ennek is vége van.

- Kimura! - csapja meg a fülem a tanárnő hangja. Unottan emelem rá a tekintetem, látom rajta, hogy idegileg nem éppen a legjobb állapotban van.

- Igen? - vetem oda felé egy kicsit flegmán.

- Megtennéd azt, hogy ebben a pár percben figyelsz? - sziszegi.

- Igen tanárnő! - bólintok engedelmesen.

- Helyes! - ereszt meg egy mosolyt, majd ismételten a tábla felé fordul – Akkor a császári kor… - mintha mi sem történt volna. Ez jellemző a felnőttekre. Minden miattuk történik. Azt várják, hogy 15 évesen az ember úgy viselkedjen, mint egy épeszűen gondolkodó felnőtt. Hogy saját maga hozza a döntéseket, és vállalja a felelősséget a tettei miatt. Vajon elgondolkozott már bármelyik szülőm, hogy mit is érzek? Gondolom nem, hisz most is külföldön vannak.

- Az órának vége… - jegyzi meg a tanár. Automatikusan állok fel, és már megszokott módon nyúlok a táskám után, amibe gyorsan suvasztom bele az összes tanszeremet. Egy apró hajlás, majd lábaim máris mozdulnak, az ajtó felé veszem az irányt, és amilyen gyorsan csak lehet, elhagyom a termet. Nyomasztó az osztály légköre. Mögöttem a már említett lányok, ők is tudják, hogy merre megyek, így könnyen választhatják ők is ezt az útvonalat. Direkt. Táskámat a hátamra vetem, átvergődöm a diákok alkotta sorfalakon, amik elválasztanak attól, hogy lejussak a lépcsőn. A fokokat gyorsan veszem, némelyiket kettesével, ha pont kijön a lépés. Egy emelet, a második, és máris ott sorakoznak a szekrények. A nevemmel ellátotthoz lépdelek, egy laza mozdulattal nyitom ki. Utcai cipőmre váltom a bentit, azt behelyezem a helyére. Visszacsukom a fémajtót. Kimura… ?! Na persze.

Odakint luxusautók hada sorakozik. A családom tulajdona az egyik. Egy fekete, tisztára mosott limuzin. John, az Angliából áttelepült idős ember vár egy apró mosollyal az arcán. A ráncok mutatják, hogy az élete nagy részét már leélte. Fekete öltönye és apró kalapja viszont tökéletesen illik hozzá. Mikor odaérek hozzá, megemeli a fejfedőt, egy kis hajlással üdvözöl. Én csak egy magamfajta intéssel intézem el a dolgot, és az előre kinyitott járműajtó mögé bújok, beszállok a kocsiba. Megerősítem, hogy egyenesen hazavigyen. Elfordítja a kulcsot, halk berregés, és megindulunk.

A táj elmosódottan tükröződik vissza az elsötétített ablakokról. A házak egyre nagyobbak, szebbek lesznek, és a telkek egyre távolabb esnek egymáshoz. Ez az elit negyed, ahol javarészt sznobok laknak. Pont olyanok, mint apám. Az egyik legnagyobb villánál állunk meg. Megelőzöm a nyúló kezeket, és saját magam nyitom ki az ajtót. Egy apró mosolyt erőltetek az arcomra, kedvesen üdvözlöm az idős felszolgálókat, akik meghajolva tisztelegnek nekem. A ház ajtaja nyitva áll, belépdelek, jól ismert fényűzés vár odabent. Csak felrohanok az emeletre, és a szobámat megkeresve zárkózok be az egyetlen helyre, amit szeretek.

Az ajtónak vetem a hátam, és egy mélyet szippantok a levegőből. Kezeimmel végigsimítok a fán, aztán ellököm magam tőle. Apró léptekkel közeledem az ágyhoz, ahova úgy vetem le magam, mintha egy hatalmas habos süteménybe érkeznék. Szemeimet lehunyom, és a csöndre koncentrálok. De ezt se élvezhetem, egy apró csörgés csapja meg a fülem. A táskámban lévő mobil szólalt meg. Előhalászom a helyéről, szétnyitom és felveszem.

- Moshi-moshi… - suttogom halkan.

- Ohh, Kimura! - hallom meg a barátnőm hangját, ismételten vidámnak tűnik – Annyira hiányoztál! Csak tudni szerettem volna, hogy jól vagy-e?

- Persze, miért ne lennék jól? – leheltem bele a készülékbe.

- Csak mert olyan hamar elsiettél…

Önkénytelenül is látom magam előtt Mitsuki alakját. A szép barna fürtjeit, amik természetesen csavarodnak, a hozzá illő mosolyát, és kedvességét. Az egyik legnépszerűbb lány az iskolában. Sokan vágták a fejemhez, hogy milyen szerencsés vagyok, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy egyáltalán szóba álljon vele.

- … hé, Kimura, figyelsz te rám egyáltalán?

- Oy, persze! - vágtam rá - Csak egy kicsit… fáradt vagyok. De mi lenne, ha a többit a neten folytatnánk?

- Umm, persze! Akkor várlak… - és a vonal megszakadt. Összecsuktam a telefonom, és félreraktam. Feltápászkodtam az ágyról, kicsit lomhán lépdeltem oda a laptophoz, amit szétnyitva be is kapcsoltam.

Miután a rendszer üdvözölt, és a megfelelő ikonokra kattintottam, gyorsan beszélgetésbe tudtam elegyedni a lánnyal. A szokásos dolgokról beszélt. Hogy ő mennyire szeret, és mi lenne, ha majd a szünetben elmennénk valahova egy közös kirándulásra. Természetesen igent mondtam már akkor, mikor először felhozta.

Több óra elteltével is vele beszélgettem, de nem tudtam teljes mértékben rá koncentrálni, így kértem tőle néhány perc pihenőt. Felálltam, és a szoba kijárata felé vettem az irányt. Végigmentem a folyosón, és megindultam lefele a lépcsőn. Vajon tényleg változtatnom kellene? De hogy?

Kirai

Néha nem értem magamat. A fejemben ezernyi gondolat cikázik most is. Néha… össze kellene szednem magam, és végre átgondolni mindent. De ez mindig olyan nehéz… minden nap… ugyanazok a gondolatok, monoton módon kergetik egymást ott bent, és lassan tényleg az idegeimre mennek. Kibírhatatlan.

Megszorítottam kicsit a kezemben lógatott pisztolyt. Nem nyugodtam meg a tenyeremhez simuló fegyver érintésétől, csak vártam… vártam, hogy mikor ront be rendőrök hada ebbe az elhagyatott, régi raktárépületbe. Milyen szánalmas, hogy pont itt találtam valami menedéket… mintha valami ócska filmben lennék.

Nagy a csend mindenütt. Sehol senki, csak én. Meg persze a pisztolyom. Nem sok neszezés hallatszik, csak a fal repedésein alattomosan keresztülfújó szél zúgása. Egy sóhajjal engedtem lejjebb a fegyvert, de nem tettem le a kezemből. Mire is várok én itt? Arra, hogy besötétedjen – adtam magamnak feleletet. Nem is volt olyan nehéz kitalálni a választ… Még túl világos volt. Nem mehettem sehova. Várni, várni, várni… nem vagyok valami türelmes ember. Legalábbis nem úgy ismerem magamat. Ismerem magamat?! Vajon… ismerem magamat?

Hatalmas gyomorkorgás érkezett feleletként. Halkan felsóhajtottam. Egyelőre csak az biztos, hogy éhes vagyok – nagyon. Ez ellen tenni kellene valamit. Beletúrtam fél kézzel a táskámba, ami mellettem hevert. Hosszas kutakodás után sem találtam egy morzát se. Felmordultam – tudtam, hogy el kellett volna hoznom azt a nyamvadt tál teasüteményt az asztalról. A készítőjének, vagy akárkinek biztos nem kellett már… Ha nem jött volna az a kurva járőrkocsi, el is hoztam volna. Lenne mit ennem. De így csak hallgathatom ezt az idegesítő, kínzó korgást…

Nem vagyok valami türelmes ember.

Felpattanva kaptam hátamra kopottas, itt-ott vérfoltos táskámat. Már megszoktam a sötét mintát a hátizsákon. Már… fel se tűnt. Mellkasomhoz emelve a pisztolyt indultam sietősen a félhomályos raktárépület kijárata felé. Megálltam a résnyire nyitott vasajtó előtt, majd idegesen kidugtam a fejem a fényre. Ahogy körbepillantottam, már ki is léphettem – egy lélek sem volt közel, s távol. Néha úgy érzem, egy kicsit paranoiás vagyok, de ezt igazán el lehet nézni… ha mást nem is. Hosszú percekig álltam még ott, figyelve a zajokat, és nézve, hogy a legrövidebb eljutni a városig, ami mellett ez a rogyadozó raktár állt. Bár némi gazos fű elválasztott a házaktól, nem tűntek olyan távolinak az épületek. Helyes.

Futólag felpillantottam az égre. Lassan ugyan, de ment le a nap. Elégedett morgással rántottam egyet elnyűtt táskámon, majd sietősen bevettem magam a gazba. Nem kedveltem a nyílt terepet, de nem volt sok választásom – el kellett érni valahogy a városka szélét. Ahogy jobban megnéztem, itt még csak kisebb kertesházak voltak. Nem lehet valami metropolisz ez sem, de addig jó, míg kicsi a település… minél nagyobb, annál többen lakják, és annál nagyobb az esélye, hogy valaki észrevesz. Ezt nem szerettem kockáztatni se eddig, se most. Ne most kapjanak el, ha már két hétig meg tudtam húzni magamat.

A város szélén húzódó kis betonút előtti árokba hasaltam le, a magas, és kurvára szúrós növények közé. Igen, nekem is sikerül ezeket a csodálatos, irtanivaló vackokat kifognom… Mindegy. Legalább magasra nőtt és jól takar. Szájhúzva bár, de megvártam, míg teljesen le nem megy a nap, és kigyulladnak az utcai fények. Fejemre húztam pulóverem kapucniját, és felhúztam a cipzárt. Bár így is elég feltűnőnek éreztem magam, de még mindig jobb a magamnak kialakított látszat, hogy… hátha mégsem annyira… Ismét hátamra vettem a hátizsákot, majd óvatosan bedugtam nadrágom hátuljába a pisztolyomat. Zsebredugtam a kezemet, majd óvatosan, halkan surrantam be az utcára. Nem nagyon találkoztam senkivel, de ha mégis láttam valakit, gyorsan irányt változtattam, az illető pedig nem fogott gyanút… csak egy lófráló kölyök. Szerencsére az emberek nem látnak mindenkiben körözött gyilkost.

De akkor a körözött gyilkosok miért látnak mindenkiben ellenséget?

Kitartóan haladtam, megfigyelve minden házat. A legtöbbnél még égett pár villany, fényt szórva az utcára, vagy éppen a kertből hallatszottak beszédfoszlányok. Kutya is akadt sok helyen, riasztó pedig még több. Szívtam a fogam, de mit tehetek? Ezt hívják pechnek. Ilyentájt senki sem utazik el?

Észre kellett vennem, hogy ahogy haladok, egyre nagyobb és fényűzőbb épületeket látok. Hú, valami luxusnegyedet is kifogtam. Remek, Kirai, ügyes vagy! Legalább fél órája bolyongtam, és mindenhol akadályba ütköztem, és leginkább a riasztókkal volt problémám. Mit is vártam, ezeknek a palotáknak kell az extramodern védelem… Kezdtem feladni. Feladom. Ez lehetetlen feladat – gondoltam, de abban a pillanatban már meg is kellett torpannom. Egy kisebb palota terpeszkedett az utca másik oldalán. Sehol semmi fény – teljes sötétségben állt. Átlépdeltem a kapu elé. Alaposan körbenéztem, de semmi nem utalt arra, hogy bárki is lenne a kiskastélyban. Felvontam egyik szemöldökömet, mikor azt is sikerült megállapítanom, hogy bizony eme kiemelkedő épület riasztóberendezése nincs bekapcsolva.

Mázli – csak erre tudtam gondolni. Ez bizony mázli. Nem tötyögtem sokat, körbenéztem, majd miután egy kósza macskát se láttam az utcában, átdobtam a kerítésen a táskámat, majd nekiálltam átmászni. Nem volt túl bonyolult, már elég jól ment a dolog. Hihetetlen, mit meg nem tanul az ember röpke két hét alatt! Miután sikeresen földetértem az udvaron, megszokásból leporoltam magam, bár teljesen feleslegesen – ennyi koszt nehéz pár mozdulattal levakarni.

Újabb szájhúzás kíséretében vettem fel táskámat, majd indultam a bejárati ajtó felé. Nem álltam meg, hogy ne nézzem meg jól a hatalmas udvart. Fák, növények mindenütt. Pénz szaga mindenen. De valljuk be, jól nézett ki. Nem zavart, mennyire nem illek a képbe. Az ajtó előtt megálltam. Kipróbáltam, hátha nyitva, de ez persze lehetetlenség volt. Az ajtó nem engedett. Halk „ch” hagyta el számat, majd leguggoltam, és kivettem táskámból a kis segédeszközöket – két darab drótot. Oké, ez egyre jobban hasonlított valami elcseszett kémfilmhez, de hát könyörgöm – ez a béna módszer hatásos.

Egy-két perc múlva kattant a zár, és már ott is álltam az előszobában. Halkan csuktam be magam után az ajtót, és körbenéztem. Szemem egész hozzá volt szokva a sötéthez, bár így is csak az ablakokon beszűrődő kinti fény segített, hogy valamennyire kiigazodjak. Szembe velem egy rohadtnagy, díszes lépcső. Arra biztos hálószobák vannak. Nem sokat morfondíroztam, elindultam a bal oldalon húzódó folyosó felé, hátha akad arra egy szerényen felszerelt konyha… De persze még véletlenül sem. Csak egy tágas nappalit, meg valami dolgozószobát találtam, ételnek nyoma sincs. Átlépkedtem türelmetlenül a jobb oldali folyosóra, és végre ráakadtam a konyhára. Egyenesen a hűtőhöz mentem. Nem kellett csalódnom, mikor kinyitottam – kétségkívül volt benne pár ehető dolog. Felcsillant a szemem, de egyelőre nem álltam le vesződni a behűtött meleg kajákkal. Kikaptam egy nagyobb darab sajtot és egy csomagból szeletelt sonkát. Kezdetnek megteszi. Elnyomja a hangos korgást. Szereztem még egy kis maradék kenyeret is, ezeket rágva mohón, de elégedetten, indultam vissza a lépcső felé. Nem ártana már fürdenem például, meg hasonlók… meg… ágyban aludni… Hmmm, mennyei gondolatok.

Úgy torpantam meg a lépcső felénél, mint akibe villám csapott. Ajtónyitás, és léptek halk zaja. Ó, basszameg, ennyire nem lehetek szerencsétlen! Sarkon fordultam, és – reményeim szerint – csöndben lesiettem a lépcsőn, majd elosontam a nappali felé. Az ajtó mögé álltam be, és feszülten figyeltem a lépteket, megfeledkezve a kezemben maradt kenyér- és sajtdarabról. A neszezés távolodott, feltételeztem, hogy az a valaki is a konyha felé indult. Aztán pár perc múlva ismét hallottam a lépteket, de aztán csönd lett – az alak megállhatott a lépcső előtt.

Betömtem számba a maradék kenyeret, de a sajt már nem fért be, így az maradt bal kezemben, míg jobbommal előhúztam óvatosan a pisztolyt nadrágomból, és megindultam előre nesztelen léptekkel. Behúzódtam a folyosón egy nagyobb szekrény mögé, franc se tudja, mit tároltak benne. Búvóhelynek megteszi…

Magamhoz szorítottam a pisztolyt, majd nagy levegőt véve kinéztem a szekrény mögül.

Kimura

A lépcsőfokok is monoton módon követik egymást. Ugyanolyan magas az összes, és mindegyik bordó szőnyeggel van bevonva, ami minden másnap tisztítva és fényesítve van. Ez a túlzott luxus néha kezd az agyamra menni. Meg van mindenem. Vagyis mindenki azt hiszi, hogy pénzzel minden elintézhető, minden megvehető. Pedig pontosan, hogy nem. A szeretetet nem lehet megvenni egy-két yenért, vagy éppen egy millióért. Főleg nem az enyémet.

Zsebre dugott kézzel veszem sorra az akadályokat. Lépéseim kimértek, lassúak. Miért építettek egyáltalán ide? És az én szobám miért az emeleten van? Gondolom azért, hogy evvel is megnehezítsék az életemet. Az amúgy sem könnyű életemet.

A konyha felé menetelek. Mikor beérek oda nem kapcsolom fel a villanyt. Odakintről szűrődik be némi fény, ami óvatosan világítja meg a padlót, a kőlapokat. A hűtőnél állok meg, amit laza mozdulattal nyitok ki. Belesek a polcokra. Természetesen nem sok van. De mintha hiányozna valami?! Biztos csak valamelyik szolgáló dézsmálta meg. Egy egyszerű, flakonos vizet veszek ki a hűtőből. Lecsavarom a kupakját, az ajkaimhoz emelem a tárgyat. Apró kortyok után a hűs nedű mardosni kezdi a torkomat. Érzem, ahogy utat tör magának, és ahogy végigfolyik a nyelőcsövemen. Pár másodperc alatt végzem ki a félliteres üveg tartalmát. A műanyagot csak lerakom a konyhaasztalra, ami egy apró szellő hatására el is dől. Csak felszisszenek ijedtemben, majd egy erősen lököm be a hűtő ajtaját, ami ezáltal hangosan csattan. Megpördülök magam körül egyszer, majd halk, de mégis észrevehető léptekkel indulok kifelé. Reménytelenül, a padlót bámulva haladok vissza az ajtóhoz, de ott… ott megakad a szemem a bejáraton. Mereven állok, fejemet balra fordítva. Mintha egy filmet néznék, az emlékek vadul peregnek le a szemem előtt.

Mikor még kicsi voltam, anyámmal együtt futottunk be az ajtón. Az ő kezében virágok voltak. Színes, pompásan ragyogó virágok. Együtt szedtük őket a kertben, egy szép nyári napon. A Nap csak tűzött, talán túlságosan is, hisz homlokunkon apró izzadságcseppek jelentek meg. Ekkor elővette a fehér kendőjét, amivel kedvesen törölte le a homlokomat. Utána megvillantotta azt a mosolyát, amit akkor láttam először. És talán utoljára. Azóta nem tudtam megfejteni, hogy azt hogyan is kellett volna értelmeznem. Mit akart vele sugallni… Apám akadályozott meg benne, hogy megfejtsem az ő titkát. Elragadta mellőlem, és külföldre vitte. Egy olyan világba, amitől én messze vagyok. Talán ezért utálom őt annyira… mert elrabolta azt, aki mellettem állt. Akit szerettem.

De ezek már csak emlékek. Ki kell zökkennem a múltból, és nem szabad gondolnom a jövőre. A jelennek kell élnem úgy, mintha minden mindegy lenne.

Csak egy aprót sóhajtok. Ajkaim önkénytelenül mosolyra rándulnak. Melegem van.

- Mondtam már, hogy be kell kapcsolni a légkondit! - suttogom magamnak alig hallhatóan. De minek? Úgyse hall senki. Úgyse érdeklek senkit.

Lassan emelem fel a jobbom, a mellkasomhoz illesztem. Még mindig az egyenruhám van rajtam. A legfelső gombra fonódnak ujjaim, a lassú másodpercek gyűrűjében játszadozom vele. Csak simogatom, mintha teljesen máshoz nyúlkálnék. Aztán felemelve a másik karomat is küzdöttem meg a lyukkal. Átdugtam a fekete bogyót, aztán áttértem az egyel alatta lévőre. Folytattam egészen addig, amíg a felső meg nem lazult, és le nem csúszott magától. Egy halk puffanás, és máris a földön hevert a kék egyenruha. Lehajolok érte, belemarkolok a kissé érdes anyagba, magamhoz emelem, és felegyenesedem. Jobb lenne, ha visszamennék, nem? Csak megfordulnék, hogy a lépcső vezette úton feljussak Micimackó elrejtett csuprához, a paradicsomhoz… de…

De szemeimmel kiszúrok valami a sötétben.

- Francba! - lehelem ki alig hallhatóan, talán váratlanul, mikor egy ember körvonalát veszem észre.

Testem megmerevedik, talán a félelemtől. De mégis úgy érzem, hogy teljesen nyugodt vagyok. Oldalra döntöm el a fejem, úgy figyelem tovább a férfinak látszó egyedet. Nagyjából akkora lehet, mint én… magasságilag. Pár centivel nőhetett túl. Rögtön észrevehető, hogy ruhái mocskosak. Talán egy koldus szökött be. De ahogy egészen felmérem, a tekintetem megakad a szemöldöke fölötti, halványan világító sebhelyen. Ohh… szóval így állunk?! Így már egészen nem úgy néz ki, és erre egy megfelelő bizonyíték a kezében ott lapuló pisztoly is. Lám, lám… kezd egyre érdekesebbé válni a helyzet.

- Nem szeretnél bemutatkozni? – vetem oda.

Lehet, hogy ezt nem kellett volna? És ha eltalál a golyó? Akkor mi lesz? Semmi, csak egy újabb élet távozik. Talán nem is lenne olyan kár értem. Sőt… vajon bárki is megsiratna?