kíváncsiság.

Kirai

Az első gondolatom az volt, hogy a faszomér’ nem néztem körbe jobban, mikor bejöttem. Ennyire figyelmetlen lennék mostanában? Hiszen semmi kedvem ma vérfürdőt rendezni, aztán lelépni… Nem is tudom, mióta nem aludtam rendesen.

A szekrény jótékony takarásából hunyorítottam rá az előtérben ácsorgó alakra. Egy fiú volt. Egyenruhában volt, tehát még fiatal, bár ezt megállapíthattam volna másból is. Egyelőre csak a hátát láthattam, meg a haját. Hosszú, sötét haj. Talán barna, de lehet, hogy fekete, így sötétben nehéz megállapítani.

Gombolja az ingét… csak nem melege van? Úgy látszik, nincs hozzászokva… óh, vagy mégis? Tekintetem az ing alól előbukkanó csontos, napbarnított hátra szegeződik, ujjaim erősebben markolják a pisztolyt. Ha harcra kerülne sor, valószínűleg ő nyerne, még ha nem is túl magas, sőt, nálam is alacsonyabb – csak nekem van egy kis előnyöm a fegyverrel.

Ácsorog, kezében a felsőjével… óh, húzz már innen, kis mitugrász, akkor végre leléphetnék, és aludhatnék egyet… Felsóhajtottam hangtalanul, fáradtan. Éveknek tűntek a másodpercek, mire végre rászánta magát, hogy elinduljon a lépcső felé. Felcsillant a szemem, de a pisztoly csövét ugyanúgy rászegeztem, baj esetére, követve vele a fiú útját.

De megtorpant. Megdermedtem egy pillanatra, ahogy a fiú a rejtekhelyem felé bámult.

- Francba! - mordultam fel halkan. Hát nem észrevett, ez a kis…

Fölegyenesedtem gyorsan, magam elé emeltem a pisztolyt, és céloztam - de nem lőttem, csak léptem egyet felé.

- Egy rossz mozdulat, és megdöglesz, kölyök! - vetettem felé, és hangom kissé rekedtesen hatott, mivel elég rég nem használtam ilyen kerek mondatok alkotására. Nem nagyon hatottam meg, ahogy elnéztem. Fiatal arcán inkább döbbenetet és némi értetlenséget fedeztem fel, semmint ijedtséget. De aztán ez a két érzelem is elpárolgott, és egy teljesen nyugodt szempárral találtam szembe magam.

- Nem szeretnél bemutatkozni? - érkezett a kérdés, nekem pedig összeszaladt a szemöldököm. Ezt most komolyan gondolja?

- He? Mi van? Mi közöd van a nevemhez… – húztam el szám szélét gunyorosan, majd közelebb léptem, csökkentve a köztünk lévő távolságot. Így már kivehettem a kis kockákat is hasfalán. Oké, nem produkálok közelharcot. Valamiért elfogott az indulat. - Pff… na jó. Szüleid itthon vannak?

- Ha már meghalok, legalább a gyilkosom nevét tudjam - felelte merő hidegvérrel, ami nagyon nem tetszett. Ez a kölyök szórakozik velem… De még mindig jobb, mintha körbe-körbe rohangálna sikoltozva, és megint ölnöm kéne. Ez legalább jó benne.

Egy mosoly fut át az arcán, ami elég furcsán néz ki. Felvontam a szemöldökömet. Elkezd közelebb lépdelni, amitől minden izmom megfeszült… készül valamire?

- Rájöhettél volna a válaszra - mondta közben, gondolom még az előbbi kérdésemre.

- Szóval nincsenek - mormogtam felé, tekintetemmel követve minden mozdulatát. - Remek. Tudod mit? - kérdeztem hirtelen. Végülis, egy próbát megér. Sok bajom nem lehet belőle, ha egy kicsit… megfenyegetem. Vagy jól járok, vagy ő jár rosszul. - Nem öllek meg, ha ma itt maradhatok. És nem hívod a rendőröket.

Elvigyorodtam kissé, rezzenéstelenül tartottam a pisztolyt, és vártam, erre vajon mit reagál.

Kimura

Csak meredek rá, és próbálom nem mutatni az egyre nagyobb kíváncsiságomat. A fejem mintha kiürült volna, nem tudtam semmire koncentrálni, csak a szívem lüktetésére. Szemeimet lehunyom, hallgatom a másik szavait. Mikor körülöttünk már csend honol, egy halk sóhaj kíséretében nyitom ki a szemem.

- Ahogy akarod… - suttogom, közben megvonom a vállaimat. - De a nevedet még mindig elárulhatnád. - Az lesz a legjobb, ha nem ellenkezem. Bármikor bekattanhat, aztán a végén még egy golyó térképezi fel a fejemet. Vagy meghalok, vagy nem… ennyi biztos! Csak bele kell mennem a játékába, aztán egy adott pillanatban hívom a rendőrséget.

- Kirai… - hallom felőle a választ. Felvonom szemöldököm, mire megcsapja a fülemet a folytatás. - Örülsz? Akkor most már te is bemutatkozhatsz. - Látom, ahogy a fegyvert leereszti maga mellé, tekintete pedig ide-oda mozog. Mintha a terepet mérné fel. Vajon mire készül? Mi a terve? Mivel nem látszik kezdőnek, így gondolom ugyanaz, mint eddig. Betör, kirabol, aztán lesz ami lesz… persze kíváncsi lennék a végeredményre.

- Csak Kimura… - vetem oda a másik felé egy apró mosollyal az arcomon. - Most már gondolom megmozdulhatok… - de mielőtt bármilyen válasz is érkezhetne, megemelem a jobb lábamat, és megindulok a lépcső felé. Lépéseim lassúak, kimértek. Fejemben gondolatok sokasága cikázik arról, hogy esetlegesen lelő a férfi. Kezdek félni… és próbálom felkészíteni magam arra, hogy ezek az utolsó perceim. Miközben lépegetek felfele, minden egyes faldarabot, díszt, virágot, képet megnézek. Tanulmányozom őket, a fejembe vésem a részleteket, hátha emlékezhetek rájuk a túlvilágon is.

Nem tudom, hogy a másik mögöttem lépdel. Nem hallok semmit… néma csönd van.

- Kiszolgáltad magad? - célzok a kifosztott hűtőre, és a másik által rágcsált ételre. Közben az utolsó fokot is elhagyom, elfordulok jobbra, amerre a szobám található. Végigsietek a folyosón, a nyitott szobát meglátva fellélegzek, mintha az lenne az egyetlen menedék. Berohanok oda, körbenézek, látom, hogy a gépen megnyitott ablak villog, ami azt jelenti, hogy üzenetet kaptam. Remek. Ő is a legjobbkor tud zavarni. De minek hibáztatom őt? Nem is tud arról, hogy milyen házibulit tartok éppen, így nem hibáztatom. Vagyis megtehetném, de a lelkiismeretem nem engedi. Nem érzem azt, hogy szeretem, nem érzem azt, hogy ragaszkodom hozzá. Csak úgy gondolok rá, mint egy valakire, aki esetlegesen elvezet a fényhez. A fényhez, amivel megtalálom a kiutat ebből a meglehetősen rossz… életből.

Csak odalépdelek a laptophoz, lehajolok, ujjaim közé veszem az egeret. Óvatosan mozdítom meg, majd írni kezdek. Kezdetben csak egy betűt tudok bepötyögni, többet az agyam nem enged. Mintha le lennék blokkolva. Mintha az ujjaim megmerevedtek volna, és soha többé nem tudnék írni. Természetesen jó lett volna, ha valami szép, megható szöveget találok ki, de nem éreztem elég fantáziát hozzá. Csak egy hárombetűs szót tudtam megírni, ami az elköszönés egyik legbunkóbb formája. Entert nyomok, aztán amilyen gyorsan csak tudok kilépek az ablakból, majd az egész rendszerből. Felegyenesedek. Mintha a fejemben dobogna a szívem. 1, 2, 3… számolok el háromig, majd egy lányos mozdulattal pördülök meg, és várom az eljövő sötétet, a jövőt.

Kirai

Elkezd fellépdelni a lépcsőn. Laza. Látszólag nem fél tőlem, talán tényleg így is van. Kit zavar? Rántottam egyet a vállamon csüngő táskán, számba tuszkoltam a kezemben szorongatott maradék sajtot, aztán követni kezdtem. Úgy tűnt, tőle nem kell tartanom… ettől a… Kimura gyerektől. Így hát csak megnyaltam ujjaimat a sajt után, bár sok íz nem maradt meg rajtuk.

- Kiszolgáltad magad? - hallottam a srác hangját, amikor már az utolsó lépcsőkkel küzdött meg. Befordult a folyosón.

- Ja. Ki. Bocs, de nemtom kifizetni - feleltem minden sajnálkozás nélkül, unott hangon. Nem reagált rá, amit nem bántam túlzottan. Néztem a folyosót… Sötét volt, nem égett egy lámpa sem, de még így is kivehettem, hogy itt bizony minden rohadt drága.

Kimura hirtelen befordult egy ajtón, felteszem a szobáját találta meg. Halvány derengés szűrődött ki a helységből, de inkább tűnt mesterséges, gépies fénynek… mint egy monitor. Követtem hosszú léptekkel, halkan, majd megálltam a szobában. Feszülten néztem, mit csinál. Csak görnyedt a billentyűzet fölött, majd lassan beírt három betűt… Rámarkoltam a fegyveremre, de nem tett semmi mást - csak kikapcsolta a laptopot. Lazítottam a szorításon.

Hirtelen szembefordult velem. Felvontam a szemöldököm kissé.

- Ha bárkinek is szóltál rólam… - Reméltem, hogy nem kell befejeznem a fenyegető hangú mondatot. Csak nézett rám hosszan, és én nem értettem, miért ilyen… üres a tekintete.

- Nem értem, miért vagy ilyen, hiszen kikapcsoltam a gépet - suttogja felém alig hallhatóan. - Te jöttél be ide, még azt se tudom, hogy hogyan... erre még te morogsz? Lehetnél kedvesebb is.

Ennek aztán van bőr a képén. Nem tudom, provokálni akart-e, hogy lelőjem, de kezdtem nagyon unni ezt a kis nemtörődöm-játékot. Válasz előtt inkább lezuttyantam a legközelebbi fotelba. Finom bőr anyagból készült, egész kényelmesnek hatott. Ölembe dobtam a táskámat, majd fölemeltem a tekintetemet. Tágas szoba volt, nagy ágy, nagy fotel, luxus mindenütt…Mi mást vár az ember?

- Ja, bejöttem, mert azt hittem, üres a kis palota.. de itt voltál - húztam el a számat szinte vádlón, miközben kezemben lustán forgattam a pisztolyt. - Naná, hogy morgok, ha nem úgy sül el minden, ahogy terveztem - húztam le fejemről a kapucnit, beletúrva hajamba. Néztem a másik reakcióit, de nem sokat mutatott. - Mire föl legyek kedves? - kérdeztem némi gúnnyal hangomban. - Ha nem engednéd, hogy itt maradjak, csak egy golyó a fejbe, és máris csönd lenne - ingattam meg kezemben a fegyvert.

- Igen? - kérdezett vissza halkan, majd legnagyobb meglepetésemre elmosolyodott halványan. - Szerinted nem jönnek takarítani? Szerinted sose jönnének vissza a szüleim? - Lassan közelebb lépdelt. Nem tettem semmit, csak ráfüggesztettem a tekintetemet. Megállt előttem, elég közel. Föl kellett rá néznem, de csak pillantásomat emeltem meg… Nem tetszett ez a helyzet. Túl kiszolgáltatottá tett.

- Dehogynem - mormogtam elvigyorodva lassan. - De addigra én már rég nem a hullád mellett fogok teázgatni - jegyeztem meg. - Nem vagyok olyan béna, mint amilyennek látszik.

Alig fejeztem be, már láttam, hogy lehajol, és… rátenyerelt a combomra. Máris érezhette reflexmozdulatom eredményét, egy pisztoly csövét a torkába nyomódni.

- Most már jobb? Letaperolhattál - sziszegtem halkan, elvigyorodva ismét.

- Így már rajtam van a nyomod - mondta nyugodt hangon.

- Mi a fasz bajod van? - húztam fel a szemöldökömet. Jó lenne tudni, mindig ilyen titokzatosan beszél-e a gyerek…

- Ha megölsz… - sziszegte alig hallhatóan, szinte már fenyegetően. - Tudni fogják, hogy te voltál.