álmodban is láthatlak.

Kirai

Gyűlölöm, ha hozzámérnek. Gyűlölöm, ha olyan valaki bőrét érzem a sajátomon, akit nem ismerek, akiben nem bízom. Szinte fáj az ilyen érintés. Égeti a bőrömet, felperzsel belülről. A szívem szinte megrepeszti a bordáimat, és a jéghideg borzongás úgy fut rajtam végig, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör vízzel.

Most sem volt másképp. Hozzáért a kezemhez - meg akarta fogni. Elrántottam a karomat, mint aki tűzhöz ért, sőt, reflexből arrébb is ugrottam. Dühös pillantást vetettem rá… kis hülye.

Nem próbálkozott többet, csak mutatta az utat, amit értékeltem. Nem volt erőm, se kedvem az idióta játékokhoz.

- Nem is zavarok…

Mit ne mondjak, szinte megkönnyebbültem, mikor becsukta maga után az ajtót. Megcsóváltam a fejem lassan, majd körbepillantottam - luxus mindenütt, ismét. Hatalmas kád terült el előttem, tele mindenféle kényeztető funkcióval. Nem mintha lenne időm kipróbálni őket, de ez van. Nem vágyom rá, hogy buborékok masszírozzák a seggem, de lehet, hogy valakinek ez kell a kikapcsolódáshoz.

Megnyitottam a csapot, kellemes meleg víz zubogott a kádba. Sietve húztam le mocskos, szürke pulcsim cipzárját. Félredobtam a ruhadarabot, majd lehúztam vérfoltos pólómat. Az előző mellé küldtem, ahogy később a megviselt farmert, a szakadt edzőcipőt, és persze az alsómat. Nem vártam meg, míg megtelik a kisebbfajta medence, letettem a pisztolyt a kád szélére, majd beereszkedtem a vízbe.

Te jó ég, mondtam már, hogy mennyei, mikor leázik rólam a több napos mocsok? Ha még nem, akkor most mondom. Kiválasztottam a kád fölötti polcról egy nem túl illatos szappant és sampont, majd lecsutakoltam magam. Egy darabig még azon járt az agyam, hogy mi van, ha az a Kimura gyerek kihívja a zsarukat… de aztán elpárolgott a gyanakvásom, ahogy egyre tisztább lettem… Persze csak kívül.

Néhány perc múlva már ki is pattantam a kádból. Lekapva egy másik polcról egy törölközőt nekiálltam leereszteni a vizet. Hajamat és testemet dörgölve léptem a mosdóhoz.

- Na, nézzük csak… - pislogtam fel, majd kihúztam találomra egy fogkefét a kirakott poharakból, nyomtam rá fogkrémet, majd bedugtam a számba a tisztító eszközt.

Szabad kezemmel még törölgettem hajamat, mikor belenéztem a tükörbe. Na, igen - ki se nézném magamból, hogy csak 18 vagyok. Nyúzott, sápatag arc, és a barna szemek, amik úgy csillognak, mint… mint egy gyilkos vadé. Mint a sarokba szorított, űzött vadé. Meg kellett állapítanom, hogy ha majd elalszom állva, akkor is éber a tekintetem.

Egy pillanatig még farkasszemet néztem a tükörképemmel, majd inkább lehajoltam, hogy kiöblítsem a számat…

Viszonylag hamar elkészültem, így csak visszavettem ruháimat, ittam még pár kortyot, majd kezembe véve a pisztolyt kiléptem a sötét folyosóra. Körbepillantottam, bár nem volt nehéz kiszúrni Kimurát. Rápillantottam.

A srác csak viszonozta a pillantást kis mosollyal.

- Na, nem akarsz körbenézni, hátha itt ólálkodnak valahol a zsaruk? - kérdezte halkan. Elfordítottam a fejem.

- Nincs itt senki - jegyeztem meg morogva. Hiába próbálsz gúnyolódni, nem fogod fölcseszni az agyam. - Azt már hallottam volna. Azok a bénák nem bírnak csöndben közlekedni… - húztam el a számat kissé.

Kis csönd után szólalt meg ismét. - Mi lenne… - Itt mintha elbizonytalanodott volna. De aztán csak föltápászkodott a fal mellől. - Mi lenne, ha adnék neked tiszta ruhát?

Hangtalanul sóhajtottam egyet, majd lassan felé fordítottam tekintetem. Már csak morogni volt erőm.

- Nekem az is elég, ha kimoshatom ezeket. Holnapra megszárad…

- Akkor talán le kéne venni ezeket - mutatott végig rajtam. Szinte hangtalanul beszélt. - Nyugodtan kimoshatod, de szívesen adok ajándékba…

- Ja… leveszem… Mondjuk, jó lenne kölcsön egy alsó - morfondíroztam magamban. Elnéztem a fürdő felé. - Van mosógép? - Kinéztem volna, hogy a személyzet mossa kézzel a szennyest.

- Ööh, nem, külön mosoda van. - Így legyen szerencsém máskor is… - De oda csak a személyzet mehet be… - Már meg se lepődöm. - Viszont vannak szárítók, amik negyed óra alatt megszárítják a ruhát. Reggel jönnek… de azt nem kell tudniuk, hogy te itt vagy.

- Most ezt nem teljesen vágom… - forgattam meg szemeimet unottan. - Szal… csak reggel lesz kimosva?

- I-igen…

Hát ez remek. Csak felszusszantottam, majd hangosan is kimondtam első reakciómat.

- Akkor hagyjuk az egészet - legyintettem aprót utána. - Jó ez így.

Elindultam vissza a srác szobája felé. Másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy végre… ne álljak. Hadd üljek egy kicsit, mert tényleg napok óta nem aludtam rendesen. És kivagyok. És ez nem tesz jót a figyelmemnek a mindennapokban…

- De! De, ha nagyon akarod, megkereshetem a kulcsokat - szólt még utánam, de már nem érdekelt.

- Nem kell, ne fáradj - morogtam még, majd megtalálva a szobát, belépkedtem. A másik nem követett. Legalább egy darabig nyugtom lesz.

Megkerestem a fotelt, amiben ültem, majd bezuttyantam a kényelmes bőr ülőalkalmatosságba. Felhúztam lábaimat, kissé összegömbölyödve. Nem, nem szabad aludnom. Nem bízom ebben a nikkelbolhában… Nem akarok itt heverni előtte kiszolgáltatottan… Kinéztem egy pontot a padlón, és meredten rábámultam. Ez többnyire hatásos alvás ellen.

Vajon minek maradtam itt? Nyugodtan leléphettem volna másik házba, ahol egyedül lennék, nyugodtan, és nem kéne egy levegőt szívnom ilyen idegesítő kölykökkel…

Léptek halk zaja. Nem nagyon reagáltam, pedig éreztem, hogy engem néz. Csak hosszú másodpercek múlva sandítottam rá szemem sarkából, nem mozdítva meg fejemet. Biztosan nagyon izgalmas látvány lehetek. De végül odalépdelt az ágyhoz, és lehuppant rá.

Nem törődtem vele többet. Éreztem, hogy már égeti szememet az álmosság. Fenébe… Pislogtam néhányat, de az egyiknél csukva maradt a szemem. Olyan jó érzés volt… Szemhéjamra mázsás súly nehezedett, és nem volt erőm felnyitni a szemem. Már… nem is bántam. Hagytam, hogy lassan magába szippantson a kényelmes, pihentető sötétség…

Kimura

- Na… - suttogtam magamnak alig hallhatóan, egy aprót sóhajtottam, majd lábaim önkénytelenül is megmozdultak. Az utam visszafele vezetett, beballagok a szobámba, és mit látok? A fotelbe bedőlt, kényelmesen elhelyezkedő gyilkost. Na szép, mondhatom. Ahhoz képest, hogy jó ideig kérette magát… otthonosan elhelyezkedett, az biztos.

Meredek rá elég feltűnően, de ő nem zavartatja magát, csak kényelmesen ücsörög tovább. Az ágyam felé vettem az irányt, és úgy vetettem bele magam, mintha egy éve nem ültem volna le. Úgy éreztem, hogy fáradt vagyok, és bármelyik pillanatban képes lennék örökre elaludni.

Nem nézek a másikra. Már nem érdekel. Simogatom az ágyneműm felszínét, és közben fejemben gondolatok zakatolnak egy hosszú, kényelmes pihenésről.

Szuszogás ütötte meg a fülem, amire felkaptam a fejem. Úgy néz ki a másik időközben elszenderedett, de… de nem láttam gyilkost. Mikor így nyugodtan pihen, csak egy ártatlan tinédzsernek néz ki. Átlagos, és ha a kezében nem lapulna ott a fegyver, akkor teljesen elveszne a tömegben. Összevonom a szemöldököm, de mégis egy apró mosoly kúszik az arcomra.

- Na, hát mégis? – suttogom alig hallhatóan, közben felállok. Már nem érzem azt, hogy annyira fáradt lennék. A másik felkeltette az érdeklődésemet ismételten, de most próbálok beolvadni a környezetembe, és a lehető leghalkabban elindulni. Nem látom jelét, hogy a másik reagálna rá, így egyre bátrabban emelem meg a lábaim, és nem is kell sok ahhoz, hogy elérjek a fotelhez. Lenézek rá kérdőn, de ő csak alszik rá. Lehajolok, de ugyanúgy pihen tovább. Édesen.

Megemelem a jobb mancsomat, és a másik arca felé közelítem. Tétovázva gondolkodok azon, hogy megtegyem-e, vagy sem. Legyőzöm a félelmemet, és ujjaimat hozzáérintem az arcához, és végig is húzom rajta őket.

Nem ad semmilyen jelet. Nem érzi. Nagyon mélyen alszik. Furcsa. A bőre finom tapintású, nem olyan, mint amilyet egy gyilkoshoz képzel az ember. Csak egy heg csúfítja el a szemöldöke fölött. Vajon hogy szerezhette? Egy újabb kérdés, amire nem tudom a választ. Csak felteszem, aztán lóg a levegőben…

Nyugodt mosoly ül ki az arcomra. Mi ronthatott el téged? Mi változtatott meg ennyire? Ujjaim rátévednek az ajkaira, csak ott tartom, hisz kellemes. Végre nem vádaskodik, nem mogorva. Mint egy megszelídített állat, csak… van.

Egy gyors mozdulat, leguggolok…

És a szemei nyitva vannak. Tekintete nem sugároz semmit. Nem néz ki dühösnek, mérgesnek. Csak mélyen néz rám a barna szemeivel.

Mikor meglátom a hideg valóságot, csak megrezzenek. Próbálom megállapítani, hogy mire gondol, de nem jutok semmire. Csak elkapom a kezem, fejem pedig vörös lesz. Ballal fogom a jobbomat, és szorosan tartom a mellkasom előtt.

Nem tett semmit. Meglepődve tapasztaltam, hogy csak visszahunyja a szemeit, elhelyezkedik, és folytatja azt, amit én szakítottam félbe. Még nézem. A másodpercek lassan telnek, csak zakatolnak fejemben a különböző gondolatok, és a téma ugyanaz. Ő.

- Ha nem lennél ilyen makacs… - suttogom halkan, mégis hallhatóan, hátha érdekli a másikat – Akkor megkérdezném, hogy aludnál-e az ágyban.

Valamilyen felsőbbrendű erő hatására- az biztos, hogy nem önszántamból, legalábbis erről próbálom győzködni magam – visszalépdelek az ágyamhoz, és lehúzom róla a takarómat. Megfordulok, és a gyilkos elé menetelek. Ráterítem a selyemanyagot, gondosan betakargatom. Miért csinálod ezt? Miért érzem úgy, hogy megérdemli? Miért hiszem azt, hogy ő egyáltalán nem ilyen lenne? Csak… történt valami.

Mintha egy labda szerepét vettem volna át, csak pattogok ide-oda. Ismételten a fekhelyemnél találom magamat, és ismételten bevetődök oda. A plafon izgalmas látvány, főleg így sötétben. Fókuszálok egy fénytelen foltra, nem nehéz, mi? Az ágyon heverő telefonomat magamhoz veszem, szétnyitom. Semmi nem jött. Se egy e-mail, se egy hívás. Túl furcsa. Ahogy ismerem a barátnőm, már rég zaklatnia kéne. Lehet, hogy megsértődött. Sőt, biztos. Elég bunkón köszöntem el tőle, és meg se magyaráztam. És ha bármilyen szinten nem elégítem ki… akkor bizony bevágja a durcást. Tipikus lány.

Belépek a menübe, gyorsan végiglépdelek a pontokon. Semmi szimpatikus… amíg meg nem látom a kamera apró jelét. Szemeim nagyra nyílnak, arcomra pedig egy apró vigyor ül ki. Na most megvagy.

A másik felé irányítom a telefont, ráközelítek, és némi fényt is adok hozzá. Megnyomom a gombot, és máris kész a kép. Tökéletes. Ennél jobban most nem alakulhatott volna.

Összecsukom, és zsebembe csúsztatom be a készüléket. Beletúrok a hajamba.

- Ha most lefekszem… és elalszom… – jegyzem meg magamnak alig hallhatóan – mire felkelek, már nem lesz itt.
De nem tudom tovább tartani magam. Hátradőlök, végigsimítok az ágyneműn. Nincs itt a takaróm. Vajon fázni fogok? Nem lesz hiányérzetem? Én… el vagyok kényeztetve?

Mintha lehúzták volna a redőnyt, már nem gondolok semmire.

Remélem ez egy álom. És sose lesz vége…

Kirai

Sötétség. Nem láttam semmit, csak saját zihálásom hallatszott, de mintha több méter távolból érzékeltem volna a zajt. Négykézláb mászva indultam meg jobbfelé, ahol csak egy vékonyka, függőleges fénycsík szakította meg a tömör feketeséget. Nem sok kellett, hogy elérjem.

Hevesen dobogó szívvel nyomtam meg az ajtót, és furcsamód nem bántotta a szemem a hirtelen világosság.

- Anya? - kérdeztem tompán, hangom elcsuklott a torkomba nőtt gombóctól. - A-anya…?

- Itt vagyok, Kirai - hallottam meg a szoba túloldaláról a mosolygós hangot. Nyugalom öntött el, és fölállva odasiettem hozzá. Letérdeltem az ágy előtt, amin ült. Fejemet az ölébe hajtva lehunytam a szemem. - Mi a baj…?

Nem feleltem. Nem kellett. Szó nélkül kezdte cirógatni az arcom. Érintése olyan volt, mintha csak egy álom lenne…

Éreztem, hogy lassan eltűnik a kép, és hirtelen visszacsöppentem a valóságba. Egy pillanatra nem is értettem, mi történt, hiszen furcsamód még éreztem az érintést az arcomon.

Elaludtam?

Nagy nehezen felnyitottam ólomsúlyú szemhéjamat. Egy kéz képe lebegett előttem… a finom ujjak lecsúsztak a számra, megsimítva alsóajkamat. Egészen álomszerű volt, és mégis… fájdalmasan valóságos.

Egy pillanat múlva már egyenesen Kimura szemébe nézhettem. Láthatóan megijedt, elkapta a kezét rólam. Nem hitte, hogy felébresztett, és most azt várta, hogy dühösen a képébe vágok valamit. De én csak néztem rá.

Álmosságot éreztem.

Visszahunytam a szemem, és egészen oldalra fordultam, keresztbe a fotelban. Nekidöntöttem fejemet a háttámlának, és hasamra téve a pisztolyt nyugtattam rajta kezem.

Alig pár másodperc múlva már kezdtem is visszacsúszni az álmok furcsán, hívogatóan kavargó tengerébe. Még távolról érzékeltem valami puha anyagot magamon, és talán még nem álom volt a tudatomba bekúszó kellemes illat sem.

De én csak arra tudtam gondolni, hogy Kimura keze mennyire hasonlít anyáéhoz.