együtt.külön.

Kimura

A néma csönd nekem is lehetőséget adott arra, hogy gondolkozzak. Persze nem jutottam előrébb. Csak meredtem magam elé, kiszúrtam valami izgalmasnak nem mondható pontot, és azt bámultam. Miért történik ez? Egy gondolat zakatolt az agyamban, mégpedig az, hogy muszáj… muszáj lesz megtennem azt, amit kigondoltam. Mindenki naiv. Lehet, hogy azt állítja, hogy nem hisz nekem, de ő se tökéletes. Semmire nem jött rá.

- Megyek - törte meg a csöndet, és amilyen gyorsan csak tudott, felállt. Rekordsebességnek is beillett volna.

- Akkor én is - lehelem ki. Feltápászkodom az ágy kellemes felszínéről, még rápillantok egyszer. Magamhoz veszem a táskámat, szorosan fogom, a másikat követem.

- Elmentek már a munkásnépek? - hallom a kedves kérdést. Az ajtót résnyire nyitja ki, azon kiles, körbenéz, hogy megbizonyosodjon a válaszról. Mintha én nem mondanám el neki e nélkül is.

- Csak négyig kell dolgozniuk - jegyzem meg, egyik szemöldököm a magasba szalad. Csak meglepődtem azon, hogy mennyire nem érzi magát biztonságban… még egy házban sem. Persze ez természetes… de…

Menekülni kezd. Gyors léptekkel indul meg. A folyosó közepén, ahol a lépcső kezdődik, elfordul balra, és a fokokat gyorsan átugrálva jut át az akadálypályán, lejut. Ahogy a lábam bírja, csak utánaeredek, lerohanok a lépcsőn. A bejárati ajtó nyitva van. És ő ezt kihasználva lép ki a friss levegőre. Szó nélkül követem, én is megérkezek az udvarra. Becsukom magam mögött a kaput, be is zárom, hogy legalább ebből ne legyen túl nagy probléma. Mintha egy antilopot próbálnék becserkészni. Reménytelenül lassú vagyok hozzá képest. Ő már a kerítésen mászik át, amit nem értek. De tény, hogy profi benne.

Én a rendes utat választom. A nagykapun át kijutok a főutcára. Körbepislogok. Sötét. A sötétség mindent alattomosan ellep, és csak néhány fényszikra töri meg ezt a hátborzongató környezetet. Nincs idő gondolkodni, vagy bámészkodni! Szememmel megkeresem a másikat. Egy szürke színű folt, ahogy elveszik a háttérben. Az álcázás tökéletes mestere. A léptei nagyok, tempója halálos. Ha jól tippelek, nagyjából tíz méter lehet közöttünk. Nem sok, de nem is kevés.

Rohanni kezd. Ha ő is, én is. Nem szabad lemaradnom. Idegesen kapkodja a fejét össze-vissza, lesi, hogy hol vár rá újabb veszély.

Kocogni kezd.

Majd lefordul egy utcába. Helyes, nem vett észre. Én nagy lelkesedéssel követem, elérem az utcát, bekanyarodok… és egy igencsak mogorva kép vár rám. Francba! Tévedtem. Okosabb, mint hittem. De… mit vártam? Ő egy bűnöző, aki a zsaruk elől menekült!
Felpillantok a másikra, próbálok megbánó arcot vágni. Mellkasán összefonja a karjait, ő visszapislog rám, mintha választ várna.

- Miért követsz? - A hangja ijesztő. Csöppet sem biztató. Épp eléggé felidegesítettem, és most még ez is. Csodálkozom, hogy nem tépi le a fejemet most rögtön.

- Veled… veled akarok menni! - Próbálok határozott maradni, nehogy más képet lásson rólam. Nem merek a szemeibe nézni, inkább a betont kezdem el fürkészni. Az tényleg sokkal izgalmasabb.

- Mi van? - horkant föl. - Megőrültél? Na, ne szórakozzál! Menj inkább haza… - jegyzi meg, majd hátat fordít nekem, ismételten megindul.

- Komolyan gondolom! - kezdem el követni.

- És honnan jött ez az eszméletlen ötlet? - kérdi, miközben a főútnál járunk. Nem sok autó jár erre, ő pedig egy bicikliútra tér rá. Azon folytatja az útját.

- Csak szeretném – suttogom. - És tartozol ennyivel, miután betörted az orrom.

- Te estél nekem…- horkant fel ismét. - Erről ennyit. Nekem mindegy, hogy mit csinálsz, csak ne akadályozz a dolgaimban. - Erről az útról is letér. Már teljesen a város határán járunk. A gazok közé lépdel, ami legalább a térdéig ér, de néhol még magasabb.

- Akkor követlek… - vonom meg a vállaim, és teszem is. Megígértem, megengedte, más választása innentől nincsen. Nem is az ő viselkedése zavar, hanem a környezet. Nem vagyok hozzászokva a szúrós növényekhez. Ha tudom, akkor nem ilyen ruhát veszek fel… most ő komolyan ezt éli át minden nap?

- Ha elfáradsz nem foglak cipelni! - szólt hátra, az autóút mellé jutunk… ismételten. Nem megyünk fel rá, csak a bokrok és fák takarásában haladunk előre. De várjunk csak… merre megyünk? Hova? Van egy főhadiszállása, vagy ez csak az amerikai filmek védjegye?

- Ki kérte, hogy cipelj? - vetem oda. Futásnak eredek, hogy utolérjem a másikat. Sikerül, mellészegődök.

Nem szól semmit, csak méregetően rám pillant, majd a szokásos tempójában halad tovább.

- Csodálkozom, hogy ennyivel elintézted… gondolom majd elhagysz valahol - jegyzem meg, apró mosoly kúszik az arcomra, közben pedig a természet csodálatos formáit lesem. A fák lomkoronái szelíden érnek össze. Egy-egy szellő hatására megkoccintják egymást, a levelek vígan ringatóznak. A fák törzse, mely több állatfajnak is menedéket nyújt. A zöld fű kellemes illata, a felhők lassú tánca az égen… lehet, hogy mégsem olyan rossz. Lehet, hogy csak szokatlan…

- Nem érdekel ha jössz… mondtam, míg nem akadályozol, nem az én dolgom - leheli ki.

- Értem… és nem gondolod, hogy avval, hogy én most itt lépkedek melletted, avval lebuktatlak?

Hogy tudok ilyen rettenetesen hülye kérdést feltenni? Miért buktatnám le? Azért, mert itt menetelek mellette? Bár, ki tudja.

- Nem, ha csak észre nem vesznek. De most már azt is rám kenik, hogy elraboltalak - morogja.

- Miért kennék? Ha elkapnak, akkor kihallgatnak… és bűnrészes vagyok, magamtól jöttem - nézek rá kicsit értetlenül. - Hol szoktál aludni?

- De akkor már ezen fog csámcsogni egész Japán – morogja. - Mi? He? Ahol épp elfáradok. Vagy betörök valakihez, ahol nincs senki…

- Ümm. Értem… - lehelem ki alig hallhatóan. Kezdem azt hinni, hogy valami apró manó költözött belém, mert ismételten vágyat érzek az iránt, hogy megfogjam a másik kezét. Hezitálok. Megtegyem, vagy ne? De nem gondolom át eléggé, a mancsért nyúlok. Megérintem, de feleslegesen. A másik reflexszerűen kapja el ismét a végtagot.

- Ezt. Ne. Csináld.

- Ümm - motyogom ki ismételten. Az éppen lecsúszni akaró táskám vállpántját igazítom meg, közben bólintok. Fázok. Nem sok minden van rajtam. A pulcsit elfelejtettem felvenni a hirtelen utazás miatt.

Néma csönd. Ez jellemző a kirándulásunkra. Nem szólunk egymáshoz, csak tudjuk, hogy vagyunk. Azonosan lépdelünk, a tempónk is hasonló. Látszólag passzolnánk egymáshoz. De akkor mi a gond?

Kirai

Hallottam, hogy követ. Istenem, miért varrsz a nyakamba egy ilyen vakarcsot? Mindegy, amíg nem gátol semmiben, nem érdekel. Meg… amúgy sem. Sehogy sem.

Némán meneteltünk az autóút mellett. Néha elhúzott egy kocsi, vagy nagyobb teherautó mellettünk, de nem láthattak minket. Mégis utáltam, mikor ilyesfélén közeledett egy-egy fénycsík, hogy aztán elhaladjon mellettünk, és elvesszen a sötétben a motorzúgás. Lépteink monoton zaját csak a mellettünk ciripelő bogarak hangjai törték meg, és a néha zizegő lombú fák. Hűvös volt, de szinte meg sem éreztem. Már úgy hozzászoktam a hideg éjszakákon való kirándulásokhoz, hogy pont elég volt az a vékony pulcsi, amit viseltem. Ráadásul a sietős tempótól egy idő után kellően kimelegedtem.

Órák óta lépkedtünk már így, mikor végre feltűntek a távolban a következő város első fényei. Akárhogy is, de egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. A tudat, hogy hamarosan ismét lakott területen lehetek, izgatottsággal töltött el, és adott egy kis pluszt. Kocogni kezdtem, nem törődve a hirtelen nyoma vesző fáradtsággal.

Meg sem álltam a város széléig, ott azonban térdemre támaszkodva kifújtam magam. Nem engedélyeztem hosszú pihenőt magamnak - így aztán Kimurának sem -, felegyenesedve becéloztam egy félreeső utcácskát. Kezdődött előről minden.

Felmértem a házakat, és most sikerült is egyet kiszúrnom, elég hamar. Nem volt nagy ház, kis kert is tartozott hozzá. Autó, kutya, mozgás sehol. Egy próbát megér.

Átdobtam a táskámat a kerítésen, majd a megszokott módon nekiálltam átmászni. Nem volt túl bonyolult, a kerítés pont jó felépítésű volt, hogy mindig találjak rajta kapaszkodót. Átlendülve talpra érkeztem, majd felvettem a táskát, leporoltam, vállamra dobtam. Már épp indultam volna az ajtóhoz, mikor eszembe jutott a potyautas. Hátrapillantottam érdeklődve.

A kölyök próbálkozott. Végülis egész jól ment neki, bár néhol akadtak kisebb gondjai. Főleg a kerítés tetejénél akadt meg egy pillanatra, de végül átvergődött, és egyben földet is ért. Elfordultam, odalépdeltem az ajtóhoz. Persze zárva volt, így leguggoltam, és ismét elkezdtem ügyködni a drótokkal. Halk kattanás… Helyes.

Elpakoltam az eszközöket, majd benyitottam a házba, körbenéztem, majd beljebb lépkedtem.

- Csukd be majd - szóltam hátra, majd megálltam a szoba közepén.

Nappali volt, egyben az előszobával. Volt ott kanapé, fotel, tv, egy szép nagy beépített szekrény, polcokkal. Akadt rajta egy rakat könyv, fényképek, egy váza. Ugyanitt, baloldalt egy keskeny csigalépcső is vezetett fölfelé, ott valószínűleg a háló és a fürdőszoba lehetett, mivel a konyha innen nyílt, szintén bal oldalon.

Nem egy nagy ház, de dekkolásnak tökéletesen megfelelt.

- Milyen pici… - hallottam a kölyköt magam mgül. Elhúztam a számat. Na igen, neki biztos kicsi, azután a kastély után.

Nem fűztem hozzá kommentárt, csak belépdeltem a konyhába. Kinyitva a hűtöt kivettem egy literes, bontatlan doboz narancslevet. Feltéptem, majd kortyolni kezdtem. Tekintetemet Kimurára függesztettem, aki ide is követett. Engem bámult. Láttam a szemében, hogy fél. Tart tőle, hogy lebukunk… Arra nem gondoltam, hogy tőlem tart - ezek után?

Éhséget éreztem a sok folyadék után. Kidobtam az üres dobozt a kukába, majd ismét benéztem a hűtőbe.

- Hoppá! Hagytak ránk tésztát… valami fura szószban áll - kezdtem neki. Kivettem a tálat, majd berúgtam a hűtő ajtaját. - Van benne zöldség, meg tojás… kérsz? - Föl se nézvetettem le a kaját tartalmazó tálat a pultra.

- Ühm…

Felkutattam két tányért, majd egy szedőeszközt. Kapartam a tányérokra a hidegkajából, majd bedobtam a mosogatóba a kanalat, visszacsúsztattam a hűtőbe a tálat, és kiszedtem két villát az egyik fiókból. Körbepillantva találtam még egy negyed kenyeret is. Félbetéptem, és az egyiket szótlanul Kimura kezébe nyomtam. Fölkaptam az egyik tányért, és kivonultam a nappaliba. Ledobtam magam a kanapéra, és enni kezdtem, nem törődve a másikkal.

Törökülésbe helyeztem magam, míg ettem. Hamar elfogyott, és ahogy elnéztem, Kimura is éhes volt. Fölálltam, kivettem a kezéből az üres tányért. Valami halk köszönöm is megütötte a fülemet. Nem feleltem, csak kivittem a tányérokat a mosogatóba… Jó az oda. Nem nagyon érdekelt, majd a tulaj elmossa.

Beálltam az ajtóba, onnan néztem a srácot. Háttal ült nekem, még mindig ugyanott. Egy ideig szótlanul fürkésztem a hátát, majd rántottam egyet a táskámon, és a csigalépcső felé fordultam. Nézzük, mi van fönt?

Elindultam megmászni a fokokat. Könnyű léptekkel, nem sietősen. Ahogy fölértem, már láttam, hogy három ajtó nyílik a kellemes folyosóról. Az első egy gyerekszoba volt. Ahogy megláttam odabent a játékokat, a kis ágyat, gyorsan kifordultam az ajtón. Nem akarom látni.

A második ajtóval sem volt szerencsém, ez egy kisebbfajta fürdőszoba volt, némileg zsúfolt. Itt sem időztem túl sokat. Az utolsó ajtó lesz a nyerő. Nem tévedtem, ez volt a hálószoba. Nagy, kétszemélyes ággyal, tv-vel, otthonosan berendezve.

Ledobtam a táskámat az ágy végébe, majd leültem a takaróra, megsimítva azt. Puha volt, talán egy kicsit túlságosan is puha… Nem figyeltem rá túlzottan, tekintetemet az éjjeliszekrényre fókuszáltam - egy bekeretezett, családi fénykép. Érte nyúlva óvatosan kezembe vettem. Szemügyre vettem a képet… Mosolygó arcok néztek vissza rám. Fiatal pár, egy 5-6 éves forma kislánnyal…

Olyan boldognak tűntek. El sem tudtam képzelni, milyen lehet ilyen önfeledten ölelkezve mosolyogni a kamerába. Nekem nincsenek ilyen emlékeim… Megérintettem ujjaimmal a hűvös üveget, ami a képet takarta. Anya… vajon te is tudtál volna így mosolyogni? Nem… te tudtál is. Minden ellenére, amit apa tett… tudtál így mosolyogni.

De én képtelen voltam rá. Sosem tudtam úgy… viszonozni a mosolyodat, ahogy… szeretted volna. Én sosem tettelek boldoggá igazán…

Egy mély sóhajjal helyeztem vissza a képet az éjjeliszekrényre, és eltéptem tekintetemet a mosolyokról. Fáradtan dőltem végig a takarón, és a párnát átkarolva hunytam le a szememet. Éreztem a fáradtságot, ami tompán lüktetett minden sejtemben.

Ennyi elég volt.

Kimura

Kizárom a környezetemből szűrődő hangokat, csak a falakra, a képekre, a berendezésre koncentrálok. Annyira furcsa. Megszoktam, hogy egy gazdag családban lakom, és hogy eszerint van minden berendezve. Ha nem vágok ebbe a kalandba, akkor sose tudom meg, hogy egy átlag ember hogy is élhet. Gazdag barátaim se voltak, nemhogy szegények. Így sose volt részem egy hasonló helyzetben. És lehet, hogy ez az oka annak, hogy nem is tudok vele mit kezdeni.

Nem tudom, mióta ülhetek itt csöndben. Csak körbepislogok, a gyilkos sehol. Itthagyott, vagy… Eszembe jut a lépcső. Lehet, hogy csak feltérképezi a terepet? Megnézem…

Felállok, fellépdelek. Kíváncsian nézek körbe, és meg is látom a hálószobát, benne az ággyal, azon pedig Kirai. Fekszik. Fekszik csukott szemekkel, mintha aludna. Lassú léptekkel indulok meg felé, nem akarom ismételten felkelteni. Bár ez már hozzátartozhat a személyemhez.

Megállok az ágy előtt, összevonom a szemöldökömet. Erősen bámulom a másikat. Nem kapok semmilyen reakciót. Mint általában.

Védtelen, így fogom magam, rátámaszkodok az ágyra, és bemászok mellé. A táskát direkt nem vettem le, hisz úgy gondolom, hogy nemsokára megyünk tovább. Eldőlök, bevallom őszintén, elfáradtam. Szerintem legalább tíz kilométert gyalogoltunk, de lehet, hogy csak nekem tűnt olyan soknak. Ehhez se vagyok hozzászokva, mint egyéb más dolgokhoz…

Kirai félig a hasán fekszik, és a párnát öleli. Mint egy kisgyerek, pont úgy néz ki. Hasonlóan cselekszek én is, csak utánzom, felveszem ugyanezt a pozíciót. A másik hátát látom. Nem olyan nagy, de pont olyan, amilyenre a lányok vágynak. Amiből kinézed, hogy meg tud védeni, és ha karjaival ölel, biztonságban vagy.

Minden olyan nyugodtnak tűnik. Mintha valaki megállította volna az időt. Vajon jó ez így? Nem lesz semmi bajunk? Biztos nem. Nagyon tapasztalt.

Hirtelen mozdulattal fordult meg Kirai, így ismételten a hideg szempárral találkozhattam.

- Uwahh - hallattam a hangom. - Ümm, felébresztettelek?

- Nem aludtam - jegyzi meg halkan.

Nem merek ránézni. Inkább az ujjaimra koncentrálok, vagy a takaró különös felületére. Csak ne kelljen abba a gyönyörű szempárba néznem!

- Sajnálom! Nem tudtam… úgy tűnt, mintha aludnál, így gondoltam, hogy ledőlök én is pihenni - jegyzem meg alig hallhatóan. A torkomat kaparja valami…

- Nem baj, alhatsz itt - vonja meg a vállait.

Várjunk csak! Jól hallottam? Belegyezett? Ezt nem hiszem el. Nem tudom hova tenni a másikat. Nagyon valószínű, hogy csak szórakozik velem. De nem néz ki olyannak. Szerintem még életében nem röhögött egyetlen egy viccen se, mért pont most akarná elkezdeni?

- Mi? - A hangomon hallatszódik a meglepettség. - De idáig nem lehettem a közeledben!

- Az nem zavar, ha mellettem vagy. Csak ne érj hozzám - hallottam a másik halk hangját.

- Miért? - kérdezek rá ismételten, hátha valami normális választ kapok végre.

- Mert nem vagyok hozzászokva - jegyzi meg, megtoldva egy hatalmas ásítással.

- És engem se tudnál megszokni? - lehelem ki alig hallhatóan. Még mindig nem nézek a másikra. Egyszerűen nem megy. Csak figyelem az ágynemű érdekes összetételét.

- Miért akarsz ennyire a közelemben lenni?

Najó, muszáj erőt vennem magamon. Feljebb emelem a fejem, tekintetemmel megkeresem a másikat. Hebegek-habogok, semmi értelmes nem jön ki a számon. Nyelek egy aprót.

- Nem tudom - nyögöm ki végre.

- Olyan nincs, hogy nem tudod - közli. - Megsúgta egy belső hang, vagy mi?

- Valami olyasmi - suttogom, közben lehunyom a szemeim. - Kezdetben fel akartalak adni a zsaruknak. Persze ezt így kár elmondanom, hisz így se bízol bennem. De aztán… áhh, hagyjuk.

- Akkor nem is alaptalan a bizalmatlanság… - mormogja. - Vagy nem volt az. Most meg eldöntötted, hogy feléleszted a szívemben lakó jóságot? - kérdezi drámaian.

- Talán egy próbát megér - vonom meg a vállaim. - Úgyis olyan makacs vagy.

- Csak annyira, mint te - kontrázott a másik.

- És ez neked mér baj? - kezdek el kuncogni. - Az is csoda, hogy egyáltalán még itt lehetek. Hidd el, valamire még jó lehetek. Pajzsnak, vagy valami hasonló dolognak…

- Nekem nem baj - jegyzi meg. - Te kevered magad bajba azzal, hogy rajtam lógsz. Nem használlak pajzsnak. Miért tenném?

- Miért ne? Elég idegesítő lehetek, sőt azt is mondtad, hogy rád mászok! Plusz mi van akkor, ha ránk találnak? Fele annyira se tudok menekülni, mint például te. Csak egy felesleg vagyok. - Még a másik kérdésére se tudok válaszolni. Jézusom, de béna vagyok!

- Majd húzlak… - hallom a választ. Egyre jobban kezd meglepni Kirai viselkedése. Már nem értem. Most megpróbál összezavarni, ugye? - És ha téged el is kapnak, akkor mi bajod lesz? Maximum nem látsz többet… nagy trauma.

- Nekem hiányoznál - szalad ki a számon. Elmosolyodok önkénytelenül is, és hogy leplezzem zavarom, lehunyom a szemem, nehogy bármit is ki tudjon belőle olvasni.

- Mi.. ? Hogy mi? - dünnyögi. - Najó. Térj észhez, és ne beszélj képtelenségeket.

- Nem tudhatod, hogy mit gondolok, és hogy nekem mi a képtelenség… - lehelem ki alig hallhatóan. Egyre fáradtabbnak érzem magam. Küzdenem kell az ellen, hogy elaludjak. - Én az igazat mondom. De ha te nem hiszed, az a te bajod. Úgyse változtat a lényegen…

- Hát nem… nem sokat - dünnyög ismételten.

- Akkor? Ne szólj bele, hogy mit gondolok. Ezek az én gondolataim. Az én jó gondolataim!

- Ahogy gondolod. Azt gondolsz, amit akarsz. Nem szólok bele…- morogja.

Kicsit közelebb kúszok a másikhoz, de ügyelek arra, hogy még véletlenül se érjünk egymáshoz.

- Mikor indulunk? - érdeklődök.

- Ümm… néhány óra múlva, mielőtt kivilágosodna - hallom a választ.

- Értem. - Ásítok egyet. - Ugye nem fogsz itt hagyni?

- Nem, nem hagylak itt. Aludj, én nem tudok - leheli ki.

- Biztos… itt hagysz… - suttogom. Érzem, hogy a testem elernyed. Szemeim csukva is ólomsúlyúnak hatnak, a csönd ellep. Muszáj aludnom…

De jól esett ez a rövid beszélgetés. Remélem több ilyen jön még….az életünkben.

Kirai

Néztem, ahogy elalszik. Tényleg elfáradhatott, ha ilyen hamar elnyomta az álom. Alig egy perc, és már csak egyenletes, nyugodt légzése törte meg a csendet. Én pedig néztem. Nem tudom, mi vett rá, hogy némán, mozdulatlanul figyeljem, ahogy álmodik.

Nem tudom, mi vett rá, hogy mellette maradjak, alig néhány centire tőle. Nem ért hozzám. Most már figyelt rá. Lenéztem a karjára, ami a legközelebb volt hozzám. Percekig meredtem rá, aztán ismét az alvó arcra emeltem tekintetemet.

Olyan békés. Nyugodt. Nem félt, biztonságban érezte magát… miattam? Nem tudom. Nem hiszem, hogy ha baj történne, meg tudnám védeni. Túlságosan az önvédelemre voltam már beállítva. Fogalmam sem volt, hogyan reagálnék, ha őt kellene… megvédenem…

De állj. Miért kéne megvédenem? Nem vagyok felelős érte. Magától követett. Nem mondtam, hogy járjon a sarkamban. Így aztán, mit érdekel, lesz-e valami baja?!

Ahogy néztem az arcát, mégis arra gondoltam, hogy nekem kell vigyáznom rá. Hogy… felelősséggel tartozom érte. Fogalmam sem volt, hogy… hogy miért érzem ezt.

Vártam. Vártam, hogy teljen az idő. Négy óra múlva döntöttem úgy, hogy ideje továbbmenni, mielőtt feljön a nap. Még sötét volt, de nem kell negyed óra sem, és világosodni kezd. Csak megböktem Kimurát párszor, ébresztés gyanánt.

Halkan felszuszogott. - Mami…?

- Nem. Kirai - morogtam unottan. - Gyere, indulunk - nyomtam fel magam ülő helyzetbe, beletúrtam kissé amúgyis kócos hajamba. Felkászálódtam az ágyról lassan.

- Üühm… De hisz’ korán van… - nyafogta, mint egy óvodás.

- Itthagyjalak? - néztem rá apró vigyorral, míg fölvettem táskámat, és megigazítottam a pisztolyt nadrágomban. Úgy tűnik, ez egyfajta varázsszó lehet, mert Kimura egy hunyorgás után azon nyomban felpattant, katonásan kivágva magát.

- Nem! - felelt hirtelen igencsak éberen.

Megfordulva biccentettem. - Helyes. - Majd elindultam az ajtó felé elnyújtott léptekkel. - Na, kapd össze magad!

- Persze… Kész vagyok - hallottam a még kissé álmos hangot, majd azt is, hogy botladozik utánam.

Nem figyeltem tovább, csak a külső zajokra. Csak lelépkedtem a lépcsőn, nyomomban az engedelmesen követő Kimurával. Nem sokat tépelődtem, a bejárati ajtó felé irányítottam lépéseimet. De egy apró nesz megállásra késztetett - kulcscsörgés.

Kimura nyílván nem hallotta, mert meglepetésként érte, mikor megpördülve megragadtam, és a konyha irányába vonszoltam.

- Ühm… mi az? - kérdezte értetlenül, de csak a szájára csaptam a kezem sietve. Válaszképpen egy fojtott morgást engedtem meg magamnak, míg lehúztam a kezemet arcáról.

- Hazajöttek.