egymáson.

Kimura

Futok. Egy sötét folt közepén vagyok, és menekülök valami rémisztő elől. Nem tudom mi, vagy ki az. Csak az a biztos, hogy félek. Nem akarok meghalni. Könyörgök istenem, ments meg engem. Tényleg úgy gondolod, hogy nem vagyok ide való? Hogy már feleslegesen élek? Hátranézek. Tudni akarom kit küldtél azért, hogy megölj, hogy eltüntess. Sötét. Túl sötét van! De várjunk csak… kezd tisztulni a kép. Én… én nem hiszek a szememnek. Ki…rai? Ne lőj!

Hirtelen riadok fel, felülök, és végignézek magamon. Élek. A testemet kezdem el tapogatni, még mindenem ép! Nem, talán nem. A fejemmel lehet, hogy nincs minden rendben. Rá gondolok, ez nem elég, még vele is kell álmodnom?!

Rápillantok a másikra, és ugyanúgy alszik, mint amikor otthagytam. Nem mondom, hogy nem lepett meg a dolog, hisz ki gondolta volna, hogy ennyire nem figyel magára? Hogy csak úgy elalszik olyan idegeneknél, akiket egyáltalán nem kedvel, sőt, egyenesen gyűlöl?

Feltápászkodok négykézlábra, lemászok az ágyról. Nyújtózkodok egyet, majd a szekrényemhez lépdelek. Egy fekete trikót és egy ugyanilyen színű melegítőt húzok elő belőle. Magamra aggatom őket.

- Remélem megfáztam… - jegyzem meg morogva, miközben öltözök.

Az ágyam mellett található, felszerelt vezetékes telefonhoz lépdelek. Felkapom a kagylót, és a konyha számát ütöm be. Várok, mire végre felveszi az idős hölgy, aki rendszerint elkészíti az ételt. Nevezhetjük cselédnek, ha nagyon illetlenek akarunk lenni.

- Jó reggelt, úrfi! - hallom az alázatos, idős hangot. Egy apró mosoly kúszik az arcomra. Egy kedves szó. De mi rejtőzik e mögött? Vajon kedvelnek, vagy csak muszájból csinálják ezt velem? Hmm, minek is kérdezek magamtól ilyen orbitális nagy hülyeségeket. Biztos, hogy a második a nyerő. Erre meg mernék esküdni…

- Kérem, csináljon reggelit… - morgok bele a készülékbe. Így végiggondolva már ezen se lepődök meg. - Extra adag legyen, finom… Kösz! - vágom le a kagylót.

Kíváncsiságom egyre nagyobb. Amikor megfordulok, ismételten a másikat kezdem el méregetni, bámulni. Egyre jobban foglalkoztat ez a személy. Mit láthatok benne?

Mintha egy mumus lennék, aki a negatív energiákat bocsátja ki magából. Legalábbis a felkeltő energiát biztosan, már ha van olyan. Ismételten fent van. Az órájára mered, majd egy halk „Picsába” jön ki a száján.

- Jó reggelt - jegyzem meg.

Nem válaszol - ez már-már természetes -, csak felpattan, hátizsákját sem hagyhatja itt, azt is magához veszi, a pisztolyt pedig a farmere hátsó részéhez illeszti. Az ajtó felé indul meg.

- Hé, hé, hé… - szólok utána, közben utána eredek. - Ha nem vigyázol, észrevesznek! És egyébként is… legalább a reggelit várd meg.

- Mi? Már minden tele van csicskával? Kurva jó - mordul fel. Arcára düh és agresszió ül ki, és mintha a fogait is megcsikorgatná. - Tudod kölyök, engem üldöznek, így nem tartom igazán jó ötletnek, hogy pont veled villásreggelizzek. Másrészről viszont… - itt az ablak felé mutat - …odakint világos van. Ami mit jelent? Hogy nem tudok sehova menni! - válaszolt a saját kérdésére.

- Szóval nyugodtan elfogadhatod a reggelit - suttogtam neki, arcomra egy apró mosolyt varázsoltam. Hangom lehet, hogy egy picit prédikálóan hatott. - Ja, és ne nevezd őket csicskáknak. Hidd el, jól vannak tartva, és különben is, ők választották ezt a foglalkozást! - Csak megvonom a vállaim.

- Jó, nekem tökmindegy - morogja, ő is megrántja a vállait. - Jó, tudod mit? Jól van… de este első dolgom lesz, hogy elhúzzak innen.

Na, ne viselkedj úgy, mintha annyira rossz lenne neked itt. Pont úgy bánik velem, mint egy utolsó paraszttal, aki vagy hatszor hátba szúrta ezelőtt.

- Köszönöm - alázkodom meg előtte, persze a szájhúzás nem maradhat ki. - Legalább eszel. Gondolom, minden nap szoktál, de itt legalább nyugodtan... lehetsz. Bár tudom, neked mindenről más a véleményed.

- Nem, nem minden nap - jegyzi meg, gyönyörű, barna szemeivel rám pillant. - Csak tudnám, minek segítesz nekem?

A szemöldököm a magasba szaladt. Nem tudom, hogy egy ilyen kérdésre mit kéne válaszolni. Tudom, hogy hülyének néz, és gondolom, hogy nehezen ismer ki. Nem akarom elárulni a valódi énem. Én is ugyanolyan titokzatos akarok maradni, mint amilyen ő. Az idegein akarok táncolni, azt szeretném, hogy ő is kínlódjon. Édes kínokat akarok neki okozni.

- Magam sem tudom - válaszolok a kérdésre, megpróbálok flegmának, lazának tűnni. - De ha zavar, szólj. Csak egy telefon, és máris jön a rendőrség – vállaimat ismét megvonom.

- Tudod, hogy előtte halnál meg… de mindegy - legyint, majd járkálni kezd fel-alá.

- Már mondtam, felőlem lelőhetsz. Különösebben nem érint. A szüleim hanyagolnak, egyetlen egy fontos személy van számomra, a barátnőm… - suttogom. - De talán ő is csak egy.. préda? Mindegy, téged ez tökéletesen nem érd… - Halk kopogás ütötte meg a fülem. Remek, még félbe is kell szakítani.

- Úrfi… - hallom a nő hangját. - Kész a reggeli!

- Megyek! - jegyzem meg, majd nagy, gyors léptekkel veszem célba az ajtót. Ráfonom ujjaimat a kilincsre, lenyomom, majd kinyitom - persze úgy, hogy a cseléd véletlenül se vegye észre a gyilkost. Meglátom a hölgy arcát, azon semmilyen érzelem nincs. Csak áll, kezében a tálca, feje lehajtva. Evvel adja meg a tiszteletet. Apró mosoly kúszik az arcomra. Én tényleg elrontottam mindent. Hisz ők talán… a lelküket is beleadják ebbe a munkába.

- Köszönöm szépen! - jegyzem meg viszonylag kedvesen. Legalábbis én úgy érzem. Az átnyújtott tálcát elveszem, a súly alatt kicsit meginog a kezem. A nő megfordul, elindul lefele, én pedig visszacsukom az ajtót.

Ahogy elnézem az adagot, és a minőséget, a személyzet kitett magáért. Az ezüsttálcán rántotta, szendvicskatonák, tej, édesség és üdítő kapott helyet. A szobám sarkában álló kis asztalkához lejtek vele, ahova leillesztem.

- Egyél nyugodtan - mutatok rá az ételre, majd elmosolyodok. - Annyit, amennyi jól esik!

Kirai

Úgy éreztem, kezdek olyan irányba sodródni, amerre nagyon nem kellene. Nem… egyszerűen nem helyes, hogy tűrjem, ahogy ez a kis mitugrász úgy alakítson mindent, ahogy a kedve tartja. Be kellett ismernem - még ha nagyon nem is tetszett -, hogy ő rángatott zsinóron, mióta itt vagyok. És ez még nem volt neki elég, folytatta… ma is.

Egész kis monológot vágott le nekem az életéről. Tyű. Még jó, hogy félbeszakította a kopogás, nem voltam kíváncsi a nyomorára. Félrehúzódtam, hogy ne lehessen látni az ajtóból.

- Remek, most már ezt is tudom - mormogtam szinte hangtalanul. - A gazdag, sanyarú sorsú királykisasszony…

Reggeli. Oké, hogy éhség kezdett mardosni a rántotta illatára, de az már nem olyan oké, hogy mindezt tálcán kínálja nekem.

- Egyél nyugodtan. Annyit, amennyi jól esik! - bökött a tálcára, amit lehelyezett a sarokban lévő asztalra.

Ez már felhívás keringőre. Az étel felé sandítottam, ami egyre csak illatozott. Felcsillant a szemem. Jól van… ki tud ennen ellenállni? Becserkésztem a széket, majd elégedett morranással vetettem rá magam a táplálékra, és szokásos sietős tempómban kezdtem enni. Hiába, az emberbe belerögzül a sietős étkezés, ha folyton üldözik.

Nem néztem Kimurára, csak mikor meghallottam a hangját. Szemem sarkából pislantottam felé, de a reggeli jobban lekötött.

- Mi lenne, ha csak egyszer lenne egy kedves szavad? - fonta össze karjait mellkasán. - Nem ismersz, én se téged. Nem tudom, mi okból csinálod azt, amit… de te engem ne ítélj el. Nem tehetek róla, hogy oda születtem, ahova - emelte meg kissé a hangját.

- Ne ordíts, nem vagyok süket - jegyeztem meg, lenyelve egy darab kenyeret. Rápillantottam. - Őszintén. Mit vársz tőlem? - morogtam felé. - Nem vagyok illedelmes… nem vagyok ahhoz se szokva, hogy egyáltalán bármit is kelljen mondanom bárkinek. - Fel se tűnt, hogy már eltüntettem a rántottát, és a kis szendvicsek felét. - Ahhoz meg főleg nem, hogy bárki is tegyen értem bármit… - tettem hozzá hűvösebben.

- Nem ordítottam - halkult el ismét. Belekortyoltam a tejbe, míg hallgattam. - Nem várok túl sokat. És nem is kell az, hogy most hirtelen megváltozz, és a nyakamba ugorj… - Megvonta vállait. Nála ez kényszeres lehet. - Érdekelne, hogy miért van ez, de végülis nem akarok beleavatkozni az életedbe… - Késő, már megtetted. - Egy-két kedves szó túl sok?

Felhajtottam az üdítőt is, majd kézbe vettem az utolsó szendvicset is. - Nem vagyok kedves. Ennyi - intéztem el, majd elfordítva pillantásomat felfaltam az utolsó morzsákat is a tálcáról.

- Egy nem kedves embernek is vannak érzései… - hallottam a halk hangot. - Kérsz még valamit?

- Vannak, de azok nem tartoznak másokra - mordultam fel hidegen, ismét ránézve. Utáltam, ha ide lyukadt ki. Felálltam csak. - Nem, kösz. Így is szét fogok durranni.

Valóban, most, hogy belegondoltam… ennyi kajával akár két napig is kihúzom nagyobb éhség nélkül. Aki nincs hozzászokva ennyi kajához, simán eltengődik vele. Erre én vagyok a legjobb példa. Körbepillantottam lustán, megnyalva ajkamat.

- És most? Itt fogunk ülni? Nincs semmi programod? Suli… barátnő? - kérdezgettem, vagy inkább tippeltem.

- Nem hiszem, hogy hétvégén iskolába kéne mennem… - Hoppá. Szóval szombat van. - Ha nagyon szeretnéd, áthívhatom a barátnőmet, bár nem hinném, hogy jól jársz vele. - Kis szünetet tartott. - Mondjuk, ahogy így végignézek rajtad, elég rég lehettél… nővel - jegyezte meg néhány bólintással. A kis szaros… - Felőlem azt csinálsz, amit akarsz.

- Bazd-meg - tagoltam Kimura felé, elhúzva a számat. - Nem kérek a csajodból.

Elfordultam, majd odalépkedtem a falhoz, leültem mellé. Nekidöntve a hátamat nyitottam ki a táskámat, amiből előkotortam egy tollat, és egy fekete, bőrkötéses, gyűrött noteszt. Belelapoztam, majd a megfelelő résznél megálltam. Nem törődve a másikkal kezdtem írni, de nem tudtam teljesen rákoncentrálni. Végülis mindegy, a lényeg ott van, és én is megkönnyebbülhetek kicsit.

Kimura se sokáig bírta. Pár perc után hallottam a jellemző kérdést.

- Mit csinálsz? - Sóhajtott is mellé gondterhelten.

Föl se néztem, csak írtam. - Naplót írok - morogtam elmélyülten, majd megállt a toll a kezemben… leírjam? Végül meglendült a toll, és az utolsó mondat lefirkantása után összecsaptam a kis könyvet. Visszasüllyesztettem a táskába. - Rossz szokások - tettem hozzá feltekintve a másikra.

- H-hogy… mit? Naplót? Pont te…? - pislogott rám hitetlenkedve. Közelebb jött, zsebébe csúsztatva kezeit. Megállt előttem, és már megint fel kellett rá néznem. Hogy utálom ezt… - Miért nem ülsz a fotelba?

- Ja. Én. Ki se néznéd belőlem? - vigyorodtam el halványan. Megrántottam egyik vállamat. - Már hozzászoktam, hogy a földön ülök…

Alig fejeztem be, már láttam, hogy leül. Közvetlenül mellém, törökülésbe. A kis vigyorom is úgy tűnt el arcomról, mintha letörölték volna. Rápislogtam tartózkodóan, de ő nem nézett rám. Csak elmélyülten nézte, ahogy saját ujjaival játszott…

Kimura

- Mióta élsz ilyen életet? - töröm meg a csendet. Hangom komoly, némi kíváncsiság is hallható benne. De komolyan érdekel a téma.

Megrezzen. Tesz egy olyan mozdulatot, mintha odébb akarna húzódni, de aztán mégsem teszi. Lábai felhúzva maradnak, ül némán, mintha gondolkodna azon, hogy mit is kéne mondania. Szemeit lehunyja, ajkai megmozdulnak, majd a hang utat tör magának, és fülemet máris megütheti a válasz.

- Nos… ha arra célzol, mióta menekülök… még csak két hete. - Még csak két hete? Azt hittem, hogy ennél sokkal tapasztaltabb. Legalábbis, annak nézett ki. Mintha már több éve menekülne. Mintha ez lenne az élete. Ha egyáltalán van neki olyan.

- Mióta vagy ilyen… magányos? - suttogom alig hallhatóan. Megemelem a fejemet, és elnézek a másik felé. Tekintetemmel fürkészem. Nem. Már nem akarom hívni a zsarukat.

Rám pislog. Furcsán, nem érti, hogy mit akarok. Persze. Én magam sem értem.

- Egész életemben magányos voltam - csapja meg a fülem a válasz. Látszik rajta, hogy távolságtartó. Senkiben nem bízik. Talán még saját magában sem.

- És miért nem akarsz változtatni…? - suttogom ismételten alig hallhatóan. - Miért érzed fenyegetve magad, ha például ezt csinálom? - Rádőltem a másik vállára. Olyan jól esett valakihez úgy hozzáérni, hogy tudom, nem kell megfelelnem. Rég éreztem ezt. Apám mindig is utált, vagy legalábbis ezt éreztette velem. Semmi se volt jó, hiába hoztam a legjobb jegyeket, hiába indultam versenyeken. Csak egy szemtelen gyerek voltam neki… persze azt nem vette észre, hogy miatta lettem olyan, amilyen. Ha az ember családja - hisz ők a családom, testvérem nincs - folyamatosan külföldön van, és egyedüli társasága a magány… akkor előbb-utóbb megváltozik. Nem feltétlenül jó irányba.

- Változtatni? - Merev. Érzem rajta, hogy merev, és nem tudja eldönteni, mit tegyen. - Már felesleges. Akármit tehetek, csak egy gyilkos vagyok. Már nem fognak felmenteni a vádak alól - morogja el a végét.

Anyu. Olyan, mintha anyám vállain pihenhetnék. Ő teljesen más tészta. A szüleim annyi ponton különböznek egymástól, amennyin csak lehet. Ő volt az egyetlen, aki teljes szívből szeretett. De az a vénség őt is elmarta tőlem.

- Én… muszáj ezt? Nem vagyok hozzászokva, és van, hogy rosszul viselem - vágja felém.

- Nem érdekel, ha ellöksz, megütsz, megversz, vagy esetlegesen használod a pisztolyod. Nekem ez jól esik, és kész - válaszoltam. Kezem lecsúszott. Teljesen véletlenül, de hozzáért a másikéhoz. Nem vettem el. Ha zavarja, majd eltolja. - Gyilkos? Én is gyilkos vagyok. Igaz, én csak pókokat irtottam, de ez mind viszonyítás kérdése. Nem tudom, hogy neked mi okod volt, mi motivált. És gyanítom, hogy sose fogom megtudni. - Mosolyt erőltetek az arcomra.

Megtette. A kezét reflexszerűen elkapta.

- Jól esik? Arra ott a csajod, hogy szeretgesd, nem? Mért pont engem kell párnának használnod? - felhúzza az egyik vállát, a pulcsiját babrálja. - Nem, tényleg nem pókokat öltem - hallom a választ. Fejét elfordítja, nem néz rám. A falnak dönti, csönd.

- Nem csináltam a barátnőmmel semmit, bár tudom, hogy ez nevetséges. Mit kéne tennem, hogy elmeséld? - suttogom.

- Aha. Ne rajtam éld ki magad! - morogta, majd fejét visszafordította felém. - Mit akarsz tudni?

Micsoda? Mit gondol? Kiélni magam? Hogy mondhat ilyet bárkinek is? Úgy éreztem, hogy fejemben ezer és ezer dobfelszerelés hangja visszhangzik. Azt hittem, hogy szét akar esni. Érzem. A düh az egész testemben szétárad, kezeim ökölbe szorulnak.

- Nem élem ki magam! - ordítottam, majd mielőtt gondolkodhattam volna, behúztam neki egyet.

Felesleges volt. Mert ahogy megkapta ő, én is érezhettem az erejét. Visszakézből egy akkorát kaptam, hogy a vér is elkezdett csepegni az orromból. Odakaptam a „sebhez”, éles fájdalom keletkezett ott, ahol eltalált. Felszisszentem hangosan. Önkénytelenül is, de szemeimbe könnyek gyűlnek. Letörlöm a vércseppeket, horkantok, majd a lila köd hatása miatt csak ráugrok a másikra. És ismételten megütöm.

- Bazdmeg! - mordul fel, majd egy rúgást is benyelek. Nem mondom, hogy nem fáj. Nagyon is fáj. De én nem adom magam. Nem szállok le róla…

- Francba - sziszegem alig hallhatóan. Nem tudnám lenyugtatni?

- Szállj már le rólam! - hallom felőle, közben próbál ellenkezni. Muszájnak érzi azt, hogy én eltakarodjak róla.

- Miért? - lehelem ki.

- Mert… nem. Kérlek! - Annyira őszintének tűnik. Kínlódik. Csak kínlódik. Miért?

Fogom magam, és leszállok róla, pontosabban legurulok. Nem nézek a másikra. Nem megy. Egyszerűen nem értek az emberekhez. Nem tudom, hogy mit kell tenni velük. Mit kell mondani ilyenkor? Csak ülök. Nem tehetek semmit. Bármit teszek, ő olyan marad, amilyen. És lehet, hogy az a legjobb, ha nem próbálom megváltoztatni. Ha nem szenvedek vele.

- Miért hiszem azt, hogy bántalmazva voltál? - Ezt a kérdést még muszáj feltennem. Jobb lesz? Nem hiszem.

- Ne tippelgess, Sherlock… - húzódik félre.

- Bocsáss meg…- suttogom. - Csak próbálom megfejteni… - Miért nem hallgatok a szívemre? Tényleg makacs vagyok…

Kirai

Néztem az ujjait. Az ujjait, amik anyáméra emlékeztettek. Nem emlegettem fel az éjszakai dolgot. Közös, néma megegyezés született, hogy nem beszélünk róla.

- Mióta élsz ilyen életet? - kérdezte komolyabb hangon.

Tényleg. Mióta is? Lehunytam szemem, magamban visszaszámoltam a napokat.

- Nos, ha arra célzol, mióta menekülök… még csak két hete.

- Mióta vagy ilyen… magányos? - suttogta alig hallhatóan. Rám nézett, én pedig viszonoztam a pillantást, bár talán kissé furcsállva. Miért érdekli, hogy mióta vagyok magányos? Ez is ritka hülye kérdés…

- Egész életemben magányos voltam - feleltem távolságtartóan, óvatosan válogatva a szavaimat. Nem akartam neki sok mindent elárulni. Nem akartam, hogy ismerje az életemet. Nem akartam tőle az ég világon semmit.

- És miért nem akarsz változtatni…? - kérdezte ismét halkan. Szemei furcsán csillogtak. - Miért érzed fenyegetve magad, ha például ezt csinálom?

Elkerekedtek kissé szemeim, hogy megint megteszi. Rádőlt a vállamra, én pedig rögtön ledermedtem. Megrándultak az ujjaim. Fenébe, hogy folyton ezzel jön… nem mondtam meg elég világosan, hogy gyűlölöm, ha hozzám érnek? Nem, ő nem tudja felfogni, ölelget és rámfekszik. Értetlen kölyök…

Mégsem tudtam megmozdulni. Olyan volt, mintha az érintése egyfajta béklyó lett volna, ami nem enged szabadulni a közeléből. Minden porcikám szabadulásért kiáltott görcsösen, de nem tudtam elhúzódni. Magához láncolt.

- Változtatni? - préseltem ki magamból végül. - Már felesleges. Akármit tehetek, csak egy gyilkos vagyok - mondtam ki, amit már jóideje tudtam. Nem tudok változtatni. Ami megtörtént, megtörtént. El kellene felejtenem. De még túl fájó a seb, még vérzik… nem tud még begyógyulni. - Már nem fognak felmenteni a vádak alól… Én… - Alig tudtam kinyögni a szavakat. Éreztem, hogy vállamtól kezdve lassan zsibbadni kezd a testem. - Muszáj ezt? Nem vagyok hozzászokva, és van, hogy rosszul viselem - mordultam fel.

- Nem érdekel, ha ellöksz, megütsz, megversz, vagy esetlegesen használod a pisztolyod. Nekem ez jól esik, és kész - válaszolt, és ez kicsit meglepett... vagy inkább bosszússá tett. - Gyilkos? Én is gyilkos vagyok. Igaz, én csak pókokat irtottam, de ez mind viszonyítás kérdése. Nem tudom, hogy neked mi okod volt, mi motivált. És gyanítom, hogy sose fogom megtudni. - Éreztem, hogy keze hozzáér az enyémhez. Reflexből elrántottam. Ezt már nem.

- Jól esik? - sziszegtem felé. - Arra ott a csajod, hogy szeretgesd, nem? Mért pont engem kell párnának használnod? - Egyik vállamat felhúztam, kis jelzésként, hogy leszállhatna róla. Ideges voltam. Egyre inkább. Hogy kezdjek valamit a kezemmel, a pulcsim alját kezdtem húzgálni. - Nem, tényleg nem pókokat öltem - tettem hozzá, bár szerintem ez elég logikus volt. Fejemet elfordítva a falnak dőltem, arcomat a hűvös felé nyomva. Nem néztem rá, nem akartam látni. Érezni is bőven sok volt.

- Nem csináltam a barátnőmmel semmit, bár tudom, hogy ez nevetséges. Mit kéne tennem, hogy elmeséld? - Na, egyre jobb.

- Aha. Ne rajtam éld ki magad! - morogtam csak, majd szinte megadóan visszafordítottam a fejem. - Mit akarsz tudni? - kérdeztem mogorván.

De úgy tűnt, Kimura nem éppen azzal van elfoglalva, hogy bármiféle kérdést felém intézzen. Felhúztam lassan egyik szemöldökömet.

- Nem élem ki magam! - ordított rám igencsak elsötétülő képpel.

Megütött. Erős volt, de nem annyira, hogy reflexből ne viszonozzam a kedves gesztust. Éreztem, hogy öklöm betalál, egyenesen az orrába. Felszisszent fájdalmasan, ahogy odakapta kezét a vérző testrészhez… na, ezt se ütötték még meg soha. Éreztem, hogy hevesen ver a szívem, mint mindig, ha kiélesedő reflexekkel kellett várnom az új fejleményt. De arra nem számítottam, hogy miután letörölte a vért orráról, egyszerűen rám veti magát, és még egyet behúz. A padlón kötöttünk ki, és ő rajtam ült.

- Bazdmeg! - mordultam rá kedvesen, aztán erőteljesen megrúgtam. Hátha leesik rólam. De nem így történt, küzdött, hogy rajtam maradjon. Egyre idegesebben kapálóztam…

- Szállj már le rólam! - mordultam rá.

- Miért? - hallottam a kérdést távolról.

Szinte már kapkodtam a levegőt, ahogy próbáltam lelökni magamról… csak ne kelljen éreznem a bőrömön a bőrét, a súlyát magamon, a teste melegét…

- Mert… nem… - nyögtem ki halkan. Nem bírom. Ez nekem túl sok. - Kérlek! - nyögtem aztán, már-már könyörögve.

Végre legurult rólam, én meg azonnal odébbmásztam fél métert. Szinte szégyenérzet fogott el az előbbi miatt. Megalázott. Így gondoltam. Pontosan olyan érzés volt, és szívem dörömbölése bordáimon sem akart nyugodni még. Mogorva pillantást vetettem Kimurára.

Csak ült ott, ahova legurult. Aztán szólásra nyitotta ajkait…

- Miért hiszem azt, hogy bántalmazva voltál?

- Ne tippelgess, Sherlock… - mormogtam, elfordítva fejemet, még jobban arrébb húzódva.

- Bocsáss meg…- suttogta. - Csak próbálom megfejteni…

- Mondtam, hogy belőlem úgysem húzol ki semmit - feleltem rá kissé ridegen. Szívem kezdett csitulni, így föltápászkodtam, és visszaléptem a táskám mellé. Oda ültem le ismét. A kölyök vetett felém egy szomorú pillantást. Elég katasztrofális látványt nyújtott feldagadt, liluló orral, meg a kis alvadt vérrel szája fölött.

- Jobban tenném, ha feladnám, mi? - kérdezte, bár szerintem inkább magától. - Jó, de… még nincs minden elkertelve. - Ezzel komolyan nem tudtam először, hogy mit akart közölni, de nem is érdekelt.

- Ja, jobban tennéd, ha nem zaklatnál a kibaszott múltammal - vágtam felé dühösen, de nem néztem rá. Az asztal érdekesebb volt. - Így is eléggé kísért, nem kell még a faggatózásod is. - Nekidöntöttem homlokomat a térdemnek. Lehunytam a szememet. - És még én vagyok makacs…? Pff…

- Nem gondolod, hogy ha elmondanád valakinek, akkor jobb lenne? - próbálkozott tovább. Nem volt képes feladni. - Lehet, hogy nem bízol bennem, de nem gondolod, hogy csak egy idegen vagyok, akinek mindegy? - Ellentmondott önmagának. Nem feleltem még rá, éreztem, hogy nincs vége. - Nekem aztán tökmindegy… - tette még hozzá aztán, de ez már nem volt olyan lelkes. Kis szünet után szólalt meg ismét, végre hanyagolva a témát. - Nagyjából mikor szándékozol indulni?

- Nem, nem lesz jobb, ha elmondom - fogtam neki a válaszadásnak. - Nem könnyebbülök meg, nem leszek boldog és békés, annyi lenne a változás, hogy egyel többen néznének elmebetegnek - morogtam. - De ha ennyire kíváncsi vagy, az biztos fent van neten, hogy miért köröznek… - jegyeztem meg cinikusan. - Amint besötétedik. - Gyorsan áttértem az utolsó kérdésre. - Akkor leszállok rólad.

- Persze, már épp itt az ideje - hallottam a hangját. - Akkor én összerakom a táskám. Utána átpályázok a lányhoz. - Feltételeztem a barátnőjére célzott. Nem láttam, csak hallottam, ahogy pakolászni kezdett. Nem különösebben érdekelt. Kissé elfordítva fejemet pillantottam az ablak felé.

- Még nagyon nem sötétedik… - mormogtam magam elé, elhúzva számat. Halk kuncogás ütötte meg fülemet, rásandítottam Kimurára, aki a táskája fölött mulatott magában. - Mi olyan poénos? - intéztem felé szavaimat. - Elképzelted, hogy dugod meg? - A gúnyos megjegyzés a szarnál is szarabb volt, de ennyi telt tőlem.

- Miért most kezdeném el? - nézett rám, becsatolva a táskát. - Úgy gondolod, hogy rádizgultam, és rajta vezetem le, vagy mi? - mosolyodott el kissé.

- Persze, olyan izgató vagyok - dünnyögtem némileg gunyorosan. - Meg szexi is. Tiszta modell. - Ilyenkor leginkább az unalom jön ki rajtam. - Ne röhögtess - morogtam faarccal.

- Inkább bele se kezdek a véleményem kialakításába. - Leült az ágyra.

- Még jó - néztem magam elé, államat a térdemre téve. Nem nagyon figyeltem a másikra, csak vártam, hogy teljen az idő.

Várni, várni. Azt jól tudtam, még ha türelmetlen is vagyok. Ilyenkor szinte hibernáltam magamat, csak ültem egy helyben, nem gondolva semmire, nézve egy pontot a szőnyegen. Remek módszer amúgy mások őrületbe kergetéséhez is. Furcsálltam, hogy Kimura inkább szintén alkalmazta a technikát, minthogy bármit is csináljon, és egész délután csak ücsörgött az ágy szélén. Csak neki én voltam a bambulandó, néma tereptárgy.

Órák múltan mozdultam meg először, mikor az ablakra néztem. Végre. Lassan, de biztosan sötétedett. Fölálltam, lazán vállamra dobva táskámat, majd megigazítottam hátul a pisztolyt. Roppantottam egyet nyakamon.

- Megyek.