a kitartás gyümölcse.

Kimura

Lehetséges, hogy nem gondoltam végig, mit is akarok csinálni. Nem elég, hogy itt van, még hagyom is neki. Szó szerint játszok vele, pedig tudom, neki sokkal nagyobb az előnye… de kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a menet vége. Vajon idegileg, vagy testileg adja fel hamarabb? Gondolom az előbbi fog beigazolódni, hiszen elég jó a testfelépítése.

Mikor megszólal, a hideg futkorászik a hátamon. Automatikusan hozzárakom az arcát, a fegyverének a képét és az olcsó akciófilmekből jól ismert jelenetet, ahogy eldördül. Megszólal a hegedű, a monoton, keserű dallam, a vér pedig lassan kezd folydogálni. Fantáziám világából a szófoszlányok zökkentenek ki, amik ismét hallhatóvá válnak számomra is.

- …szóltál rólam… - Kinek szóltam volna? Szerinted volt bármilyen alkalmam is rá? Alig telt el pár másodperc aközött, hogy beléptem és, hogy te megérkeztél. Ja, persze, gyorsíró is vagyok.

- Nem értem miért vagy ilyen, hiszen csak kikapcsoltam a gépet – suttogtam alig hallhatóan. - Te jöttél be ide, még azt se tudom, hogy hogyan... erre még te morogsz? Lehetnél kedvesebb is.

Csak figyelem, hogy mit reagál rá, de úgy néz ki, nem hatja meg a mondandóm. Csak lazán bedobja magát a fotelba. A méregdrága bőrfotelba. Szép, remélem baja is lesz, aztán az én nyakamba varrják. Apám biztos követelné, hogy fizessem ki, ha bármilyen folt is esne rajta. Hát most biztos fog…

Ismét megszólalt. Hosszú monológja közben a saját fegyverével játszadozott. Mintha nem is tartana attól, hogy véletlen elsülhet. Ha így végigpillantok rajta, betegnek tűnik. Csak gúnyolódik, miközben lehúzza fejéről a csuklyát. Meglátom a fekete haját, aminek tincsei lágyan hullnak a vállára. Na, ez már haladás. Egyre többet kezd megmutatni magából. Csak nem otthon érzi magát? Lehet, hogy be fog jönni a tervem?

Csak elmosolyodtam, miközben visszakérdeztem, majd kifejtettem az apám rendmániáját és annak következményeit. Mintha meglepte volna a mimikám, de a mondandóm nem. Csak próbált visszavágni, játszani a kemény férfit. Persze valamilyen szinten biztos az…

Közelebb lépdelek, és lehajolok. Tenyereimet a combjaira illesztem, de ő sem hagyta ennyiben. A válasz egy fegyver volt… aminek a vége a torkomba nyomódott.

Lábaim megremegnek néhány másodpercre.

- Most már jobb? Letaperolhattál – sziszegte felém. Megrémített.

- Így már rajtam van a nyomod. – Próbáltam olyan nyugodtan mondani, ahogy csak tudtam, de éreztem, a szívem ki akar ugrani a helyéről.

- Mi a fasz bajod van? – kérdezett vissza a gyilkos. Lehet, hogy mégiscsak jól jövök ki mindenből?

- Ha megölsz – sziszegtem. - Tudni fogják, hogy te voltál!

- A nadrágomra ragadt koszból? – hallom a frappáns választ. – Amúgy meg kit érdekel, ha tudni fogják? Egyel több vagy kevesebb… mit számít már? – Éreztem, hogy a fegyver egyre jobban belenyomódik a nyakamba. Remek, jól megcsináltam. Én vagyok a hibás. Csak magam okolhatom, hogy meghalok. Hisz most mi is jöhetne?

Összeszorítom a szemeit, aprót sóhajtok, és hallgatom a saját szívverésem különös ritmusát. Várok. Várok arra, hogy végre meghúzza a ravaszt. De több hosszú másodperc után se történik semmi. Erőt veszek magamon, kinyitom a szemeimet, és tekintetemmel megkeresem a másikét. Mélyen próbálok belenézni…

- Miért viselkedsz… így? Mindenkivel? – próbálom kiolvasni az érzéseit. De csak hidegséget látok. Tömör hidegséget, ami némi dühvel és őrülettel kavarodik.

- Hogy miért? Miért kéne veled máshogy viselkednem? Gyilkos vagyok.. ennyi nem elég? – A másik csak elhúzza a száját. Hogy érti, hogy pont velem? Ki kérte, hogy velem kivételezzen? Nem kell szívességet tennie, megtarthatja magának a francos jóindulatát, már ha szorult belé bármi hasonló. - Jó okom volt az elsőre. De az nem tartozik senkire.. rád pedig főleg nem!

Csak remeg. Remeg az egész teste, az ujja is, ami szorosan simul rá a ravaszra. Egyre idegesebbnek néz ki, és ha így folytatom, akkor már muszáj lesz megtennie. Muszáj!

- Én csak jót akartam… - felelem neki egy kicsit szemtelenül. – Jót akartam avval, hogy egyáltalán beengedtelek. Hogy meg akartalak hallgatni. De tudd… - kicsit megnyomtam, hogy hangsúlyozzam-, minél jobban ellenkezel, a többiek annál jobban akarják.

Apró mosoly kúszik az arcomra. Nem törődöm a pisztollyal, már nem érdekel. Csak előredőlök, a fegyverrel együtt a nyakamban, és ráesek a másikra, közben alig észrevehetően ölelem át.

- Hidd el, nem mindenki rossz ember. – Hangom remeg a suttogás közben. – Mindenkiben van szép és jó! Benned is…

Kirai

Kezdett feldühíteni a kölyök. Nem is kicsit, sőt… Van képe itt játszadozni velem, biztos nagyon örül neki, hogy végre történik valami az unalmas, jaj-de-rossz-nekem-hogy-olyan-gazdag-vagyok, szaros kis életében.

Érzem, hogy remeg a kezem. A végén agyon találom lőni. Lehet, hogy már rég meg kellett volna tennem, de komolyan, akkor legalább nem untatna itt a hülyeségével… Nem tudom, hol él ez a kölyök, de valami nagyon nincs rendben vele, az fix…

- Én csak jót akartam…

Hát az lehet, de már ott elbasztad, öregem, hogy kinyitottad a szádat. Meg tudnám, mi a francot képzel ez rólam. Valahol nagyon eltévedt velem kapcsolatban…

Még fel sem fogtam szavai értelmét, csak arra eszméltem, hogy rámdőlt, mitöbb… megölelt. Egész testemben ledermedtem, és egy-két nagyon hosszú tizedmásodpercig levegőt se kaptam. Éreztem, hogyan fut végig testemen a jeges hideg, ahogy agyamba ezer meg ezer kép tódult, ezer meg ezer emlékkel, és…

Teljes erőből taszítottam el magamtól, miközben a hirtelen sokk helyét átvette a vad düh. Rámeredtem a fájdalmas fintorra arcán, ahogy hátraesett. Megérdemled, te aljas kis…

- Mi a faszt csinálsz?! – dörrentem rá, miközben éreztem heves szívverésemet a halántékomban dübörögni. Kezdtem elveszteni a fejem. Felpattantam, úgy mordultam rá újra. – Kit érdekel, miért engedted, hogy maradjak? Leszarom, mit papolsz ilyen virágos mezőkről, meg lélekjóságról! Bennem nincs semmi szép… és nem is lesz, ha csak ezt nem csinálom – szegeztem saját halántékomnak a kezemben szorongatott pisztolyt. Felkaptam a cuccomat, és kitrappoltam a szobából.

El… el innen, ettől a sráctól, jó messzire…

- Hé! Ha most kimész, akkor elkapnak…! – hallottam a srác kiáltását, de jelen pillanatban ez izgatott legkevésbé. Hallottam, hogy utánamrohan, de akkor már a lépcsőnél jártam, és el is indultam lefelé.

- Minek követsz? – vetettem hátra. – Hagyj engem békén…

- Miért vagy ilyen makacs? – sziszegte.

Pár másodperc múlva csak azt éreztem, hogy valami kemény tárgy koppan a tarkómon, fejem kissé előrebukott. Megtorpantam az utolsó előtti lépcsőfokon.

- Bazdmeg! – reagáltam elsőre nem épp halkan, majd idegesen hátrafordultam. – És te miért vagy ilyen makacs?! – szűrtem fogaim között, majd felemeltem a pisztolyt, és elsütöttem nemes egyszerűséggel…

Persze direkt elvétettem, a golyó a lépcső tetejénél fúródott a falba, de arra jó volt, hogy láthassam a kölyök halálra vált fejét. Erre nem számítottál, mi?

- Komolyan lelépek, inkább alszom egy kukában… - morogtam magamban, majd megfordulva ismét elindultam a nappali felé. Közben hallottam a srác motyogását, de hidegen hagyott a mondandója.

- …legalább fürödj meg! – jutott el hozzám a kis foszlány. Hát ez szép.

- Minek? – torpantam meg, csakhogy irányt változtassak, és a bejárati ajtó felé lépkedjek. – Ahhoz jó nekem egy olyan ház fürdője is, ahol egyedül vagyok…

- Lehet, de nem gondolod, hogy avval is kockáztatod a szabadságodat? Nem érdekel, ha megölsz… - Ebben még mindig van szufla? Nem hiszem el, miért engem kellett megtalálnia? Vagy jobb… mi a francért kellett pont ide jönnöm?!

- Nem mindegy? – tettem kezem a kilincsre nagyot fújva idegességemben. – Legalább ott nincs még egy ilyen kis mitugrász. – Hátrafordultam, ráfonva ujjaimat a fémre. Megvetően mértem végig a srácot, aki időközben utolért, és megállt pár méterre. – Ja, láttam, mennyire nem érdekel… Azért szartad össze magad, mikor rádlőttem, mi? Örülj, hogy van életed… Gondolj a barátnőd érzéseire – tettem hozzá némi cinikus éllel.

Láttam, hogy most egy picit felkapja a vizet. Na, végre valami eredmény.

- Mert te nem rémültél volna meg, ugye? – kérdezett vissza agresszív hangon. Még közelebb lépdelt. – Örülök, hogy van. De az se zavar, ha elveszed – vonta meg vállait. Na ne, ez a nemtörődömség kikészít… Ez valami depressziós robot. De még mindig volt levegője. – Több fürdőszobánk is van… de tudod mit? Menj. Így semmire nem fogsz menni…

Egyre jobban vágytam a vérbe fagyott holttestének látványára.

- Most őszintén… ha lefürdök, akkor mi lesz? Örömtáncot lejtesz? Áh, vagy addig hívod a zsarukat, ugye? Csodás kilátások! Tényleg! – morogtam rá.

- Tessék. Te lefürdesz, én meg ott vagyok. Akkor nem hívhatom ki őket – motyogtam. Felvontam a szemöldököm.

- Végig is nézed? Kurva jó…

- Van paraván…

Azt hiszem, itt jött el az a pont, hogy kiakadtam. Lehet, sőt, biztos, hogy az én idegrenszerem nincs hozzászokva az óvodához, de én feladtam. Add ide a kislapátot! De az az én kislapátom, bazdmeg…

- Jó. Mindegy! Nem kell… - emeltem meg a hangom kicsit. Hirtelen rámnehezedett a kimerültség súlya, és tényleg másra se vágytam, csak egy nyamvadt… Felszusszantottam szinte megadóan. – Hol a fürdő?

Kimura

Már épp megszoktam volna a másik közelségét, mikor éreztem, hogy teljes erőből eltaszít magától. A lökés olyan erővel hatott rám, hogy a földre estem, egyenesen a hátsómra. Mit ne mondjak, van benne erő. Piszkosul fáj a farom!

- Mi a faszt csinálsz? – hallottam a kérdést. Most ez komoly? Megpróbáltalak a végtelen szeretetemmel megölni. Istenem, hát ennek se volt gyerekszobája. Legalábbis ez a valószínű. – Kit érdekel, miért engedted, hogy maradjak? Leszarom, mit papolsz ilyen virágos mezőkről, meg lélekjóságról! Bennem nincs semmi szép… és nem is lesz, ha csak ezt nem csinálom. – összevontam a szemöldököm a műveletére. Most le akarná lőni magát? Akkor mi a franc áll az útjába? Sose értettem ezeket az agyilag nem ép embereket. A hírek is tele vannak hasonlókkal. A gyerek megunja az életét, szerez egy szép fegyvert, amivel kezdetben csak fenyegetőzik, majd bizony használja is. Lő. Olyan életeket ont ki, amik neki nem számítanak, de másoknak igen… aztán, mikor megunja a játékot, fogja magát és öngyilkos lesz. Akkor nem egyszerűbb csak magával végezni? Nem, mert az csak neki fáj…

Látom, ahogy menekül. Léptei nagyok, és gyorsak. Muszáj volt gyorsan felpattannom. Nem akarom, hogy elmenjen. Vagyis… inkább nem akarom, hogy még több embert megöljön. Mindig is vágytam a címlapokra. Plusz végre apámnak is bizonyíthatok.

- Ha most kimész, akkor elkapnak…! – kiáltottam utána amilyen hangosan csak tudtam, közben kapkodtam a lábaimat. Futottam, de szemmel láthatólag őt ez nem hatotta meg. Csak haladt tovább a lépcsők felé, amik nem okoztak neki túl nagy akadályt.

- Minek követsz? – hallottam a másik hangját. Hogy lehet ilyen hülye kérdést feltenni? Mintha tudnék rá válaszolni…

- Miért vagy ilyen makacs? – sziszegtem felé.

Felkaptam egy kezembe akadó, félig leégett gyertyát és teljes erőből hozzávágtam a másikhoz. Ez bevált, csak hangos káromkodásban tört ki.

- ...és te miért vagy ilyen makacs? – hallottam a kérdést. Felemelte a pisztolyt, és… elsütötte. Volt mersze elsütni. De miért is akadok ki, hisz erre várok egy ideje. Most végre tudom, milyen az, ha pár centivel a fülem mellett halad el egy golyó. A lábaim megremegtek. Ennyi biztos. Azt se tudtam, hogy hol vagyok hirtelen. Csak meredtem a másikra, alig jutottam levegőhöz. A többi mintha… mintha nem is történt volna meg velem. Alig jutott el az agyamig, hogy miről is hebegek.

Voltam olyan kitartó, hogy rávettem a fürdésre. Ha úgy vesszük, elég hamar feladta.

- Jó. Mindegy! Nem kell… - megemelte a hangját. De beleegyezett. – Hol a fürdő?

Csak elmosolyodtam. Sikerült! Én csak nyújtottam felé a kezemet.

- Gyere - suttogtam.

- Kösz… - lenézett a kezemre. – Elég ha mutatod az utat.

- Mitől rettegsz ennyire, ha bűnöző vagy? – tettem fel a kérdést. A kezemet még mindig ugyanott tartottam, és reménykedtem, hogy elfogadja.

- Nem rettegek, csak nem szeretek másokkal érintkezni. Főleg azokkal nem, akikben nem bízok. És leginkább ilyenek vannak… csak! – Ez meglepett. Furcsa, hogy nem áll mellette senki. Vagy csak ezt mondja, mert nem akarja feladni a társát? Nem úgy néz ki, mint aki hazudik. Nem bízik bennem. Jogos. Én se bízom benne.

- Ez egy kéz – mutatom fel a másik felé, mintha azt próbálnám elmagyarázni egy két éves kölyöknek, hogy mi az a fogkefe, majd visszaemeltem az előző magasságba. – Nem árul el. Nem beszél, nem kotyog… megbízható!

- És neked mért olyan cseszettül fontos, hogy megfogjam? – szaladt a magasba egyik szemöldöke. Hogy miért? Mert szeretném érezni, hogy egyáltalán ember vagy-e. De ezt nem mondhattam neki.

- Miért kérdezel ennyit? Vendégségbe vagy… - próbáltam kedves maradni, és egy mosolyt erőltettem az arcomra. De legszívesebben letepertem volna a földre, és egy hatalmasat vertem volna a fejébe. Komolyan szórakozik.

- Najó. Fönt van a fürdő, ugye? – Aztán csak kikerülve indult meg fölfelé. Ennyit az illemről.

- Hééé – kiáltottam utána, megfordultam, és rohanni kezdtem. Kezemet kinyújtva próbáltam hozzáérinteni a sajátomat övéhez, mikor utolértem. Megrezzent, majd elugrott. Mintha megrémült volna. Mintha fájt volna neki az érintésem. Értetlenül pislogok a másikra, mancsomat pedig visszahúzom. Csak megrázom a fejem, és a másik elé vágok.

- Hát ha nem, hát nem… pedig bízhatnál bennem – vonom meg a vállaimat, majd csak intek. – Gyere! – mondtam. Felérve az emeletre elvezettem egy a szobám közelébe lévő helységhez. Kinyitottam neki az ajtót, ahol szeme elé tárulhatott a berendezés.

- Remek – tört utat magának. Csak vagányan ledobja a táskáját, kérdő tekintete pedig egyenesen az enyémbe fúródik.

- Nem is zavarok… - jegyzem meg halkan. Kilépek, becsukom magam mögött az ajtót. Odébb lépek párat, hátamat a falnak vetem. Lecsúszok a vonal mentén, és felhúzott térdekkel várok arra, hogy mi lesz ennek a vége. És hogy végülis… én most mit is érzek…