fuss!

Kimura

- Menj - hallom a másik hangját, tenyere erősen nyomódik a hátamba, és tologat előre, hogy menjek már. Micsoda? Én… nem hittem volna, hogy ilyen szerencsétlenek vagyunk. Biztos miattam van. Ha én nem lennék itt, akkor nem jöttek volna haza. Ez az én formám. A francba. Látom magam előtt az ablakot. Ki kéne másznom. Nem tudom, hogy kell!

- Nem, nem - rázom meg a fejem, hangomon hallható a lassan mindenemen eluralkodó pánik. - Te kimászol, megmutatod, hogy kell, én meg majd követlek - lehelem ki alig hallhatóan. Elállok az útból, és látom, hogy Kirai rögtön a lényegre tér. Felkapaszkodik, erőt vesz magán. Karizmai megfeszülnek, kinyomja magát. Lábait beleakasztja az ablak keretébe. És felhúzza magát. Teljesen eltűnik, fülemet halk puffanás üti meg. Egy integető kezet látok meg, majd a hangok is követik.

- Siess már! - morog a másik.

Megpróbálom leutánozni Kirai mozdulatait, kevés sikerrel. Egy üvegtálba rúgok bele felkapaszkodás közben, ami egy hangos csattanással törik szét a padlón. - Francba! - morgok oda a falnak, majd próbálkozom tovább. Tisztán látszik, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, nem vagyok olyan erős, mint a másik. - Nekem ez nem megy - adom fel. - Menj nélkülem! - szólok oda a másiknak.

Toporgás, és léptek zaja egyaránt csapja meg a fülem. Látom a másik kezeit, szorosan megfogják az én praclijaimat, és segítséget nyújtanak. Erősen húz át a túloldalra, hogy én is oda kerüljek, ahova ő.

Még automatikusan hátranézek, így meglátom a család tagjait. De az a baj, hogy ők is engem. Ezt kár volt, így most lebuktattam magam. És félő, hogy Kirait is!

A másik karjaiba estem, lerak, majd hangosan jegyzi meg: - És most futunk!

Rohanni kezdünk. Testemben az adrenalin dolgozik, érzem a veszély, a félelem különös keverékét, ami utat tör bennem, és lassan elragad. Egy hatalmasat nyelek, érzem, hogy a másik keze egyre jobban szorít. A kapu felé tartunk, ami már nyitva van, belülről - a házból - pedig ordibálás szűrődik ki. Jönnek a rendőrök is.

- Bocsánat! Minden az én hibám - lehelem ki alig hallhatóan. Érzem, hogy a könnyek nehezen akarnak a helyükön maradni, csak előbuggyannak, és legördülnek a koszos arcomon.

- Most ne bőgj, csak rohanj! - hallom a másik hangját. Elkanyarodunk balra, úgy néz ki, hogy egyenesen kifelé tartunk a városból.

- De… mert minden az én hibám. Miattam fognak elkapni... Menj nélkülem… én majd... magamra vállalom, téged nem láttak! - Elérkezünk a közeli erdő területére. Kifulladva követem a másikat. Azt hiszem nem ártana némi edzés, mert a kondícióm nem a legjobb.

- Nem tettél semmit - pillant rám futás közben.

- De… de… - Kezdek lassulni. Érzem, hogy a lábaim nem visznek tovább. De muszáj, muszáj gyorsulnom, legalább egy picit. - Én ismételten... csak teher vagyok... Menekülj, engem nem ítélnek el... annyira... fiatal vagyok.

- Mondd nekik, hogy én vettelek rá, nekem már úgyis mindegy. - Megtorpan, ellök. Ellök! Nem lehet igaz. Egyedül kezd el futni. Hát, ha így állunk, nincs más választásom. Vissza kell szolgáltatnom azt, amit eddig tett értem. Be kell bizonyítanom, hogy nincs egyedül.

- NEM, mert én kedvellek! Vigyázz magadra! - ordítok olyan hangosan, ahogyan csak tudok. Remélem, eljut hozzá minden. Minden hangfoszlány, minden szó, minden mondat. Szomorúan pislogok. Letörtnek érzem magam. - Hát eljött a kemény napok ideje - jegyzem meg magamnak alig hallhatóan. Könnyeimet nem tudom megállítani, de nem is akarom. Megfordulok, majd kezdetben lassan, aztán gyorsabban kezdek el futni a házaspár otthona felé.

Kirai

Kimura szavai elbizonytalanítottak. Még hogy kedvel… lehetetlen. Ne éld bele magad, Kirai. Megráztam kissé a fejemet, majd folytattam a futást az erdő felé, de éreztem, hogy fáradok. Elértem a fákat, kissé lassítanom kellett a fák és az aljnövényzet miatt. Még így is beljebb mentem a fák közé, de kis idő után megálltam, meggörnyedve térdemre támaszkodtam, és csak ziháltam zakatoló szívvel.

- Francba - lihegtem felegyenesedve, beletúrtam hajamba feldúltan. Tovább kell mennem, nem állhatok csak így itt!

Mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Nem ment. Nem tudtam lépni se előre, se hátra… csak egyetlen dolog járt a fejemben… Lassan hátrapillantottam a vállam fölött, de csak egy sűrű bozótos nézett vissza rám. Kis hiányérzet fogott el, elkaptam a fejem. Egyedül vagyok. Szívem a torkomban dobogott, ahogy tudatosult bennem - egyedül vagyok.

Elhessegettem a hülye gondolatokat. Zavaróak voltak, és különben sem volt szabad Kimurára gondolnom. Leguggoltam az egyik fa tövébe, magamhoz szorítva táskámat… Lehunytam a szememet, és kissé lehajtottam fejemet.

- Űzd el… űzd el, Kirai… Ő nem létezik. Ez csak egy álom volt… egy álom, nem szabad elhinned - motyogtam magam elé, hogy meggyőzzem magamat. Nem szabad hamis álomba ringatnom magamat. Ő és én két teljesen különböző világban élünk. Nem hiszek a Sorsban, nem hiszem, hogy a Sors terelt volna minket egymás elé, hogy segítsünk a másiknak. Ez az egész csak egy véletlen volt, aminek immár vége.

„…én kedvellek.”

Fülemre tapasztottam tenyereimet, és lehunytam a szemem. Nem. Hazudsz. Nem kedvelhetsz. Nem adtam rá okot. Bántottalak. Ellöktelek magamtól. Hagyj békén…

- Hagyj békén!

Lassan leeresztettem kezeimet, és felpillantottam. Csak a fák lágy neszezését hallottam. Hirtelen zuhant rám az ólomsúlyú magány. Néha… nem értem magamat.

Nem is tudom, meddig ücsörögtem a fa tövében. Egy idő után már föltápászkodtam, és lassan körbe-körbe kezdtem járkálni. Nem vettem észre magamat. Mit művelek?! Mégis miért rostokolok itt, mikor már rég árkon-bokron túl járhatnék?! Nem lehet, hogy komolyan őt várom. Tök fölösleges… annyira… de annyira… szánalmas, amit itt művelek. Már rég elfogták a rendőrök, kínvallatják, elítélik, mittudomén, de mi a francért érdekel ez engem, az istenért?!

Dühömben nagyot rúgtam a legközelebbi fa vaskos törzsébe. Nem könnyebbültem meg túlzottan, csak tompán sajogni kezdett az egész lábfejem. Fantasztikus.

Újabb néma percek teltek el, éveknek tűntek, és én lassan kezdtem beleőrülni a tehetetlenségbe. Mire várok? Miért várok?! Nem tudtam a választ. Talán valójában nem is érdekelt annyira. Felkaptam a földről táskámat, és vállamra dobtam - elég volt az értelmetlen ácsorgásból.

Alig léptem néhányat, meg kellett torpannom, mert furcsa zaj ütötte meg fülemet. Összeráncoltam szemöldököm. Olyan ismerős… de… Hirtelen vágott belém a felismerés, és egész testemben megdermedtem - kutyaugatás!

Minden átmenet nélkül kezdtem rohanni, nem törődve a szúrós növényzettel. Francba, francba, francba! Ha nem vesztegetem az időmet itt… ha hamarabb elindulok… Nem volt időm, se energiám teóriákat gyártani a „Mi lett volna ha…?” kérdésre, csak pánikszerűen csaptam szét magam előtt a gazt, hogy gyorsabban jussak előbbre. Szinte a hátamban éreztem a rendőrkutyák lihegését, mögéjük pedig a hajszától parázsló tekintetű gazdáikat képzeltem el… Percek óta űztem magam mind előbbre és messzebbre, de a távolság csak csökkent köztem és üldözőim között. Éreztem a kimerültséget tagjaimban, de makacsabb voltam annál, semmint feladjam ilyen könnyen. Előhúztam fegyveremet a nadrágomból, és hátra se nézve lőttem egyet, vaktában. Egy elfojtott, fájdalmas nyüszítést hallottam - eltalálhattam az egyik dögöt.

Ezután csak még vadabb csaholást kaptam válaszként, és már pisztoly is dördült. Behúztam a nyakam - a golyó az egyik előttem lévő fába fúródott. Ez már rég nem játék. Jó néhány lövés hangja jutott el hozzám, és hirtelen égető fájdalom nyilallt bal alkaromba. Összeszorítottam fogaimat, kis híján elharaptam a nyelvemet… de nem üvöltöttem fel. Azt már nem!

Rohantam, ahogy maradék erőmből kitelt, még kettőt hátralőve vállam felett. Az egyiknél fájdalmas üvöltés jutott el tudatomig - éljen, egy sebesült rendőr… Egyel több, vagy kevesebb… mit számít már?

Figyelmetlen lehettem, mert egy erős rántás után végigvágódtam a sáros talajon, lábam megakadt egy kiálló, vékony gyökérben. Gyorsan feltápászkodtam, zihálva, nyögve, és éreztem, hogy ez a kis időveszteség végzetes lesz. Kilőttem a tárat üldözőimre, de nem értem el sokat… Csak azt hallottam, hogy újabb sorozatot lőnek ki rám, és a következő pillanatban ismét összeestem, ahogy bal combomba fúródott egy újabb golyó. Fájdalmasan felnyögtem, szemembe akaratlanul is könnyek szöktek. Mocskok…

Időm se volt semmire, egy hatalmas kutya termett előttem, és nem sokat habozott, belemélyesztette fogait sérült karomba. Azt hittem, menten letépi a végtagot, csak káprázott a szemem a fájdalomtól, és megpróbáltam lerúgni magamról az állatot, több-kevesebb sikerrel… Hirtelen elengedett, és helyébe vagy öt rendőr került. Arccal a földön találtam magam, miközben hátracsavarták karjaimat. Alig láttam a fájdalomtól, de a düh is eluralkodott rajtam.

Szemét rohadékok, azt hiszitek, ilyen könnyen elbánhattok velem?! Rúgkapálni és vergődni kezdtem, mikor megpróbált megbilincselni az egyik. Válaszként hatalmas ütést kaptam a fejemre, hogy egy pillanatra elsötétült minden…

A következő pillanatban már talpon voltam, és vonszoltak kifelé az erdőből… Újból szabadulni próbáltam, megpróbáltam kitépni magam a szorító kezek közül.

- Valaki üsse már le! - hallottam mögülem a dühös hangot, de erre csak még hevesebb tiltakozásba kezdtem. Egy ököl vágott bele gyomromba, hirtelen levegőt se kaptam. Újabb és újabb ütéseket kaptam, míg úgy nem látták, hogy már nem fogok nagyon ellenkezni…

Éreztem, hogy itt a vég. Nem volt olyan porcikám, ami ne fájt volna, számban vér ízét éreztem, alig érzékeltem valamit a külvilágból. Ha akartam, se tudtam volna bármit is tenni az ellen, hogy kivonszoljanak a fák közül. Bal combom és karom úgy égett, lüktetett, hogy legszívesebben kitéptem volna őket a helyükről…

És féltem. Borzasztóan féltem.

Kimura

Nem kell sok idő ahhoz, hogy visszaérjek a házhoz. A szívem hevesen verdes, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Érthető. Most adom fel egy férfi miatt. Egy gyilkos miatt. Meglátom a ház falait, az ablakot, és a rendőröket. A házigazda és egy rendőrférfi egyszerre kapja fel a fejét, engem bámulnak szúrós tekintettel. Lehajtom a fejem, úgy lépdelek oda. Odaérek, szerényen hajolok meg, próbálom leplezni a rajtam eluralkodó félelmet.

- Hát itt vagy, te csirkefogó - hallom a férfi hangját. Megragadja a karomat, vonszolni kezd, hogy be tudjon mutatni minden egyes zsarunak. Te szemét. Ne rángass! Nem vagyok a játékod.

- Sajnálom, hogy betörtem - kezdem el rögtön a már előre megtervezett szöveget. - Egyedül voltam, de csak, mert üldöztek. Muszáj volt valahova bemenekülnöm. Sajnálom, de tényleg! Visszafizetem, ledolgozom a károkat… - Nem szabad kiderülnie, hogy Kirai velem volt!

De mintha tudná. Az öreg pontosan arról beszél, hogy bizony látott még egy alakot. Emlékszik az arcára. Közben beültetnek egy autóba, ahol rajtam kívül ketten ülnek. A visszapillantó tükörben látom az arcukat, és a vékonyra húzódott szemeiket, amikkel akár ölni is lehetne.

- Ugye hisznek nekem? Ugye hisznek…? - Nem ellenkezem. Ha ez kell ahhoz, hogy Ő megmeneküljön, akkor megteszem. Remélhetőleg enyhítő körülmény, hogy még csak tizenöt vagyok.

- Persze - mondja a zsaru. Sablonválasz. Mindenkinek ezt mondja. Gondolom… - Viszünk a kihallgatásra. - A kocsi berregő hangja megszólal. Becsapja az ajtót a beszélő férfi, int a másiknak, és meg is indulunk. Hátranézek, látom, hogy a tulajjal tanácskozik. Remek. El kellett volna hallgattatni a férfit. Ki fogja kotyogni. Meg fogja tenni. Pedig levághatta volna, hogy mit akarok elérni. A rohadék…

Rég ültem kocsiban. Kényelmesen dőlök hátra, üres tekintettel meredek ki az ablakon. A fák gyorsan süvítenek el az út mellett, a szembeforgalom ritka. Sőt. Alig kocsikázik erre valaki. Ha mégis, a gépjármű fényei elvakítanak, a szemembe világítanak. A sofőr csak koncentrál arra, hogy az úton tartsa a járművet. Kezei erősen fonódnak rá a kormányra. Mintha féktelen dühöt érezne valami miatt. Miattam? Ennyire kiakasztotta volna egy egyszerű kamasz betörése? Ez se járhatott túl sok helyen… A másik. A másik egy túlsúlyos, idősödő, kopaszodó úr. Nem tesz semmit. Csak kábán mered előre, néha pedig az órájára. Sóhajt párszor, de egyébként semmi.

Megérkeztünk. Egy hatalmasat nyelek. Kiszáll a vékony, alacsony sofőr, odalépdel az ajtómhoz, és kinyitja. Morog, hogy szálljak ki, én engedelmeskedek, és megteszem. Felegyenesedek, elém kerül a kapitányság elrejtett épülete. Mintha egy börtön lenne. Szöges kerítés veszi körül a téglából épített házat. Ház? Ez már… egy óriási intézmény.

Megindulunk. Fejemben gondolatok sokasága zakatol. Vajon mi lehet vele? Sikerült elmenekülnie, ugye? Istenem, ha létezel… add meg nekem…

Bevezetnek az épületbe, folyosók sokasága kerül a szemem elé. A középső a kiválasztott, azon sétálunk végig. Elvezetnek egy teremig. Egy hangszigetelt szobáig. Ott leültetnek egy székre. Mintha egy amerikai akciófilmet látnék. Mintha a CSI részei peregnének a szemem előtt, csak most én vagyok a főszereplő. Semmi zaj. Semmi nesz. Csak én, és a csönd.

Aztán egy pillanat múlva már nyitódik az a bejárat, és belép egy igen dekoratív, középkorú nő.

- Üdvözlöm, Kimura-san… A nevem Kawada Ai - jegyzi meg alig hallhatóan, közelebb lépdel, majd leül velem szembe. Ránézek. Még mindig csinosnak tartom. Haja rövid, kleopátra fazonban van lenyírva… vagy más a neve? Nem tudom. Nem vagyok fodrász, de jól áll neki. Szemei szép nagyok, barnák. Ajka keskeny, elegáns kosztüm van rajta. Kezében egy akta díszeleg, amit rövid időn belül le is vág elém. Kirai fényképe! - Mondja csak… miért tört be a házba?

Szemeimmel gyorsan átfutom az aktát, majd felkapom a fejem. Nem hiheti azt, hogy ismerem. Úgy kell tennem, mintha semmi közöm nem lenne hozzá.

- Tudja, elég gazdag vagyok, így nyápic. Elegem volt a magányból. Anyámék fontos emberek, nincsenek jóformán soha otthon... így én gondoltam, hogy elmegyek sétálni. De egy fiatalokból álló banda elkezdett üldözni, pénz kellett volna nekik, de nálam nem volt... rohantam, és bemásztam oda... De nem vettem el semmit... csak némi ennivalót, és aludtam… - hadarom el gyorsan a történetet. A kitalált történetet.

- És mondja csak. Ön hol lakik? – kérdi. - Mondja, ismeri a képen látható férfit? A lakók beazonosították.

Mintha az első kérdést meg se hallottam volna, csak összevonom a szemöldököm. - Mi? - meredek rá a képre. - Sose láttam még ezt a férfit…

- Megtaláltuk az ujjlenyomatát a kerítésen… - leheli ki a nő. A szívem nagyot dobban. Mintha egy csótánynak próbálnák elmagyarázni, hogy merre van dél. - Még egyszer kérdezem: Ő rohant el magával?

- Nem, egyedül futottam - morgom határozottan.

- Megkérem, hogy az igazat mondja. Az a fiú körözött gyilkos és veszélyes bűnöző. Nincs értelme falazni neki, hiszen ön nem tett semmit... Eltekintünk attól, hogy segít neki, ha elárulja, hol van most Kirai.

- De… egyedül betörtem egy házba, megettem két tányér tésztát, és aludtam az ágyban. Nem láttam semmilyen Kirait. Sose hallottam róla, és még egyszer sem láttam! - közlöm még egyszer.

Egy halk sóhajt hallok a nő felől. - Miért segít neki, Kimura-san?

- Nem segítek neki. Gond van a felfogásával? Hányszor mondjam el, hogy N-E-M ismerem!?

Csak higgadtan rám néz, feláll. - Szóljon, ha jobb belátásra tért, és hajlandó együttműködni - közli, majd olyan egyszerűséggel, ahogy bejött, el is tűnik az ajtó mögött.

Csak nézem Kirai aktáját. Majd nem, nem bírom tovább kémlelni, eltolom magam elől. Fejemet lehajtom az asztalra. Miért, miért nem tudtam felhúzni magam? A másik szavai zakatolnak a fejemben…

„…makacs vagy!”

Igaza van. Emiatt vagyunk most itt. Külön utakon, semmit nem tudva a másikról, magányosan, bajban.

Ujjaimmal játszok unalmamban. Mintha egy embert mozgatnék. Mutatóujj, középső, mutató...

Kirai

Lassan kezdtem magamhoz térni. Az első, ami tudatosult bennem, az erősödő fájdalom volt. Utólag belegondolva jobb volt az öntudatlanság, mert annak ellenére, hogy a tényleges fájdalom tompult, így hirtelen mégis elemi erővel tört rám.

A második, amire rájöttem, hogy fekszem, és épp ellátni próbálnak. Kipattant a szemem, és úgy ültem fel, mint akit dróton rángatnak. Egy fehér köpenyes orvosszerű ember ijedten ugrott hátra a hirtelen reakciótól.

Bal karomhoz kaptam sziszegve, de aztán a dokira meredtem. Lassan ráeszméltem, hogy az alak minden bizonnyal hozzámért… Ettől kis híján elfogott a rosszullét…

- Hé, csak bekötöm a sebedet… - kockáztatta meg, hogy közelebb lépjen, de rámorogtam, mint valami állat.

- Még egy lépés, és magának lesz szüksége kötözésre… - sziszegtem felé reményeim szerint fenyegetően. Erre csak hátrált még egy kicsit, aztán láttam, hogy megnyom az asztala fölött egy piros gombot. Elhűltem kissé.

Nem kellett sok, legalább három másik fehérköpenyes masírozott be a szobába, és még biztonságiakat is láttam. Amennyire tudtam, megfeszítettem izmaimat, ugrásra készen. A doki mondott valamit a többinek, majd a biztonságiak megindultak felém. Na nem…

Felpattantam az ágyról, és megpróbáltam kislisszolni az egyenruhások mellett - de eleve halott ügy volt, mert sérült lábam azonnal felmondta a szolgálatot, és szépet estem, felnyalva a padlót. Ennyi kellett, hogy a két gorilla rámvesse magát, és vasmarokkal tartva fölrángassanak.

- Eresszetek el! - kapálóztam, ahogy tudtam, de ezzel is inkább csak magamnak ártottam.

- Nem fogsz belehalni abba, hogy bekötözik a lábad! - csattant fel az egyik köpenyes.

- Lehet, hogy jobban járnánk, ha beledöglene - jegyezte meg tömény utálattal a balomat szorongató őr, amire éles fájdalom cikázott át testemen. Egy elfojtott kiáltás is kiszakadt belőlem, mire azért a dokim megjegyezte, hogy talán nem kéne letépni a karomat. Lazult a szorítás. Aztán teljesen elengedtek, én meg összeestem. A lábam nem bírta. Nem hittem, hogy egy kurva lőtt seb ennyire fáj…

Távolról hallottam, hogy tanácskoznak a „nagyok”. Aztán csak annyit éreztem, hogy hátrarántják a karjaimat, mire felszisszentem. Bilincs hűvös szorítását éreztem csuklómon, majd felrángattak, és kifelé kezdtek húzni a szobából.

Alig érzékeltem valamit a külvilágból. Végtelen folyosókon át cipeltek valahova. Talán a rács mögé… Bassza meg, rohadtul fáj a lábam…! De fogvatartóim nem kíméltek, még lépcsőztettek is, felfelé. Rohadékok… Végre elértünk a végső célhoz. Egy kihallgatószobába vezettek be. Már meg se próbáltam ellenkezni, csak akkor húzódtam volna arrébb, mikor hozzám akartak érni… ehhez képest vállamnál fogva rángattak, amitől még a vérnyomásom is fölment, az amúgy is magashoz képest… Azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről.

Levették a bilincset kezemről, belöktek egy székbe, majd annak karfájához láncolták oda csuklómat. Lábaimmal nem törődtek, úgysem tudok járni. Milyen igaz…

Egyedül maradtam. Csönd volt, csak saját zihálásomat hallottam. Néztem az előttem lévő asztalt, és az amögötti széket. Nyílván várt valakire. Egy zsarura, valószínűleg. Hamarosan meg is érkezett, egy rövidhajú nő. Bizalmatlanul néztem rá, idegesen követve lépteit.

- Üdv, Kirai. A nevem Kawada Ai…

- Köpök a nevére - mordultam fel. Lehet, hogy vissza kéne fogni magam. A nő csak leült higgadtan… a puszta jelenléte majd az őrületbe kergetett. - Mit akar?

- Csak a formaságok. Ön Kitayama Kirai?

- Nem, a Jóisten vagyok… - sziszegtem ironikusan, összeszorítva fogaimat, hogy ne nyögjek fel a testemben lüktető fájdalomtól.

- Így nem jutunk előbbre, Kirai - nézett rám a nő. Vállat vontam volna, ha érdekel, amit mond. De a legkevésbé sem… A szemébe néztem, és amennyire tudtam, rezzenéstelenül bámulni kezdtem. - Nos - sóhajtott -, maga végzett a családtagjaival, vagyis az apjával, anyjával és kishúgával.

Nem reagáltam.

- Megölt három rendőrt és egy bolti eladót.

Még mindig nem szóltam semmit. Bár a nőre néztem, egészen mást láttam. Újra végigpergett előttem minden…

- Kirai, így nem merül fel semmi enyhítő körülmény…

- Nem érdekel - vágtam közbe hirtelen. Elfordítottam a fejem. Nem néztem a nőre, csak távolról hallottam távozó lépteinek hangját… Újra csend telepedett a szobára. Éveknek tűnő percek teltek el.

Nem tudom, mióta ülhettem a némaságban, néha akaratlanul is mozdítva valamelyik végtagomat, de hamar leszűrtem, hogy nem jó érzés… Már azt hittem, ez a szoba lesz a börtönöm, mikor végre nyílt az ajtó. Csak szemem sarkából néztem oda, de mikor megláttam a belépő alakot, felpillantottam.

Kimura?! Idegesen megnyaltam ajkam egy pillanatra. Néztem, ahogy közelebb lépdel lassan, és megáll az asztal mögött, velem szemben. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. De a tekintete… belül ordított, vádolt, csalódott… Ezernyi kérdés égett a szemében, de igazán csak egy zakatolt a fejemben… Szétnyitottam ajkaimat, és rekedten kipréseltem magamból egyetlen szót, elhalóan.

- Futottam…

Eleredtek a könnyei. Felindultan lökte arrébb az útjában álló asztalt, majd felém lépett, és teljes erejéből megölelt…

Hátrahőköltem, és ha nem lett volna, hogy öleljen, simán hanyattesem a székkel. Karjaimat reflexből felrántottam volna, de a bilincs megakadályozott a mozdulatban, így csak dermedten ülve hallgattam, ahogy zokog, vállamba fúrva arcát.

- Miért pont most kaptak el…? - suttogta a fülembe, mire éreztem, hogy szívverésem felgyorsul, szemeim kikerekedtek… - Miért miattam?

- Kimura… - leheltem szinte némán, hang sem jött ki torkomon. Beharaptam alsóajkamat, de már késő volt. Valami elpattant bennem, talán a hirtelen események miatt… talán miatta… Éreztem, hogy égni kezd a szemem, éreztem, ahogy forró könnyek csordulnak le arcomon. Vállam megremegett, lehunytam a szemem. Némán sírva hajtottam a vállára a fejemet.

- Ne félj, én… itt vagyok…

Kimura

Halk neszeket hallok, az ajtó nyikorog, majd koppanások. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy ki jött be hozzám. Hiába próbálkoznak, belőlem nem szednek ki semmit. Nem vagyok hajlandó figyelni rájuk, fenyegethetnek akármivel, belőlem nem szednek ki semmit.

A nő megköszörüli torkát, majd szigorúan vágja hozzám a szavakat, amik rögtön a szívembe is fúródnak. - Elfogtuk Kirait. Tudom, nem ismeri, de a tárgyalása holnap lesz. Valószínűleg életfogytiglant kap.

Szemeim kipattannak, nagyra nyílnak. Alig hiszem el azt, amit hallok. - Nem... - lehelem ki alig halhatóan. Nem lehet. Ez nem történhet meg. Szemeimbe önkéntelenül is könnyek gyűlnek. Ez a hülye nem futott el? Nem lehet ennyire marha! Megmondtam neki, hogy fusson... miért nem hallgat rám soha? A fene vinné el azt a makacs lelkét!

- Ha már azt állítják, hogy ismerem, legalább mutassák meg nekem! - ordítok, miközben megemelem a fejem. Dühömben rácsapok az asztalra, agresszívan nézek a nőre. Semmilyen érzelem nem látható rajta, csak áll pókerarccal. Tökéletesen végzi a feladatát. Megfordul, majd távozik. Most mégis mi van? Csak így itthagy szó nélkül? Tekintetemmel bármilyen jelet keresek. De nem találok.

Nyílik az ajtó, egy férfi lép be rajta, int, hogy menjek. Kicsit bizonytalanul emelem meg a lábam, lassú léptekkel indulok meg a kijárat felé. Nem pazarlom arra az időt, hogy a másik férfit felmérjem. Csak teljesítem az utasításokat. Azt hiszem, tévedek akkor, ha azt mondom, hogy saját akaratom van. Mindenki köteleken rángathat, csak egy elcsépelt marionett bábúnak érzem magam.

Mikor kilépek, hideg levegő fogad. Körbepislogok, de fel se tudom dolgozni az eseményeket, követnem kell a pasast. Folyosók sűrűjében haladunk, csak egy kiismerheteten labirintusnak tűnik.

Egy újabb kihallgató szoba tárul a szemem elé.

- Akar vele beszélni? - morogja felém a bácsi.

- Ha már azt állítják, hogy ismerem - lehelem ki alig hallhatóan. Ujjaim ökölbe szorulnak, szívem egyre hevesebben kalapál.

A rendőr készségesen nyitja ki előttem az ajtót. - Csak szóljon, ha szükség van ránk - jegyzi még meg. Belépdelek óvatosan, majd zárul mögöttem minden, a másik eltűnik. Rögtön meglátom Kirai lefogott testét, ajkaim megremegnek. Ő is felpillant, de nem ad semmilyen jelet, csak megnyalja a sebes ajkait. Borzalmasan néz ki. Teste sebes, tele van kék-zöld foltokkal, és talán még törést is szenvedett. Ruhája több helyen is átvérzett. Közelebb lépdelek.

A kamerák mindent látnak. Minden sarokba fel van szerelve egy-egy.

Közelebb merészkedek, nem adom jelét annak, hogy ismerném. De érzem, a belsőm tombol, legszívesebben feldöntenék mindent, szétrúgnám az első dolgot, ami elém kerül. De nem... nyugodtnak kell maradnom. Csak szemeimmel próbálok üzenni neki. Mindent beleadok. Miért nem futottál?

- Futottam... - leheli ki alig hallhatóan.

Nem bírom tovább. A cérna ismételten elszakad. A könnyeim megint előtörnek. Egyre szánalmasabb vagyok.

Az asztalt, ami Kirai előtt van, teljes erőből nyomom arrébb. Odaszökkenek a másik elé, szó szerint belevetődök az ölébe, a mellkasába, szorosan ölelem magamhoz. - Miért pont most kaptak el? - suttogom. - Miért pont miattam? - Egy apró puszit nyomok a másik fülére. - Ne félj, én itt vagyok!

Nem bírok magammal. Nem, egyszerűen nem tudom nézni, felegyenesedek, körbenézek, belevigyorgok a kamerába. - Ismerem, szeretem... a bűntársa vagyok. És vele fogom letölteni azt a büntetést! - sziszegem utálattal a hangomban.

Istenem. Ugye ennél csak jobb lehet?