Kimura

Apró puszit hintek Kirai arcára, felegyenesedek, lepillantok rá. Hiányozni fogsz. Mindjárt itt a holnap. Hidd el…

Egy gyors fordulattal kerülök szembe a kijárattal. Ott áll az őr, aki szintén nem kistermetű ember, szemeivel pedig szúrosan pislog. Legfőképpen Kiraira. Jobbomat megemelve indulok el, gyors lépteimmel hamar el is érem az ajtót, ahol a férfi ráfonja vállamra az ujjait, és egy kicsit lök rajtam. Anyád.

- Kitalál? - Kérdő pillantás társul a terrorista fejhez. Mit érdekel az téged? Előbb meglöksz, aztán próbálsz jópofizni?

- Igen kitalálok… - köpöm felé mély megvetéssel. Szembe fordulok vele, persze a távolságot megtartom. Pár méter nem árt. Egyet legyint, aztán a fejem külön életet élhet… a testem nélkül. - Mondták már magának, hogy mekkora tahó? - rakom csípőmre a kezem, fejem eldöntöm balra, csak pislogok rá ártatlanul.

- Ne várj mást tőlem - morogja felém dühösen. Láthatóan felkavarta a kérdés, az oldalára csatolt gumibotra csúszik a keze. Kicsit elidőzik rajta. - Nem fogom ápolgatni… miután megölte a bátyámat…

A férfi fegyverére pillantok. Majd egyenesen belebámulok az arcába. Tekintem ismét levándorol a botra, majd megint fel. Nem kell sok, az őr elkapja onnan a kezét, mellkasa elé emeli, és az előtt összefonja őket.

- Ez engem hol hat meg? - sziszegem kimérten. - Akkor se törődne vele, ha élne a bátyja. Ha nem kentek volna rá mindent, ha nem mindenért őt hibáztatnák, akkor nem tett volna semmit. Hallott már olyanról, hogy az emberek alakítják társaikat? - suttogom kicsit közelebb hajolva.

- Ez a kölyök is csak egy gyilkos… semmi több. De gondolj amit akarsz… - rázza meg a fejét, lassú léptekkel indul meg az eredeti helye felé.

- Ez az… meneküljön csak. Rohadék… - ordítom a férfi után. Pislogok felé, de nem reagál. Csak sétál tovább ugyanolyan tempóval.

Szemeim összeszűkülnek, megpördülve indulok meg a másik irányba. A folyosó hosszú. Csöndes, mégis olyan nyomasztó. Tudni, hogy kik vannak itt. És rettegni, hogy bármikor szembetalálkozhatok egy…

Nem! Erre most nem gondolhatok. Minél hamarabb ki kell jutnom, hogy Kirai ügyét előbbre tudjam mozgatni. Keresnem kell egy ügyvédet, érdeklődnöm kell afelől, hogy mégis hogyan működnek az ilyen perek.

A folyosó vége. Bal vagy jobb?

Kinézek mindkét irányba, de ugyanolyannak tűnik. Úgy emlékszem, hogy Ai azt mondta… balra. De… biztos? Ennyire csak nem lehetek tuskó. Ennyire még csak emlékszem.

A kinézett oldal felé fordulok, lassan folytatom tovább utamat. Ismerős a környék. Ismerősek a cellák. De az emberek arcai. Mintha teljesen más rabok mellett haladtam volna el tegnap…

Elég aktív élet folyik erre fele. Az egyik rab - szép kopasz, megtermett ember, fél fején tetoválások, és mintha valami keverék is lenne benne - éppen kártyázik társával - aki vékony, szemüveges aktakukacnak néz ki, és pont nem nézném ki belőle, hogy valaha is elkövetett bármilyen bűncselekményt. Egy harmadik beszélget, néhányan üzletelnek, persze őrnek nyoma sincs.

Halk füttyszó csapja meg a fülem. - No lám… csak nem friss husi? Mit keresel itt fiúcska? - A tag arcán egy perverz vigyor terül el. Legszívesebben odamennék hozzá, és szembeköpném. De nem tehetem. Valószínűleg. Hiába merem kigondolni. Megtenni már nem lenne merszem…

- Fiúcska? Ne nevezz így te patkány… - sziszegem felé. - Inkább maradj a dolgodnál. Véletlen tévedtem ide… - jegyzem még meg. De kétlem, hogy az ilyen alakoknak magyarázkodnom kellene.

- Milyen harapós vagy… egyáltalán mi a faszt keresel erre? Rég bezárt faterodat jöttél kiszabadítani egy körömreszelővel? - vágja felém gúnyosan.

- Nem… Kiraihoz jöttem, jóba vagyok vele… - lehelem, de amint kiejtem a másik nevét, meg is bánom. Nem kellett volna… van így is elég baja.

A többi viszont mind kíváncsisággal figyel fel rám. Apró mosolyok jelennek meg az arcokon, néhol pedig hüledező pillantások. Úgy érzem forog velem a világ. Valaki állítsa meg a szobát. Nem akarok egy rémisztő horrorfilm főszereplője lenni. Nem akarom az elnyújtott képüket látni. Nem… nem és nem! Ne hullámozz könyörgöm. Összemegy az egész szoba…

Szemeimet muszáj lehunynom. Émelygek. - Szóval tényleg ide hozták? - hallom az egyik hangját…

- Tényleg kinyírta az apját? Na és a húgát? - hallom egy másik felől, mondandója végén fel is röhög.

- A rendőrökről se feledkezzünk meg… - szól közbe az egyik hátulról.

Elég.

Elég, könyörgöm…

Halk, egyre torzuló röhögés csapja meg a fülem. Kong. Kong.

Kezeimet a fejemhez emelem, arcomat beletemetem. De a hang nem akar elállni. Tovább terjed. Tovább kínoz. És egyre hangosabb. A kézfejemet beletúrom a hajamba, bele is markolok, de semmi. Csak rácsapom tenyereimet a füleimre, rászorítom. Még így is hallani. Nem tudom elég erősen rányomni, az alattomos neszek így is beszűrődnek.

- CSÖND! - ordítok fel olyan hangosan, amennyire tudok. Elhallgat minden és mindenki, csak zihálásom töri meg a beállt némaságot. - Elég… - lehelem magam elé, kezeimet leengedem testem mellé. - Nem csinált semmit! Ne beszéljetek úgy… mintha különbek lennétek. Nem hiszem, hogy ti cukorkalopásért kerültetek ide… - suttogom kétségbeesetten.

- Mi nem is az üvegkalickát kaptuk… életfogytiglan… - röhögi felém az egyik elitélt.

- Amúgy is… mit véded úgy? Téged is meg akart ölni? Vagy az eltitkolt bűntársa vagy? - sziszegi egy másik. Közelebb lépdel a rácsokhoz, a vékony rudakba kapaszkodik, és amennyire lehet, kidugja az arcát, amin egy beteg vigyor honol.

- Mi közöd van hozzá? - vágom felé, közelebb lépdelek a férfihez. - Hidd el, hamarabb ki fog jutni, mint te… - lehelem elégedetten.

- Aha… és? Őt nem várja senki. A helyében én már rég fejbelőttem volna magam…

Csak állok némán, meredek rá. Még egy lépést teszek felé, közelebb hajolok. Már egészen közel járok a fickóhoz. - Akkor miért nem teszel egy szivességet, és képzeled magad a szerepébe…? Mi lenne, ha a saját dolgotokkal foglalkoznátok? Örüljetek, hogy nektek ennyire jó… - sziszegem, egy lépés vissza, hátra.

Csak röhögnek… ennyit kapok tőlük.

Szemetek. Megrázom a fejem, visszafordulok a helyes irány felé, és sebes léptekkel teszem meg a pár méteres utat. Ismét Kirai folyosója. Benézek. Csönd. Se őr, se semmi. De inkább nem kockáztatok. Már okoztam elég bajt. Jobb, ha lelépek innen. Muszáj kipihennem magam.

A limuzin már vár odakint, beszállok, előrehajolva Johnhoz diktálom, hogy egyenesen haza. Csak bólint egyet illedelmesen. Elfordítja a kocsikulcsot, berregő hang szakad fel a járműből, és alig tapos rá a gázra, már repesztünk is.

Még mindig monoton.

Az út ugyanolyan, mint máskor. A fák elmosódnak, a táj pedig egyre szürkébb. Annak látom. Egyre jobban közeledünk a villás negyed felé, egyre jobban fakul. Még élet sincs erre.

Miért van az, hogy a szegény ember tudja élvezni az életet? Nem zavarja, hogy nincs pénz, úgy is le tudja foglalni magát. És az én fajtám? Csak ül. Hiába vannak bankók a zsebében… ha nincs olyan, akivel elköltsd.

Néha… én is szegény szeretnék lenni. Inkább lennék egy beteg, szegény ember. Ők… mások. Akiket láttam… mind ki tudták használni az időt. Nem törődtek avval, hogy egy, esetleg két hét van hátra. Boldogan távoztak. Vajon. Nekem is megadatik majd?

Csak… életem utolsó napját szeretném… vele tölteni.

Még ha utál is… csak lássam.

- Megérkeztünk… - fordul hátra a sofőr, megereszt egy illedelmes mosolyt, majd kiszáll. Ujjaim az ajtó kilincsére fonódnak, magam felé húzom, és kinyílik. Kipattanok.

- Köszönöm… - lehelem a férfi felé. Meglepettnek tűnik. Tudom. Nem kell mondani. Soha nem bántam veled szépen, se kedvesen. Mindig úgy beszéltem veled, mintha a seggemből rángattalak volna ki. De most már… olyan nehéz lenne bocsánatot kérni. - Nem akar kivenni egy kis szabadságot? - lehelem felé.

Egyik szemöldöke a magasba emelkedik. - Uram, miért kéne? - suttogja bizonytalanul.

Homlokomhoz emelem a kezem, beletúrok a hajamba. - Csak gondoltam jól esne magának egy kis pihenés. Elég régóta dolgozik nálunk, és alig volt szabadságon. Menjen el valahova egy hétre… fizetem… - suttogom oda, egy apró mosolyt eresztek meg, megindulok a bejárati ajtó felé.

- De uram…? - szól utánam.

- Menjen nyugodtan. Higgye el. Komolyan beszélek… - emelem fel kezem, intek. Viszlát.

Kulcsomat húzom el zsebemből, beleillesztem a kilincs alatti lyukba. Elfordítom balra, kinyitom. Belépdelek, sehol senki. A bőrömet a hűvös szellő csapja meg. Némi lúdbőr fut végig rajtam, magam mögött becsapom az ajtót. A lépcsőket kettesével veszem, nem ártana leköltözni a földszintre. Nem kéne minden egyes nap megmászni ezt a Himalájának beillő emelkedőt.

A szobámba lépdelek be, a csomagjaimat ledobom az ágyam mellé, amire egy másodperccel később le is ülök. Apró sóhajt eresztek meg.

Fel kell hívnom az ügyvédet, hogy ráér-e. Még össze kell pakolnom Kirainak egy-két cuccot, és nem ártana főzni is valamit.

Ergo… nem ücsöröghetek.

Térdeimre csapok, felállok. Munkára. Szekrényemhez lépdelek, egy közepes méretű sporttáskát veszek elő. Kirándulások és edzések alkalmával használom, de most tökéletesen megfelel Kirainak is. A ruhákat feltúrom, alsókért kutatok. Olyanok kellenének, amiket még nem használtam. Milyen lenne már…

Találok párat, egyszerű feketék, talán még valami ismeretlen rokon küldte őket, de egyszer sem hordtam. Remélem a méretek megfelelnek. Ha nem, marad a vásárlás. Belesüllyesztem őket a táskába. Fehér trikók? Valamire még jó lesz. Zokni… hátha fázik a lába. Törülköző. Két darab, sárga színű, puha törülköző. Elég nagyok… Beleillesztem ezeket is a hordozóba, felállok. A fürdőszobából is kelleni fog egy-két dolog.

Belépdelek, rögtön a tusfürdőhöz lépek. Kezembe veszem, és őt követi a sampon is. Szemeim megakadnak egy doboz testápolón. Jöhet az is. Inkább legyen felesleges cucc, mint hiányzó.

Nagyjából kész. Remélem nem felejtek el semmit.

Irány a konyha…

Jó fél órába telt, mire össze tudtam dobni ismét a tegnapi zacskós levest. Örülnék, ha olyan jól tudnék főzni, mint egy rendes háziasszony, de ez nem adatott meg. Próbáltam valami egyszerű másodikat is összehozni, de elcsesztem. Természetesen. Odaégettem az egészet, így maradt ismételten a mirelit kaja. Esküszöm… holnap inkább beugrok valami étterembe, és viszek onnan valamit. Ha már pénz van…

Azt hiszem… az ügyvéd is holnapra marad. Hulla vagyok. Nincs erőm. Semmihez. Adjatok öt percet. Adjatok öt percet és folytatom…

Puha…kellemes… nyugtató… Kirai….

Elaludtam…

Kirai

Idő. Megint lassan telt. Hozzá kellett szoknom. Itt ez a dolgok rendje. Reggel fölriadok egy álomból, hogy aztán várakozzak… várjak valamit, ami talán el sem jön újra… Aki talán…

De Ai ismét megjelent, nem sokkal azután, hogy fölébredtem. Rápillantottam szemem sarkából, nyeltem egy aprót.

- Jó reggelt, Kirai - köszöntött egy apró mosollyal. Egészen meglepődtem azon a mosolyon. Csak óvatosan biccentettem. - Jobban vagy? - érdeklődött, rögtön a borogatásommal foglalkozva. Nem feleltem neki, de láthatóan nem érdekelte. Csak átmosta a rongyot a csapnál, alaposan kicsavarta. Lapos pislogásokkal követtem mozdulatait. Fáradtnak éreztem magamat. Az éhség és szomjúság ismét kínzott.

Ai hamar visszatért, én pedig hagytam, hogy elrendezze homlokomon a hűvös anyagdarabot. Még mindig nem szóltam, de a nő eltökélhette, hogy kitart, és beszél hozzám. Leült ismét a kis kempingszékre, amit magával hozott.

- Nocsak, látom, Kimura is készült, hagyott itt rákot - emelt fel az ágy mellől egy uzsonnásdobozt. Műanyag volt, kék tetővel. Ai már fel is nyitotta, szemlélte az ételt. - Boldoggá tennéd vele, ha ezt megennéd - jegyezte meg mintegy mellékesen, egy szalvétára téve egy-két apró rákot. Rápillantottam. Egy pillanatig hallgattam, de mikor felém nyújtotta az ételt, ráemeltem tekintetem a rákról.

- Maga aztán… tudja, hogyan kell… meggyőzni - suttogtam aztán. Láttam a nő arcán átfutni a meglepetést, de nem rezzentem, amennyire erőm engedte.

- Nos, ez a munkám - felelte aztán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy hozzászóltam. Mondjuk, csak Kimura miatt…

- Miért segít… nekem? - kérdeztem tovább, még mindig nem nyúlva az ételhez. Letette mellém a szalvétát.

- Kimura megkért rá.

- Csak emiatt…? - leheltem, ismét nyelve egyet. Azok a rákok nagyon csábítóak voltak, de nem akartam elsietni. Előbb megismerjük ellenségünk szándékait…

- Nos, az igazat megvallva, ez volt az indító lökés - válaszolt Ai, lábait keresztbe tette. Egy elegánsnak tűnő fekete nadrágkosztüm volt rajta. Az arcát fürkészve figyeltem szavait, és próbáltam nem mutatni, hogy lassan megint elkap a szédülés… Már éreztem a fülemben dübörgő vért. - De már előtte is sajnáltam…

- Sajnált? - kérdeztem közbe. Ezt a szót nagyon rühelltem.

- Igen - folytatta makacsul. - Tudja, van egy nyolc éves kislányom. Tudom, milyen anyának lenni, és gondoskodni egy beteg gyerekről. Nem irigylem Kimurát, de tisztelem, amiért azt teszi, amit. Főleg, ha ilyen engedetlen gyereket kell ápolnia - emelte meg kissé a hangját, majd a rákra bökött. - Ha nem kezded el enni, én tömöm beléd.

- Hm - mormogtam egy sort, majd csak jobbommal odanyúltam, bár így átnyúlva mellkasomon nem volt épp kellemes. Csak morogtam egy sort, majd kézbe vettem egy rákot. Kicsi volt és rózsaszín. Sosem ettem ilyet, az ilyesmi túl… luxus ételnek számított számomra. De végül egy falásra bekaptam, és rágni kezdtem komótosan. Furcsa íze volt, de egyáltalán nem rossz. Saját érdekemben nem kapkodtam el, jódarabig rágtam, mielőtt lenyeltem, Ai pedig végig figyelt. - Most már… jobb? - kérdeztem, miután eltűnt a rák a gyomromban.

- Csak így tovább - mosolyodott el a nő elégedetten, majd a magával hozott szatyorból egy két literes üveg került elő, tele teával. - A rák után ezt mind megiszod!

Csak pislogtam, de nem fejeztem ki rosszallásomat. Folyadékra volt végre szükségem, és az a két liter tea pont megtette. Nem hittem, hogy ha nem fér belém, Ai nagyon erőltetné, hogy megigyam… Vagyis reméltem.

Csöndesen folytattam az evést, elmerengve, miután Ai még kicserélte a borogatást homlokomon. Azt mondta, van egy lánya. Nyolc éves. Az én húgom sem volt sokkal fiatalabb… A húgom. Annak tekintettem, még ha csak féltestvérek voltunk is. Apám úgy tudta, hogy az ő vére, de nem. Anyám az egyik boltban ismert meg egy férfit - futó kaland volt, de lett belőle egy húgom. Nagyon szerettem. Amikor tudtam, megvédtem apám haragjától… De aztán kiderült anyám botlása… és…

- Kirai?

Ai hangja rántott vissza a valóságba. Nagyon elmélyülhettem a múltban, ha már rámszólt… Ránéztem kérdőn.

- Jól vagy? Nagyon elgondolkoztál - mondta a nő.

- Semmi… bajom - feleltem reményeim szerint könnyedén. Lenéztem a szalvétára, és meglepődve vettem észre, hogy elfogyott a rák. - Ühm…

- Egészségedre - bólintott csak Ai, majd elpakolta a szalvétát és a dobozt. - Fel tudsz ülni? - kérdezte aztán, én pedig nem akartam azt mondani, hogy nem, ezért biccentettem, és nekiálltam följebb tornázni magamat.

Néhány hosszú és fájdalmas perc után sikerült. A nő nem kérdezte, hogy segítsen-e, valószínűleg tudta, hogy elutasítanám. Csak elővett egy bögrét, és abba töltött a teából. Felém nyújtotta. Egy biccentéssel elvettem tőle. Kicsit remegett a lassan már „túlterhelt” jobbom, de inni még tudtam. Nagy kortyokban nyeltem a teát, és majdnem sikerült félrenyelnem. Köhécseltem kicsit.

- Óvatosan! - szólt rám Ai. - Kimura a fejemet veszi, ha megfulladsz… - Elmosolyodott.

Csak morogtam egy sort ismét, de lassabban kezdtem kortyolgatni a folyadékot. Jót tett kiszáradt torkomnak. Sok szó nem esett köztünk ezután, csak töltögette a bögréba a langyos, gyümölcsízű teát, ha felé nyújtottam a bögrét. Nem gondoltam semmi különösre, csak megfordult a fejemben, hogy ezután már a WC-ig is el kell vergődnöm valahogy, hiszen már bennem van egy liter leves, lassan már két liter tea… Hova tárolódik ez a sok lötty? Felszívja a torkom? Mint a szivacs…

Lassan bár, de elfogyott a tea. Köhögtem még párat, aztán óvatosan, kis szisszenésekkel visszacsúsztam fekvő helyzetbe. Ai ismét lecserélte a borogatásomat, és mikor lehunytam a szemem, aljas módon homlokomhoz érintette ajkát. Összerezzentem, és reflexből rántottam el fejem, de felszisszentem. Megrökönyödött pillantásokat küldtem a nő felé.

- Mit ijedezel? Csak megnéztem a lázad - jegyezte meg visszaülve a székre.

- És? - mormogtam kelletlenül, ellazítva izmaimat.

- Még van… Vedd be - nyújtott felém egy újabb lázcsillapítót. Víz nélkül bevettem, van már bennem elég folyadék. - Helyes - biccentett Ai. - Jobban vagy?

- Jobban… - leheltem, de nem hiszem, hogy túl meggyőző lett volna. Bár az étel és a tea jót tett, de éreztem, hogy a lázam nem akar múlni. Szinte biztos voltam benne, hogy a sebeim miatt, amik nem lettek szebbek, és csak annyi történt a fájdalommal az elmúlt napokban, hogy átalakult monoton, tompa lüktetéssé tagjaimban.

Lehunytam szemem pár percre, de aztán csak néztem a plafonra. Némán várakoztunk mindketten, Ai néha kicserélte a borogatásomat. Nem szóltunk, nem volt miről. Azt hiszem, el is aludtam pár pillanatra, de nem tudom, mennyi idő telt el közben.

Végül eljött a reménykedve várt idő is. Kattant a zár, én pedig rögtön odafordítottam fejemet.

Hát eljöttél, Kimura…

Kimura

Csengő. Az iskolai csengő kong, azt jelzi, hogy vége az utolsó órának. Halk sóhaj szakad fel belőlem, belül pedig jóleső öröm szalad végig a testemen. Boldog vagyok, hogy újra láthatom Kirait. Nehéz bevallani, de ez az igazság…

De előtte még van egy fontos dolgom. Kezembe kapom a csomagokat, amit a börtönbe viszek, az iskolatáskámat is a hátamra veszem, és a szokásos felállás, hajolás és székbetolás után sprinteltem is a folyosóra.

Mitsuki - a barátnőm - már ott állt. Sugárzott. Még mindig szép volt, és kívánatos. De valahogy már nem éreztem azt, amit eddig. Talán soha nem is gondoltam komolyan. Talán még nem vagyok felkészülve egy kapcsolatra, és ezt kell elmondanom neki.

- Szia… - lehelem felé, pontosan szembe állok vele.

Egy apró mosoly kúszik az arcára, és a pír még édesebbé teszi. Felpillant nagy, kerek szemeivel és ártatlanul pislog. Egy- két barnás tincs lóg arcában, amúgy a haja gondosan el van fésülve, és egy laza kontyba van felfogva. - Szia… - suttogja felém megszeppenve. - Látni szerettél volna, ugye?

Bólintok. Még boldogabbnak tűnik. Közelebb lép, hozzám bújik. Belémkarol, húzni kezd kifelé.

- Mit csinálsz? - kérdem kétségbeesetten. A lány megtorpan, ismét rámpillant. Vékony, íves szemöldökét összevonja.

- Gondoltam elmehetnénk valahova. Például enni? Vagy beugorhatnánk a…

- Ne… - vágtam közbe. Kell pár másodperc, hogy összeszedjem magam. Elfordítom a fejem, az ablakon pislogok kifelé. A lány ujjaira fonom sajátjaim, szép lassan, kissé drámaian kezdem el lecsatolni őket. Egyesével. Minél kevesebbel ér hozzám, annál jobban kapaszkodik.

- Mi van veled, Kimura? - leheli felém sírós hangon.

- Szakítsunk… - vágom hozzá.

- Mi… ? - rebegi el. - Kimura. De miért? Mit tettem? Nem vagyok elég szép? Adj magyarázatot most! - sóhajt fel. Nem tudja megakadályozni a könnyeit. Nem is baj. Kerek arcán tör utat magának, és végigfolyik.

- Csak szakítsunk. Nincs különösebb oka. Csak legyen vége…

- De Kimura… Hogy teheted ezt? Meg kell magyaráznod! - zokogja.

- Nem miattad van. Miattam. Ha úgy vesszük, mostanában túl elfoglalt vagyok. Az iskola mellett egyéb elfoglaltságaim akadtak, amik fontosabbak, mint bármilyen kapcsolat. És ne értsd félre. Evvel nem téged minősítelek le… Csak dolgozd fel, lépj túl rajta. Találsz magadnak ezerszer jobbat! - suttogom felé elismerően. - És most engedelmeddel elmennék. Dolgom van. Viszlát… - lépek el, elindulok végig a folyosón. De nem jutok messze. Nem hagyja ennyiben a csaj.

- Ugye egy másik miatt van…? - ordítja felém hisztérikusan.

Megfordulok, kérdő tekintetemet erőltetem magamra. Csak pislogok rá higgadtan, megvonom a vállam. - Talán… Talán nem. Miért érdekel ennyire? - kérdem cinikusan. Szabad kezem zsebrevágom, állok ott továbbra is.

De Mitsuki megindul felém. Arcára fájdalom költözik.

- Miért érdekel? - sziszegi felém. - Talán azért, mert te vagy az első, aki dobott? - suttogja. - Tudod milyen tökéletesnek tűnt minden?

- Az élet mindenkivel kegyetlen. De ne hidd azt, hogy neked a legrosszabb… - Csattan. A lány csattanó tenyerét érzem bőrömön. Éget. Fáj. De van egy személy, akire felnézhetek. Ennyi nem fog meghatni. Ennyi nem fog traumát okozni. - Kitomboltad magad…? - sziszegem felé.

- Utállak… - vágja hozzám sírós hanggal, zokogva rohan tovább. Utána fordulok. Utálj csak. Menj. És soha ne gondolj rám. Felejts el. Örökre.

Nehéz kimondani azt, hogy sajnálom. Nehéz leereszkedni mások elé, és kimutatni, hogy igen, hibáztam. Az emberi büszkeség néha elnyomja. Tudom, hogy ki kellett volna mondanom. De kétlem, hogy jobban reagált volna rá. Talán… csak nekem lett volna könnyebb.

Az iskola folyosóját hamar végigjárom. Odalent átveszem a cipőm, kisétálok az udvarra.

Kellemes szellő csapja meg a bőröm. Belekap pajkosan a hajamba. A lehullott levelek kavarognak, ide-oda ringatóznak. Tökéletes idő arra, hogy sétálva induljak meg a bíróság felé. Az ügyvédet már reggel lerendeztem. Készen áll az ügyre, bár ő se jósolt túl sok jót. Csak hozzávágta a fejemhez, hogy Kirai valószínűleg a börtönben fog megrohadni. Hogy mindenki egy átkozott bűnözőnek tartja, és csak nyomós indok esetén hajlandóak egyáltalán tárgyalni. Annak a naplónak elég nyomósnak kell lennie. Eltitkolni az egészet. Azért, mert hatalma van valakinek… csak kimondani. Életfogytiglan. Bárki is meghallgatta őt valaha? Bárki is tudja, hogy miért tette? Ha ilyen körülmények közt kapott volna öt évet. Azt megértem. De úgy látszik, hogy egy fiatal fiút, akinek nincs senkije, nyugodtan be lehet vágni egy hasonló helyre. Gondolom abban reménykednek, hogy majd kap egy stukkert. És bamm…

A bíróság és egyben a fellebbezés elintézése után beugrottam egy étterembe, hogy valami ehetőt tudjak vinni a fiúnak, aztán rögtön Kirai otthonához mentem. Nagyjából három óra késés róható a számlámra.

Ai felügyel a másikra. Apró mosoly jelenik meg arcomon. Oké, vigyázott rá. Látja, hogy csomagjaim elég nagyok, felpattan, segíteni próbál. Megrázom fejem. Köszönöm. Boldogulok egyedül is. A sporttáskát és az éttermi zacskót az ágy mellé illesztem. Kiraira pillantok, majd a nőre.

- Hogy van? - lehelem felé, aztán a fiúra pillantok. - És te?

- Én jól, de Kirai már kevésbé - leheli felém Ai, de Kirai nem bírja ki, hogy ne vágjon közbe.

- Jól vagyok… tényleg…

- Ne is törődjön avval, hogy mit mond - intézem Aihoz a szavakat, közben a fiúra mutogatok. - Tegnap is ezt állította! Mit gondol, mit tehetnénk?

- Hát… igazság szerint ide már tapasztalt orvosok kellenének, és ne feledkezzünk meg a kórházi kezelésről sem… - feleli. - De innen senki nem mehet ki…

Szóval nem csak én gondolom így.

- És mi lenne akkor, ha én hoznék be egy orvost? Lehetséges?

- Elmondhatná, hogy kórházra lenne szüksége. Egy próbát megér - motyogja felém.

- És hagynák, hogy itt haljon meg? - robban ki belőlem a düh.

- Nézd, Kimura… Itt nem érdekel senkit, hogy mi lesz vele, hiszen életfogytiglant kapott. Legfeljebb felszabadul egy cella…

Ez… biztató.

Kirai

Sajnos hallottam a beszélgetést. Jobb így, hogy nem csak én érzem, hogy innen nem jutok ki élve. De mégis… lassan elhalványul az utolsó reménysugár is… Csak zavartan elpillantottam oldalra, mikor Kimura hevesen kifakadt.

- Értem - felelte ingerülten, de már normális hangerővel. - Akkor idehozom az egész kórházat! - mondta határozottan. - Engem nem fognak megakadályozni… ilyenek. - Kis csönd telepedett a cellára, amit ismét Kimura hangja tört meg. - Voltam a bíróságon.

- Oh - hallottam Ai hangját. Visszapillantottam fél szemmel. - És jutottál valamire?

- Megszereztem Japán egyik legjobb ügyvédjét… és elindítottam a fellebbezést - fonta össze karjait mellkasa előtt. - Lényegében ezért késtem. És itt? Történt valami?

- Remek - mosolyodott el a nő. - Akkor nem kell sok, és… Kirai kiszabadul.

- Igen, ki fog - bólintott határozottan Kimura is. Tudtam, hogy nagy az esélye annak, hogy nem így lesz, és tudta Kimura is. Nem akarta előttem mondani… Ismét jóleső melegség költözött bensőmbe.

- Itt nem sok minden történt - adott helyzetjelentést Ai. - Megettük a rákot… És ivott is végre.

Kimura egy aprót sóhajtott, majd elmosolyodott halványan. - Ezt már szeretem. Úgy látszik, magának kell rá vigyáznia…!

- Nem, nem… Ha te nem jöttél volna tegnap, ma semmire sem megyek, hidd el - rázta meg a fejét a nő, majd fölállt a kis ülőalkalmatosságról, össze is csukta azt. - Most már mennem kell. Magatokra hagylak titeket. - Elindult a kijárat felé, de visszafordulva még biccentett. - Minden jót!

- Nagyon szépen köszönöm! - Kimura mélyen meghajolt a nő előtt. Majd felegyenesedve leült az ágyam szélére. Fölpillantottam rá, és nem tudtam elrejteni a szememben csillogó hálát. Ha észre is vette, nem adta jelét. Csak elmosolyodott. - Csak nem beszélgettél vele?

- De… - néztem a mosolyát. - De… egy kicsit… Aztán belémtömte… a kaját.

- Helyes - bólintott elégedetten. - Kemény nő. Legalábbis annak néz ki. Örülök, hogy legalább ő nem hagy éhezni... nélküle nem lehetnék itt... - Édesen mosolygott. Akaratlanul is egy kiskölyök képe jelent meg a szemem előtt. Kimura is pont olyan… egy ártatlan kölyök.

Magához húzta a sporttáskát, amit hozott. Odafordítottam pillantásomat, bár nem sokat láttam, csak homályosabb foltokat. Pislogtam párat, némileg tisztult a kép.

- Hoztam neked dolgokat - mondta közben Kimura, míg beletúrt a táskába. - A legfontosabb… ez - húzott elő egy nagy, sárga törölközőt. Felém nyújtotta. Fél kézzel átvéve magamhoz húztam. Puha anyag volt… Beleszimatoltam, lehunytam a szemem. Illatra pont olyan, mint Kimura… Lepillantottam, mi kerül elő még a kincsesládából… vagyis táskából.

- Aztán… Van itt még fájdalomcsillapító… ha nagyon fájna a kezed, vagy a lábad. Persze nem szabad túlzásokba esned. Nehogy nekem túladagold magad - mondta kissé kritikusan, de odaadta a kis gyógyszeresdobozt is.

Lassan megforgattam a dobozt, majd fel is bontottam. Nagyon vágytam arra a két bogyóra, de igazat adtam Kimurának - túl könnyen függő lehetek, ha túlzásba viszem. Egyetlen pirulát tettem a nyelvemre, majd gyorsan lenyeltem.

- Nem szeretnék… függő lenni… - mormogtam halkan, egy apró szájhúzás kíséretében. Már szinte teljesen hozzászoktam a fájdalomhoz tagjaimban, de bármit megadtam volna, hogy elmúljon. Borzasztóan zavaró és idegesítő volt… és nem kevésbé fárasztó is. - Remélem jó… erős… Köszönöm…

- Állítólag az egyik legjobb fajta. Legfőképpen az ilyenekre, és a nők havi problémáira ajánlják… - jegyezte meg egy kicsit elpirulva, majd csak egy apró mosoly kúszott az arcára. Én mondom, kölyök még… - Én is remélem, hogy hatni fog. - Aztán előhúzott egy fekete plédfélét, amennyire láttam, nagyon finom anyagból készülhetett. - Tudom, hogy ez feleslegesnek néz ki, de ki tudja, hogy mikor lesz rá szükséged. Remélem nem zavar, hogy az enyém volt... - motyogta, és ezt is rámpakolta. Nem zavart, ó, dehogy zavart…

Ezután már csak új, bontatlan csomagolású alsónadrágok kerültek elő a táskából, nagyjából négy-öt darab. Színre inkább feketék, de akadt olyan szürke is, mint ami épp rajtam volt. Gondolom azért hozta, mert ezt látta.

- Te aztán… felkészültél… - motyogtam halkan a sok holmit nézve hasamon. - A házadat nem… hoztad? - kérdeztem csak úgy, hogy lássa, azért már nem vagyok halálomon lelkileg. A plédet magamra húztam, pedig már a takaró is eléggé melegített. A többi holmit lepakoltam az ágyra, a fal melletti részhez lassan. Ott tároltam már mindent, amit Kimura eddig behozott magával.

- Hát ha tehetném, hidd el, ideköltöznék - felelte egykedvűen. - De sajnos nem engedik. Mert fiatalkorú vagyok... - vonta meg vállait. Rápillantottam.

- Még jó, hogy… nem engedik… - morogtam. - Akkor ki se… tudnál vinni… innen.

- De ha már ez nem jöhet össze, akkor legalább ezeket behozom - folytatta rendületlenül. - Nem nagy dolgok. Ezekre minden embernek szüksége van. Csak vigyázz rájuk... - mosolygott kedvesen, majd visszarakta a földre a sporttáskát. Volt még benne valami, de úgy tűnt, Kimura még nem akarja előszedni. Nem tettem rá megjegyzést.

- Vigyázok rá… - piszkáltam a plédet. - Sok mindent… úgysem tehetek ve… lük…

Kimura nem felelt, csak állt tovább az ágyam mellett. Hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtottam felé ép kezemet. Reméltem, hogy veszi a célzást, de csak állt tovább, meredve a tenyeremre. Csak várakozva pillantottam rá, mire megkérdezte azt, amire a legkevésbé számítottam.

- Mit szeretnél? Masszírozzam meg?

- Fogd meg - feleltem rá kurtán, nem volt kedvem vitába szállni. Ezt legalább értette, és tenyerembe csúsztatta sajátját, bár láttam rajta, hogy nem nagyon érti, mit akarok tőle. finoman magam felé húztam, de nem még mindig nem esett le neki.

- Mi a baj, hm? - pislogott rám kérdőn.

- Feküdj ide. - Ezt már nem álltam meg egy halvány vigyor kísérete nélkül. Láthatóan ismét megleptem, nem tudta mire vélni a kívánságot. Szeretek meglepetést okozni neki…

Olyankor nagyon aranyos arcot vág…

Kimura

Teljesítem Kirai minden kívánságát, így ezt is. Óvatosan fészkelem be magam a mellette lévő helyre. Oldalt fekszem, teljesen háttal a másiknak. Ez még a jobbik eset. Nem is mernék a szemeibe nézni, főleg nem ilyen vörös, forró arccal.

Szívem hevesen kalapál. Pont olyan érzés, mintha bármelyik pillanatban kiugorhatna a helyéről. Ilyen távolságból is érzem a másik illatát és a testéből áradó meleget.

- Ma is szeretnél fürödni, vagy inkább hanyagoljuk? - lehelem ki. Tenyerem a koszos lepedőn pihen, ujjaimmal erősen szorítom meg az anyagot. Szemeimet lehunyom. Rosszul érzem magam.

- Hmm? Ez most… célzás akart lenni? - csapja meg fülem Kirai halk kuncogása. - Ha lehet… akkor kihagynám…

- Oké, de holnap nem menekülsz - jegyzem meg. - Amúgy… tegnap megígértem valamit - suttogom magam elé. Hátam mögül mocorgást hallok. Nem látom őt, de a szempár éget, és egyenesen a hátamba fúródik.

- Igen? Mit is?

- A barátnőm… - lehelem ki remélve, hogy ebből a pár szóból is megérti, hogy mire is célzok.

- Beszéltetek?

- Igen… - bólintottam fejemmel egy aprót. - Órák után elmondtam neki, hogy elfoglalt vagyok, és pont ezért jobbat érdemel. Úgy láttam, hogy felzaklatta a téma. Csak lekevert egy pofont, aztán elrohant. - Ujjaim akaratlanul is szorosabban kapaszkodnak a fehér anyagba. Szemeim kinyílnak, de a tekintetem nem tiszta. Apró könnycseppek szántják végig az arcom, hogy megérkezzenek, és benedvesítsék az alattam lévő területet.

- Hát, csak jobb így - jegyzi meg a másik. Tenyerét érzem az arcomon, a hirtelenség miatt behúzom nyakamat. De a merevség hamar elmúlik, a testrészeim ismét lazává válnak, és élvezem a nyugodt pillanatot. - Bár… annyira nem értek… az ilyenekhez - teszi még hozzá.

- Te… már voltál valaha szerelmes? - súgom a levegőbe.

- Nem. Még soha. De olvastad… a naplómat. Abban… megírtam volna - jegyzi meg.

- Ki tudja - vonom meg a vállaimat kedvetlenül. - Nem mindent írnak bele egy naplóba és talán a fiúk nehezebben lesznek szerelmesek…

- Nem biztos - leheli ki. Arcomról a súly eltűnik, kezeit visszailleszti maga mellé. - Lehet, hogy csak… nehezebben találjuk meg… a megfelelő személyt…

- Vagy csak nehezebben vesszük észre. - Az órámra pillantok. A másodpercmutató vészesen gyorsan kattog. Habár még van másfél óránk, mégis… minden mozzanata felér egy újabb súllyal a szívemben. Vagy egy újabb döféssel. - Mit szeretnél holnap? - terelem el a témát. Lehet, hogy mégiscsak számított az a kapcsolat. Lehet, hogy nem kellett volna eldobnom. Lehet, hogy örökre bánni fogom…?!

- Csak téged - leheli ki egyszerűen. Pont úgy, mintha a pontos időt tudatta volna velem. - Jó veled.

Szemeim nagyra nyílnak, elkerekednek. - Örülök, hogy a kezdet után már így vélekedsz rólam. - Próbálok valami értelmeset mondani, de a szívem kalapálása nem nagyon hagyja. Fel kell dolgoznom ezt az információt. - Még mindig bánt az egész… ha fel tudtam volna mászni… - Ne. Ne. Megint rosszat mondtam. Hirtelen gyorsasággal ülök fel, még mindig háttal vagyok a másiknak. Görnyedek, fejemet a padló felé lógatom. Halk sóhajt hallatok. Kirai ujjai a pólóm ujjára fonódnak. Gyengéden rántja meg.

- Mondtam, hogy nem… hibáztatlak… - suttogja, a keze visszaesik maga mellé. - Nem miattad kaptak el. Hanem azért… mert öltem.

- Elég, hogy miattam volt, és ez nem vita tárgya… - lehelem magam elé. Könyökeimet a térdeimre illesztem. Ujjaim kulccsá fonódnak össze, ismét vetek egy pillantást az órára. Az idő nem akar megállni.

- Nem a te hibád… - morran fel Kirai.

- Én döntöm el - morgok vissza neki határozottan. - És ha én mondom, akkor az úgy is van!

- És ez mióta van így? - Hátrafordulok, rápillantok a betegre. Apró mosoly ül az arcán, aminek hatására nekem is átsuhan egy.

- Amióta én vagyok az ápolód… - sziszegem, persze utálat nélkül. Csak párat bólogatok, és vissza is fordítom a fejem oda, ahol eddig volt. - Vigyázz, mert egyszer jelmezben jelenek meg… - jegyzem meg komolyan. Mintha megtiltották volna, hogy röhögjek.

De Kirainak nem. Kuncog ismételten. Testemen és lelkemen egyaránt kellemes érzés fut végig. Szinte beleborzongok. Olyan jó hallgatni. Ha megtehetném… mindenhonnan ez szólna.

- Na mi az? Jól állna? - vetem oda felé. - Komolyan azt akarod, hogy egy miniszoknyában tipegjek be?

- Nem, de azért egyszer… megnéznélek benne.

Ismét csönd…

- Nem vagy éhes? - pillantok ismételten a mögöttem pihenőre.

Megrázza a fejét. - Nem. Épp elég volt a víz... és a rák.

- Ha ízlett, akkor holnapra is hozok - jegyzem meg egyszerűen.

- Biztos drága… ne pazarold rám a pénzt - leheli ki.

- Ne fecséreld ilyenekre az energiádat.

- Én csak… szeretném tudni, hogy miért is… vagy ilyen. - Mintha mondani akarta volna tovább is, de nem engedtem neki, közbe vágtam.

- Még nem tudom elmondani - suttogom oda neki. - Majd talán… holnap, oké? - Holnap? Miért pont holnap? Akkor se lesz jobb…

- Ígérd meg!

- Megígérem… - lehelem felé lágyan.

- Most már elárulod, hogy mi van ott? - Bök fejével a szatyor felé. Lenézek rá, és eszembe jut, hogy még mit rejtettem bele.

- Azt szeretném, hogy akkor nézd meg, amikor elmegyek. Nem hiszem, hogy tetszeni fog - jegyzem meg. Elhúzom a számat. Persze nem attól tartok, hogy nem fog tetszeni neki. Csak attól, hogy… mit fog rá reagálni.

Kirai

Kicsit meglepett a kéréssel. Lepillantottam a szatyorra, és szinte azonnal föléledt bennem a kíváncsiság. De aztán mi mást tehettem volna, beleegyeztem a dologba.

- Jó… majd megnézem akkor… - engedtem meg magamnak egy halovány mosolyt mellé. Csak bólintott. Kis csönd állt be közénk. Lehunytam szemem pár másodpercre, halkan szusszantottam. Kimura félreérthette, mert máris hallottam a kérdést.

- Gondolom aludni szeretnél, ugye?

- Ha most… elalszom, nem igazán kelek föl… mielőtt elmennél - húztam a számat. Ez igaz is volt. Éreztem a fáradtságot tagjaimban a szokásos sajgás mellett. Tudtam, hogy most nagyon mélyen el tudnék aludni, de nem akartam… Még látni akartam Kimurát. Minden nap úgy, mintha az utolsó lenne…

- Szóval jó, hogyha itt vagyok? - mosolyodott el megint, és újra éreztem azt a melegséget a bensőmben.

- Igen… jó… - suttogtam. Nem értettem már semmit. Kimura jelenléte most olyan volt, akár az altató.

- Inkább aludj, aludj… Hátha attól jobban leszel - mondta ismét halkan, én pedig éreztem, hogy zsibbasztó álmosság tör rám. Magam is alig hittem el. Csak lehunytam a szemem, és máris magával ragadott a sötétség…

Késő éjszaka lehetett, mikor fölébredtem. Elcsodálkoztam, több okból is - az egyik persze az volt, hogy már a folyosókon sem égnek lámpák, és Kimura nincs mellettem. A másik pedig az volt, hogy nem álmodtam semmit. Hosszú idő óta ez volt a első, hogy több órát aludtam mélyen, álmok és emlékek nélkül. Anélkül, hogy felriadtam volna valamitől. Ez nagyon meglepett, de kellemes volt a csalódás.

Hosszú perceknek kellett eltelniük, mire eszembe jutott a csomag, amit Kimura nem akart megmutatni. Lepillantottam. A szatyor ott hevert az ágy mellett érintetlenül. Lenyúltam érte, kicsit közelebb húztam. Szétnyitva elkezdtem kipakolni belőle a holmikat. Javarészt dobozok voltak, tele étellel. Elmosolyodtam. Ennyi kaját egy helyen régen láttam. Bepillantottam az egyik dobozba - nagyon úgy festett, mintha éttermi kaja lenne, de ki tudja, milyen a főzőtudománya a kölyöknek. Mindenesetre hozott mindent. Tésztát, szószokat, sülthúsokat, rizst minden mennyiségben.

Szépen visszatettem a dobozokat, nem éreztem még éhséget. De szöget ütött a fejemben - ez volt az, amit nem nézhettem meg, amíg itt van? Összeráncoltam a homlokomat. Ennyire nem lehet szégyellős…

Ismét turkálni kezdtem a táskában, és hirtelen a kezembe akadt valami. Apró, lapos… Kihúztam… és elakadt a lélegzetem.

Egy nagyon kicsi fénykép volt, akkora csak, mint egy igazolványkép. Nem olyan rég készülhetett, a tudtom nélkül. Aludtam a képen - meg kellett állapítanom, hogy szarul festek. De nem magamat nézegettem inkább. Ott volt mellettem Kimura is, egész közel. Ő fényképezett, gondolom a telefonjával… És mosolygott. Édesen mosolygott.

Hosszan néztem a képet. Emlékek ezrei kavarogtak a fejemben, de most valahogy… nem volt kaotikus az érzés… Egyszerűen csak jó.