Kimura

Új nap elé nézek. Sebesen követik egymást reggelek, nappalok és éjszakák. Olyan sebességgel váltakoznak, mint még soha. Vajon meg tudom állítani ezt a folyamatot, vagy nem csak engem fog felemészteni, hanem Kirait is?

Ma szabadnapot adok magamnak. Felmentem magam az iskola alól. Egy napot igazán kibírnak nélkülem, valószínűleg fel se fog tűnni senkinek, hogy nem érkeztem meg. De nem is baj, hisz… minek járok iskolába? Elvégre egy gazdag kölök vagyok, akit világéletében kiszolgáltak. Soha nem kellett avval foglalkoznom, hogy holnap lesz-e vacsora az asztalon. Soha nem szenvedtem hiányt. Mindenem megvolt úgy, mint most is. Valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki ennyi pénz mellett nem él felhőtlen, boldog életet.

Nagyjából hat óra lehet. Már korán elindultam otthonról. Az utcák ilyenkor még kihaltak - a tipikus hétköznapi forgalom még nem indult meg. Az idő kellemes. Kellemes tavaszi szellő kísér utamon. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. Nem tudom megállni, hogy ne gondoljak az egyetlen emberre, akit szeretek.

Egy pillanatra megtorpanok. Felpillantok az égre. Tengerkék végtelenség egy-két fehér pamaccsal tarkítva. Gyönyörű. Kirai… ugye egyszer még boldog leszel?

Én igen. Ígérem neked, hogy soha nem felejtelek el. Soha. Örökké együtt leszünk, még akkor is, ha egy, vagy akár több kontinens választ el egymástól. Akkor is, ha a halál. Te már örökké velem maradsz.

Lassan indulok meg tovább. Hiába nézném továbbra is az eget, nem lehet, hisz dolgom van.

Mikor először megláttam Kirait, azt hittem, hogy semmi nem lesz ebből. Soha nem futott át az agyamon, hogy valakihez egyszer így fogok ragaszkodni. Csak egy egyszerű kalandnak tűnt. Egy laza tettnek, amiről majd el lehet dicsekedni. Én lehettem volna a hős mindenki szemében, megtalálni őt, és feladni. Én lettem volna a középpontban, mindenki rám figyelt volna. De nem…

Ez is csak egy tipikus ha… Mi lett volna, ha? Valószínűleg ez…

Neki köszönhetem azt, hogy kezdek megvilágosodni. Én is ugyanolyan ember voltam, mint bárki más. Átlagos. A kinézet alapján ítéltem, és akinek bármilyen apró hibája volt, azt rögtön kiröhögtem, elítéltem. De így, hogy benne vagyok egy ilyen szituációban, teljesen más. Látom, érzem, hogy milyen. Pedig nem is tettem… semmit.

Mire gondolhatsz… Kirai?

Megérkeztem. Egy hatalmas épület előtt állok szembe a bejárattal. Egy keskeny betonút vezet addig, a legszélén pedig kétszemélyes padok sorakoznak. Két oldalt hatalmas fák, és szépen gondozott, fűvel borított terület. Egy középkorú asszony sétál felém, kék hálóingben, és fehér köntösben… fején pedig egy színes kendő. Egy szúró fájdalom. Belém hasít. Mintha a szívemet marná valami.

Soha nem szerettem a kórházakat. Ezért nem. Látni, hogy mások hogy múlnak el…

Mély sóhaj szakad fel belőlem, innen már nem fordulhatok vissza. Végigsétálok a sétányon, gyors léptekkel, hogy minél hamarabb magam mögött tudjam a távot.

Az ajtó érzékeli a jelenlétem, kinyílik.

Beljebb lépdelek. Egyenesen a recepcióhoz megyek, ahol egy fiatal hölgy áll.

- Elnézést, van arra mód, hogy beszéljek az igazgatóval? - lehelem felé.

De ő csak néz a nagyra nyílt boci szemeivel.

Kirai

Emlékek. Olyan sok van belőlük. A legtöbbjét mégis csak elfelejteném. Lehetetlen, fölösleges megpróbálni. Épp azért lehetetlen elfelejteni, mert minden erőmmel dolgozok rajta, ezért folyton szem előtt vannak. A szép emlékek nem tudják feledtetni a rosszakat. Fölösleges minden…

Feküdtem az ágyon, mint mindig. Mellkasomon a jobb kezem, az alatt pedig ott pihent az apró fénykép.

Ai már elment. Most már csak várnom kellet, de úgy éreztem, már évek teltek el, és Kimura még sehol. Biztos nagyon sok dolga van… az iskola, aztán egyedül intézni a fellebbezést. Valami olyasmi is rémlett, hogy orvost is akar szerezni nekem… Ez vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Gyűlölöm az orvosokat, ha hozzámérnek idegenek, de… ez a lassan gyógyuló seb, a rendes gyógyszerek hiánya és a folyamatos előbukanó láz nagyon nem tett jót. Egyre csak gyengített, akkor is, ha a fájdalom szinte már fel se tűnt, és a hozzáállásom is javult valamicskét. Kimura lelket öntött belém, ezt kár tagadni. Reményt adott, hogy talán tényleg lehet jobb.

De még mindig olyan bizonytalan lábakon áll az egész. Fájó rágondolni, hogy az egész kis álom úgy omolhat össze, mint egy kártyavár. A boldogság rövid ideig tart, és borzasztóan törékeny, ezt nem egyszer tapasztaltam. Lehet, hogy még nem is voltam boldog, csak örültem dolgoknak, elvégre a kettő nem ugyanaz. De lehet, hogy boldog voltam akkor, mikor a húgom megszületett. Mikor megértettem, hogy Kimura segíteni akar. Nem tudom.

Lehunytam a szemem. Nem jött álom a szememre, ahhoz túlságosan elcsigázottan vártam, hogy Kimura megjelenjen. Már nem kellett sok idő, és hallottam is a zár kattanását, de nem moccantam. Egy kis alvás tettetés sosem árthat. Kíváncsi voltam, mit tesz, ha azt hiszi, nem vagyok ébren. Így csak egyenletes szuszogás közepette hallottam a halka hangot az ajtóból.

- Hmm… megint rosszkor jöttem. - Közelebb lépdelt, hallottam, ahogy halkan koppan cipője talpa a cella kövén. Kis súly nehezedett az ágyra, ahogy óvatosan leült mellém, a szatyrok apró csörgése jelezte, hogy lerakta őket az ágy mellé. Rövid csönd következett, de hamarosan ismét hallottam a halk suttogást. - Istenem… ha létezel… segíts neki.

Most márnem álltam meg, hogy ne szólaljak meg. Csak halkan, egyébként mozdulatlanul megszólaltam.

- Isten nem létezik.

Éreztem, hogy halványan összerezzent. Fölpillantottam rá, és láttam, hogy mosolyog.

- Hé, ne tettesd azt, hogy alszol! - mondta kissé szemrehányóan, de nem hiszem, hogy nagyon haragudott volna. - És hidd el, létezik!

Halványan elmosolyodtam. - Miért kéne el… hinnem? Tett értem… valamit?

- Fog tenni érted valamit - hajolt közelebb, egészen közel. Megrezzentem. Szinte már éreztem lélegzetét a bőrömön. De csak mosolygott.

- Hm… és mit is?

- Most én vagyok a társa. Ugyanazt érzem, mint ő, és ha én akarom, ő is - suttogja csak azzal a mosollyal. Elég ködösen fogalmazott, de nagyjából megértettem. Nem volt kedvem tovább firtatni a dolgot. Abban hisz, amiben akar, és én is. Mindenesetre elég furcsa kifejezés ülhetett ki az arcomra, mert felegyenesedett.

- Hidd el, úgy lesz, ahogy én akarom - mondta határozottan.

- És mit akarsz? - kérdeztem csak,habár sejtettem a választ.

- Hogy… ne kelljen itt megrohadnod – motyogta, kicsit visszavéve a határozottságból. Elmosolyodtam kissé, de csak pár pillanatra.

- És akkor… most már elárulod… hogy miért? – szegeztem neki ismét a kérdést, és reméltem, nem tér ki a válaszadás elől, mint legutóbb.

- Ühm… - pislogott kicsit. – Persze – motyogta halkan, majd csak az egyik szatyorból elővett egy borítékot. Átnyújtotta. Az elején a nevem állt, gyönyörűen felírva. Így se láttam még soha. – De jobban örülnék, ha akkor olvasnád, ha én már nem vagyok itt… - suttogta zavartan. Csak elvettem a borítékot, letettem magam mellé a kis képpel együtt. Ha ez a kívánságod…

Kis csönd következett, aztán megint hallottam a hangját. - Egyébként is, azt ígérted, hogy ma megfürdünk… - Erre felpillantottam rá. Na igen, a fürdés. Ahhoz fel kell kelni.

- Fürdés… - ismételtem csak halkan. - Jól van… most az egyszer.

- Ha nem akarod, akkor nem kell - jegyezte meg halkan, látva nemtetszésem.

- Utána jobb lesz… - bizonygattam csak. - Csak elindulni… nehéz.

- Gyere - hallottam a suttogást. Rápillantottam. Nyújtotta mindkét kezét, hogy segítsen. Nekem csak a jobbom volt, de valahogy felhúzott, és talpra is álltam, leginkább jobb lábamra nehezedve.

Fogalmam sincs, hogyan, de valószínűleg pár hosszú perc árán eljutottunk a csodálatos, sokat megélt tisztálkodóhelyhez.

- Vajon mi lenne akkor, ha kád lenne? - kérdezte Kimura, afféle viccnek szánva a dolgot. Elgondolkoztam rajta egy pillanatra, majd egy apró szájhúzás követte a gondolatmenetet.

- Gáz… az lenne.

Kimura

Bevallom, rég éreztem azt, hogy jó lennék bármire is, hogy tudok jót is cselekedni. De most ez egy kivételes alkalom. Büszke vagyok magamra. Valószínűleg ez az első, igazi jótett az életemben.

Kirainak csak jó hírekkel szolgálhatok, de várjunk vele még egy kicsit.

A nővér bámult. Nem értettem miért, de apró, ártatlan mosoly kúszott az arcára, sőt, még el is vörösödött. Hirtelen reakció volt, talán tetszettem neki. Esetleg egy-két hónappal ezelőtt még el is kértem volna a telefonszámát - attól függetlenül, hogy volt barátnőm. De ma már nem.

Segítőkész nő volt. Vagy inkább fiatal lány, hisz véleményem szerint nem lehetett több tizenkilencnél. Jobbján lévő ujjaival a füle mögé tűrte a haját, kilépett a pult mögül, illedelmesen hajolt meg, aztán egyenesen az igazgató irodája elé vezetett. Csinos lábait rakosgatta egymás után, apró lépései voltak. Bőre hófehér volt. Még nem tudom eldönteni, hogy ilyenekre tisztán emlékezni bűn-e. Kirai bánná-e, avagy csak örülne?

Illedelmesen koppintott hármat az ajtóra, amire egy elismert és híres doktor neve volt kiírva. Telitalálat. Pont őt kerestem. Néhány másodperc telt el. De mondanom se kell, hosszú éveknek tűnt. Halk lépések sorai, amik egyre hangosodtak és hangosodtak. Majd csönd. Az ajtóhoz ért, és annak nyílása után kikukkantott a szobából egy idősödő úr. Apró mosolyt erőltettem magamra, bal kezemet emeltem a magasba, és egy intésnek beillő mozdulatot tettem.

A hölgyike dudorgó hangon mesélte el, hogy bizony őt keresem. A doktor szintén meghajolt, amit nem hagyhattam viszonzás nélkül - ha már egy felsőbbrendű illetőről van szó. Széttárta karjait, a szoba felé mutatott. Beléphetek. Nem haboztam, bemerészkedtem az ápolótól való elbúcsúzás után.

Kellemes hangulata volt. Elég tágas helység, amelyek vajszínű falakkal voltak körülvéve. Minden sarokban egy éppen burjánzó növény, középen pedig egy elegáns faasztalka. Amögött és avval szemben egy-egy fekete bőrfotel. Elvezetett a vendégeknek fenntartotthoz, és bele is ültettet. A helyére sétált, lerakta testét, karjait az asztalra illesztette. Ujjaival dobolt néhányat, kérdőn pillantott rám.

- Nos, miről szeretne velem beszélni? - dörmögte felém mély hangján.

Megköszörültem a torkom, próbáltam ártatlan fejet vágni, hátha evvel is puhítom egy kicsit a tagot. - Elég hosszú és érdekes történetbe keveredtem… - jegyeztem meg teljesen komolyan.

Érdeklődve pislogott a doktor. - Érdekes? Mégis miről lenne szó? - Egyik szemöldöke a magasba emelkedett.

Apró, kissé szadista vigyor terült el az arcomon. Egy apró sóhajjal bele is kezdtem. - Hallott már a hírekben egy bizonyos gyilkosról? - leheltem ki.

Válaszként egy bólintás érkezett, arcáról sütött a kíváncsiság. Na mi az, jóember?

- Nos… Valószínűleg ön is csak a médiában sugárzott információkról tud. Elég szoros kapcsolatban vagyok az illetővel, és valószínűnek tartom, hogy nem gyilkos. Szeretne még híresebb lenni még ennél is?

A férfi arcán sötétség futott át. Látszott rajta, hogy igencsak elgondolkozik azon, hogy mit is válaszoljon. Persze én azt vártam, hogy sakál módjára támad rá a kis mézesmadzagomra.

- Pontosan mire gondol? - kérdezte megfontoltan.

- Ne mondja azt, hogy nem érti! - halk röhögés szakadt fel belőlem. - Mindenki tudja, hogy maga Japán egyik legmegbízhatóbb és legjobban megbecsült doktora. Még külföldről is érkeznek magához páciensek. Csak arra lennék kíváncsi, hogy szeretné-e, ha még többen megismernék a nevét?

Bizonytalan bólintás érkezett felőle.

- Tökéletes - csaptam össze a tenyereimet. Apró mosoly honolt az arcomon.

- De… - lehelte, hátradőlt a fekete luxusszékben, onnan meredt rám. - Mégis miről lenne szó? Némi konkrétumot adhatna…

- Persze, persze. Nem is gondoltam másként - sziszegtem felé, akaratlanul is vigyorogtam. Magaménak éreztem a férfit. - Arról lenne szó, hogy ön szépen bejön egyik nap a börtönbe, és igazolná, hogy a fiú, akiről szó van egyáltalán nem alkalmas arra a helyre. Ki kell engedni…

A doktor összevonta a szemöldökét. - Most arra akar rávenni, hogy hazudjak?

- Mikre nem gondol - halk kuncogás hagyta el az ajkaim. - Nem. Tényleg borzalmas állapotban van.

- Oké - suttogta. - És ha sikerülne a kijuttatás, akkor mégis hogy jön képbe az én hírnevem?

- Nem érti? - forgattam meg szemeim gúnyosan. Néha jó a felnőttek orra alá dörgölni, hogy mennyire sötétek is tudnak lenni egy hasonló szituációban. - Valószínűnek tartom, hogy bebizonyítom, hogy a fiú ártatlan, és sikerül kijuttatnom. A bíró és a hozzá tartozó emberek rögtön kamerák kereszttüzébe kerülnének és persze a média küzdene bármilyen bizonyítékért, vagy felhasználható adatért. Így az ön neve is a köztudatba kerülne, persze csak jó értelemben… - magyaráztam el neki.

Néma csöndbe burkolózott. Nem szólt semmit, csak meredt maga elé üveges szemekkel. Pont úgy nézett ki, mint aki erősen fontolóra veszi az egész ügyet.

Ha ezt ilyen helyzetből képes lettem volna elveszíteni, ha kicsúszott volna a kezeim közül, akkor nem tudom mit tettem volna.

- Szóval - törte meg a teremben beállt csendet. - Azt állítja, hogy ez nekem csakis jól jöhet? Hogy én evvel semmit nem veszíthetek?

- Nem hiszem, hogy bármit is veszíthetne. Legrosszabb esetben is csak annyi történik, hogy új embereket ismer meg… - Itt egy meggyőző mosolyt eresztettem meg.

- Hát jó - adta be a derekát. Ez az.

Magamban tomboltam. Feltudtam volna ugrani, és ujjongani tudtam volna örömömben. De csak szép nyugodtan sóhajtottam egyet. Jobbomat nyújtottam felé. A férfi megfogta a kézfejem jó erősen. És egy rázás. Egy kő esett le a szívemről.

- Akkor megegyeztünk… - sziszegtem elégedetten.

- Mikor menjek?

- Holnap megfelel? - suttogtam.

Ismét bólintott. Én meg nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak.

- …már, hogy jó kezeid vannak? - A valóságba Kirai mély hangja röpít vissza. Rápillantok. A múltból megmaradt mosoly még mindig itt honol az arcomon.

Kirai

Gondoskodó, finom kezek simították végig a bőrömet. Lehunytam a szemem. Éreztem a rámhulló langyos vízcseppeket, amik nedves csíkokat hagytak testemen, éreztem a barangoló ujjakat, amik gyengéden mosdattak, míg támaszkodtam a hűvös falon.

Jól esett. Mondhatnám, rohadtul jól esett, hogy valaki ennyire törődik velem. Be kell valljam, már szinte elfelejtettem, milyen, mikor valaki ilyen kedvesen ér hozzám. Elfelejtettem, de rá kellett ébrednem, hogy hiányzott… fájdalmasan hiányzott. Sajgott a szívem, ahogy simogatott, de nagyon kellemesen…

- Ühm… mondták már… hogy jó kezeid vannak? - csúszott ki a számon, miközben lepillantottam lopva a másik ujjaira. Hasamnál jártak.

A mosolya hirtelen tűnt el, mintha most rántottam volna vissza a valóságba. Aprót hümmögve elvörösödött. - Hé… - kuncogott fel halkan, hallhatóan megint megleptem. Már nem is csodálkozom. - Ne mondj ilyeneket, mert a végén félreértem…

- Bocsánat… - suttogtam ugyanúgy, mint előbb. - Ezen mit lehet… félreérteni?

- Tudod, az emberek képesek mindent félreérteni - mondta csak leszegve fejét, és hasamról gyorsan áttért a lábaimra, és belsőcombomra.

- Aha… biztosan… - leheltem kissé talán elhalóan, de nem tudtam konkrét dolgokkal foglalkozni, túlságosan lekötött az a finom kéz combomon. De sajnos nem tartott sokáig, Kimura hamar felegyenesedett.

- Azt hiszem, végeztem - nyújtotta felém a szappant, én pedig megmostam ott, ahol ő nem merte. Megértem. Bár sokkal jobb érzés, ha ő mosdat, azért nem tudom, hogyan reagálnék, ha tényleg mindenhol ő mosna le…

Szóltam, mikor elkészültem, ő pedig ismét felém fordult.

- Meg tudsz állni egy pillanatra?

- Persze… - Hiszen eddig is csak álltam fél lábon a fal mellett. Kimura után pillantottam, aki elsietett az ágyhoz és fölkapta a törölközőt. Egy mosollyal tért vissza, hogy a hátamra terítse azt, félig átölelve így. Sokkal kellemesebb volt így, a törölköző és Kimura közelsége kicsit felmelegített. Azért a cellában nem uralkodott valami nagy hőség.

Kicsit hozzásimultam Kimurához, hogy jobban érezzem az ölelést. Nem nagyon szólt rá semmit, csak kérdezett.

- Amúgy… jobban vagy már összességében?

- Jobban… - suttogtam, és teljesen máshol járhattam, mert a folytatásban nem éppen azt mondtam, amit Kimura várt volna. – Egészen olyan, mintha… lenne egy barátom.

Kis csönd állt be, de nem hosszú, vagy kínos. Aztán úgy tűnt, Kimura inkább figyelmen kívül hagyja a válasz értelmét.

- De… a sebeid jobban vannak?

Elhúztam a számat. - A fájdalomcsillapító… segített.

- Akkor jó. Van egy jó hírem… holnapra tudtam neked orvost szerezni… - Kicsit erősödött a szorítás, de nem fojtott meg. Viszont a szavaival meglepett, és akaratlanul is gombóc nőtt torkomba.

- Oh - emelkedett meg szemöldököm. Orvos… vizsgálat, hozzám fog érni. Egy idegen. Ez… ez undorító. – Ez… remek, tényleg… - erőltettem meg magam, hogy normális választ adjak. Kimura megérezhette bizalmatlanságomat, mert így folytatta.

- Az én orvosom… Elég jó, bár amennyit keres, ez már elvárás. - Kis csönd telepedett ránk, míg emésztettem a hallottakat. - Na. Meg fogsz fázni - hallottam aztán Kimura hangját ismét.

- Aha. Száradni kéne - dünnyögtem egyedvűen. Süthetett hangomból, hogy még mindig az orvoson és a várható taperoláson jár az eszem.

- Ne félj, itt leszek veled - engedett el Kimura. Elnyomtam magam a faltól, és rápillantottam a másikra vizes tincseim alatt. Elszántan csillogott a szeme, mint mindig, azóta, hogy eldöntötte, segít nekem. Nem tágított, és bár nem tudtam, miben mesterkedik, volt egy sanda gyanúm, hogy a háttérben már dolgozik a gépezet, csak én nem tudok róla. Talán nem akart terhelni.

- Ez megnyugtató… - feleltem csak aztán, nézve tovább a másik vonásait.

- Ha tényleg így gondolod… annak örülök - mosolyodott el alig láthatóan, de észrevettem a felfelé húzódó szájsarkokat.

- Így gondolom… - biztosítottam halkan, viszonozva az apró mosolyt.

- Akkor jó… na - mosolyodott el ismét, most láthatóbban. Aztán csak óvatosan törölgetni kezdett, dörgölte mellkasomat és vállaimat, hogy ezzel is szárítson. - Nehogy megfázz…

- Nem fogok… Annyira azért nincs hideg - suttogtam, és próbáltam segíteni neki a törölgetésben. Nem hagyta, megállította a kezemet.

- Ne terheld magad… Majd én csinálom - mondta halkan, egy mosollyal, és le akart hajolni a lábamhoz. Megszédült, egyértelmű volt. Meg tudta tartani az egyensúlyát, de láttam, hogy bizonytalan a lába. Meglepődött. - Oh…

Megfogtam jobbommal a vállát, de segíteni nem nagyon tudtam volna, ha baj van, én is alig álltam a lábamon.

- Hé… mi a baj? - Éreztem, hogy aggodalom vegyül a hangomba.

- Csak… csak kicsit fáradt vagyok - suttogta halkan. Ez csöppet sem nyugtatott meg. - Ne is törődj vele…

Felvontam szemöldökömet, miközben lehajolt ismét, és törölgetett tovább, vádlimnál járva. Mégis… hogyan ne törődjek vele, Kimura?