új kezdet. 

Kimura

Szemeim hiába voltak nyitva, hiába koncentráltam, elhomályosult előttem a világ.

Kirai lábai helyett a néma szürkület látogatta meg a szemem világát, a hangok - amik alapból kevésnek és ritkának számítottak - teljesen eltűntek. Gyomromban kavargó érzés honolt, lassan indult meg felfele, a levegő pedig pár másodpercig kimaradt. Maradt egy pici energiám, vagy csak reflex volt az egész, de meg tudtam támasztani magam. Visszatértem a valóságba. - Oh… - szakad fel belőlem.

A másik tenyere a vállamra csúszik, érzem a nedves kezét, ami mégis forrón éget. - Hé, mi baj? - teszi fel a kérdést némi aggodalommal a hangjában.

Lassan pillantok fel rá, megrázom a fejem. - Csak egy kicsit fáradt vagyok - susogom felé. - Ne is törődj vele - legyintek.

Halk sóhajt eresztek meg, belemarkolok erősen a kezemben tartott anyagdarabba. A másik lábát kezdem el vele ismételten simogatni, itatom a vizet. Nincs pici lábfeje. Átlagos. Ujjai szépeknek mondhatóak, hosszúak, csontosak. Felfele indultam el. Vádlija izmos, kemény. Valószínűleg jó formában van - eltekintve ettől a betegségtől és a legyengüléstől. Nem hiszem, hogy fel tudnám venni vele a versenyt. Még feljebb csusszanva elérek a combjához, azon átsuhanva a hashoz, innen pedig lefele a másik lábán, a balon. Óvatosan mozgatom a csuklómat, minden cseppet eltüntetek. Kész.

Felegyenesedek, a másik arcát fürkészem. Csak áll, kissé már nehézkesen. - Ülj le nyugodtan… - suttogom felé halkan. Apró mosolyt varázsolok az arcomra, Kirai mellkasára illesztem a kezem, gyengéden tolom le az ágyára. Erőtlenül dobja le magát, felszisszen. - Óvatosan, óvatosan! - utasítom a másikat.

Felpillant rám, elhúzza a száját. - Bocsánat - morogja.

- Ne kérj bocsánatot - jegyzem meg. - De még hátra van a hátad, és a karod.

Egy velős szemforgatás a reakciója, magasba emeli a jobb karját. - Tessék - sziszegi.

- Köszönöm - mosolygok rá, megfogom a mutató ujját, majd a középsőt is, a gyűrűset is bekebelezem. Végighintem a felső- és alkaron a törülközőt, a váll résznél és a hóna alatt erősebben és precízebben törölgetem a bőr felületét. Visszaillesztem a kezet a test mellé, Kirai megemeli a balját is, kissé nehézkesebben. Ugyanezeket a mozdulatokat végzem el rajta. Mire a hátához érek, az jóformán már teljesen száraz. A biztonság kedvéért azért áttörölgetem azt a részt is. Az arcára is kitérek, teljesen óvatosan, nyomkodó mozdulattal pont, mint a kozmetikusnál. - Úgy néz ki, nagyjából készen is vagyunk.

- Még fel kell öltöznöm… - jegyzi meg.

- Segítsek, vagy megy egyedül is?

- Segíts… - rebegi felém bizonytalanul, kérlelően néz fel rám.

Bólintok egyet, apró mosoly terül el az arcomon. Akaratlanul túrok bele a másik hajába, de mikor rájövök, hogy mit is tettem, azonnal visszarántom. Rápillantok a kezemre, végignézek ujjaimon, amik nemrég még a másik nedves hajszálai között voltak. Szívem hevesen ver, érzem, hogy lüktet. Nem csak a mellkasom mögött, hanem a nyakamnál, a fejemben. Az egész testemen végigfut a forróság.

Úgy teszek, mintha semmi nem történt volna, odalépdelek Kirai átmeneti ruhatára elé. A táska, amit még én hoztam. Leguggolok mellé, széthúzom, belenyúlok. Egy pólót húzok elő belőle, amihez egy nadrágot is keresek. - Zoknit kérsz? - pillantok hátra, a másik megrázza a fejét. Nem.

Visszahúzom a cipzárt, felegyenesedek, visszasétálok a másik mellé. - Tudom, hogy utálod ezt a sok hercehurcát… - suttogom felé. - De gondolj a holnapra. Minden rendben lesz…

- Nem akarok a holnapra gondolni - morogja.

- Kirai… Tudom, hogy nem szereted az orvosokat, de csak a te érdeked. Ki kell bírnod, csak egyszer - jegyzem meg, leülök mellé, rápillantok. A másik térdére illesztem a kezem, óvatosan végigsimítok rajta. - Most pedig… - felmutatom a ruhákat - …öltözünk.

- Jó - sziszegi.

Ujjammal mutatom, hogy emelje fel karjait jó magasra. Meg is teszi, baljánál sziszeg. Széthajtogatom a ruhadarabot és belebújtatom, szépen eligazgatom rajta a felsőt. A nadrág feladása kicsit bonyolultabb feladat, de nyöszörgős lábemelés után sikerül belecsúsztatnom Kirai lábait az alsóba, feljebb húzom. A comboknál elakadok, hisz ül, de erőt vesz magán, és kinyomja súlyát, ami alatt én gyorsan felhúzom teljesen.

- Köszönöm… - suttogja erőtlenül.

- Nem kell köszönnöd, már mondtam.

Erre nem jön semmi. Csönd.

- Valami baj van, ugye? - pillantok rá a másikra.

- Nem szeretem az orvosokat. - Megvonja vállait.

- Tudod, tudom. De mondtam, hogy ismerem. Nem fog veled semmi rosszat tenni, csak leápol, én pedig itt leszek végig, hmm?

Pont úgy bólint, mint aki beletörődött. Beletörődött abba, hogy ezen nem tud változtatni. Ahogy mondani szokták… megszoksz, vagy megszöksz.

Mi szokjunk, jó?

Kirai

Persze, hogy tudtam, hogy igaza van. Ez a vizsgálat olyan az embereknek, ami szinte már természetes. A legtöbbjüknek, a legtöbb normális embernek nem azon jár közben az agya, hogy az orvos lassan beléjük lát, gondolataival bennem matat, piszkálódik… és ettől felkavarodik a gyomrom.

De a mérleg másik oldala most súlyosabbnak bizonyult. A sebem fájt, naponta két-három fájdalomcsillapító is épphogy elégnek bizonyult. Túl lassan gyógyult, még ha gyógyult is. Nem volt más választásom, bele kellett törődnöm, el kellett fogadnom, hogy nincs más módja a gyógyulásnak. Kimura itt lesz velem. Ha rá koncentrálok, nem lesz baj.

Nehéz megszokni, hogy van, akire támaszkodhatok, aki tartja magát helyettem is. De azt hiszem, tényleg ideje beletörődnöm, hogy egyelőre Kimura itt van nekem. Nem tartom valószínűnek, hogy sokáig marad mellettem, de egyelőre itt van, itt van, és nekem bíznom kell benne, ha túl akarom élni ezt az egészet…

Rápillantottam Kimurára, aki már csak ült az ágy szélén most, hogy befejezte az öltöztetést. Így, kissé görnyedt háttal, elgondolkozva nagyon fáradtnak tűnt. Mint aki napok óta nem aludt rendesen. Hirtelen elfogott a bűntudat rég nem látott érzése, és én lelkiismeret furdalással köszöntöttem régi barátomat.

- Fáradtnak tűnsz - jegyeztem csak meg halkan. Fölkapta a fejét.

- Dehogy, jól vagyok! - vágta rá, de nem valami határozottan. Elhúztam kissé a számat.

- Nem kell hazudnod… látszik, hogy alig… állsz a lábadon - mormogtam, aztán intettem egy aprót jobbommal. - Menj haza… pihenj nyugodtan…

Magam sem értettem, miért mondtam ezeket. Talán tényleg a bűntudat miatt, hogy Kimura a lelkét is kidolgozza… értem.

- De… jól vagyok, tényleg - mosolyodott el haloványan. - Nem kell aggódnod értem.

- Kivételesen… hallgass rám, jó? - sóhajtottam, rápillantva ismét. - Majdnem összeestél… ma. Mit csinálok, ha… tényleg elájulsz? - morogtam. - Pihend ki… magadat.

Elgondolkozott pár pillanatra, melankolikusan meredt maga elé. Nem tudom, mi zajlott le a fejében, de szinte hallottam a fogaskerekek ütemes kattogását. Aztán csak félig szétnyitva ajkait halkan felsóhajtott. - Lehet, hogy igazad van…

- Nem lehet… biztos.

Elmosolyodott halványan, majd csak bólintott egy aprót.

- Rendben. Akkor… hazamegyek, és kipihenem magam… Bocsáss meg, hogy nem tudok maradni - suttogta bűnbánóan. Mosolyra rándult a szám sarka.

- Én küldelek… - jegyeztem csak meg.

- Köszönöm.

Némán néztem, ahogy pakolászott, de nem sok holmi volt, amit össze kellett szednie. Leginkább a nekem hozott dolgokkal volt elfoglalva. De nem tudta sokáig húzni az időt. Még rámnézett, aztán lehajolva egy alig érezhető csókot nyomott a homlokomra.

- Vigyázz magadra - súgta, majd csak megfordult, és kilépdelt. Eltűnt a szemem elől. sikerült meglepnie, de nem bántam. Nyeltem egy aprót.

Fejemet a plafon felé fordítottam, és hallgattam a szívverésem. Miért ilyen heves? Lüktet, mintha szét akarná törni a bordáimat. Megfeledkeztem mindenről és mindenkiről, csak a szívverésem maradt meg a fejemben, és Kimura arca. Az apró mosolya…

Megráztam kissé a fejem, és már meg is éreztem, hogy gondolataimba befurakszik a fájdalom - hívatlan, tolakodó vendég. Jobbommal megkerestem testem mellett a kis gyógyszeresdobozt, és kivettem belőle egy újabb pirulát.

- Remélem, tényleg… nem leszek függő… - motyogtam kelletlenül magam elé, aztán csak eltüntettem a gyógyszert. Nyeltem, majd lehunyva szememet próbáltam másra gondolni, nem pedig a zsibbasztó fájdalomra. - Kimura… hálásnak kell lennem… neked…

És nem is csak egy dolog miatt. Végiggondolva… egyáltalán meg tudom neki hálálni, amit tett? Még ha nem is jutok ki innen, ha nem sikerül neki… azt mondta, sosem adja fel. Nagy szavak, ő pedig fiatal, forrófejű… kicsit meggondolatlan, valljuk be. De komolyan gondolta, és már ez is elismerésre méltó. Ha másnak nem is, nekem… nekem igenis sokat jelent. Ő nem fordította el a fejét, mikor megbántottam. Provokálta az ütéseket, kiharcolta, hogy megsebezzem - és ezzel ő is megsebzett, de ez kellett ahhoz, hogy idáig jussunk. hogy bízzak benne. Mert megsebzett ugyan, de azért, hogy segítsen gyógyulnom. A lelkemet akarja ápolni, tudja, mennyire szét van kaszabolva… olvasta a naplómat, tud mindent. Előtte már csak egy meztelen, nyitott könyv vagyok, lakatok, védelem nélkül. Én magam vagyok a napló, amiben olvashat. Mégis mintha bizonytalan lenne velem kapcsolatban.

Egyrészről a közelembe akar férkőzni, másrészről viszont tart tőlem. Furcsa helyzet, de nem tudom, mit tehetnék. Valószínűleg semmit, ahogy eddig. De egy biztos - valahogyan meg kell neki hálálnom, hogy segít.

Megint megrándult szám széle. Valamiért a mosoly már a természetes velejárója annak, hogy Kimurára gondolok. Néha nem értem magamat.

De ez talán nem is olyan nagy baj.

Kimura

Kirai. A fehér ruhád eltűnt. A szokásos stílusú pulóvered feszül a testedre és egy új, jó állapotban lévő farmer. Nem változtál. Külsőre biztos nem. De a belső kisugárzásod elragad. Magával, és teljesen rabul ejt.

Egy padon ülünk. Látszólag valamilyen parkban lehetünk. A fák ágait gyengéden fújja a szél. A lehulló levelek ringatóznak az erő hatására. Kellemes. Nyugodt. Csak mi vagyunk itt. Senki más.

Nem ülünk közel egymáshoz. A fatákolmány két szélén ülünk. Mintha nem is ismernénk egymást, de mégis… tudnánk, hogy bízhatunk a másikban. Nem tudom levenni rólad a szemem. Túlságosan érdekes vagy ahhoz, hogy megtegyem.

Kezeim középen pihennek. Ez a legközelebbi pontunk, hisz a tied sincs messze, csupán pár centire. Pár centi. Ez sok vagy kevés? Mennyi időbe telne, hogy legyőzzem ezt a kevés távolságot? Mennyibe?

Megelőzöl.

Kérdőn pillantok el feléd, de te nem nézel rám. Csak meredsz előre, mintha zavarban lennél.

Kirai. Itt vagy velem. Itt vagy, fogod a kezem. Érzem a bőröd a sajátomon, hogy perzsel. Perzsel, hisz az izgalom zakatol a testemben, teljesen felpörget. Nem tudom megállni, hogy ne küldjek feléd egy mosolyt. Viszonzod. Viszonzod, ajkaid felfele görbülnek. Nem láttalak még ilyennek. Soha. Szemedből boldogság sugárzik. Nem csak az ürességet és a bánatot tudom kiolvasni belőle, hanem a boldogságot is. Erre vártam. Erre vártam végig.

Látod. Megérte küzdeni. Megérte szenvedni, hisz itt vagyunk egymásnak. Én neked, te pedig nekem. Kölcsönösen vigyázunk. Hogy soha többé ne történjen semmilyen borzalom, és szívünk minden egyes szegletéből kiirtsuk a fájó, mardosó emlékeket. Csak boldogságot akarunk, ugye?

Közelebb kúszok hozzád, de te még mindig nem moccansz. Csak ülsz egyhelyben, ugyanolyan nyugodt arccal. Válladra hajtom a fejem és egy apró sóhaj szakad fel belőlem. Kiráz a hideg. Pilláimat lehunyom, és élvezem a nyugalmat.

Szorításod elgyengül. Egyre kevésbé érzem az ujjaid. Ne. Ne eressz. Kérlek.

Szemeim robbanásszerűen pattannak ki. Az arcodon ott honol a vigyor. Egy gyilkos vigyor.

A nap fénye gyengéden simogatja az arcom, a fény pedig szúrja a szemem. Szúrja. Hunyorgok. Felébredtem. De nem értem. Nem értem, hogy ez mit akart jelenteni. Ijesztő volt. Látni Kirai arcán azt a durva dög vigyort, amit még az első alkalommal mutatott. Utálattal nézett rám. Pont úgy, mint aki kihasznált.

Egy halk nyögéssel ülök fel. Kezeimmel megdörzsölöm arcom, beletúrok a hajamba, hátrafésülöm ujjaimmal. Az ablak felé tekintek. Reggel. Ismét reggel van. Rá kell ébrednem, hogy még mindig ugyanott tartok.

Lepillantok magamra. A tegnapi, koszos ruháim. Elhúzom a számat. Undorító.

Belemarkolok a takaróba, megemelem, kifordulva mászok a szélére. Ülök ott, mint egy rakás. Nem tudom kiverni a fejemből az álmot. Azt az ijesztő mosolyt. Azt a mimikát. Mitől? Mitől van ez?

Felállok. A fürdő felé lépdelek, közben nyújtózok egyet. Fejemet jobbra, majd balra fordítom, kis roppanások. Épp itt az ideje, hogy vége legyen.

Egy zuhany. Jól esett. Jól esett lemosni magamról a mocskot. Frissítő volt, már jobb. Így már normális képpel tudok Kirai és az orvos elé állni. Szekrényemből ismeretlen ruhadarabokat húzok elé. Fehér póló, egy nadrág. Semmi extra. Már nem érdekel, hogy fogok festeni. Csak egy dolog foglalkoztat.

Magamra aggatom felsőt, majd a nadrágot. Ágyamhoz lépdelek. Az ott heverő telefonomért nyúlok. Magamhoz szorítom, szétnyitom. Itt az idő. Az idő az indulásra.

Lesietek a földszintre. Senki nincs még itt. Tény, hogy korán van. Az ajtó kilincsére fonódnak az ujjaim. Lenyomom, és egy laza mozdulattal nyitom ki az ajtót. Kilépek. Megcsap a friss levegő, a kellemes szellő. Ismerős. Hogy is hívják? Deja Vu? Az elmebaj egyik jele…

Felpillantok az égre. Tiszta.

Érzem, hogy sikerülni fog.

Ha már eddig elmentünk… sikerülnie kell…

Kirai

Álmok. Mik is ezek? Az agyunk által generált képek, amiket az emlékeinkből, vágyainkból csiszol tökéletesre, vagy épp borzalmasra… Nem álmodtam semmit. Álomtalanul és sokáig aludtam, de mikor felébredtem, mégis úgy éreztem magam, mint akit bottal vertek meg. Azt sem tudtam, mire riadtam fel, de a hangok hamar eljutottak hozzám, és én az ajtó felé pillantottam. Meglepődtem.

Kimura küldött felém egy mosolyt az ajtóból, és ez a mosoly elég biztatónak tűnt. Aztán megértettem, mire fel ez a mosoly. Kimura mögött egy idősebb férfi lépett be a cellába, kezében táskával. Le kellett szűrnöm, hogy ez az orvos lehet.

Na ne. Ez most tényleg a valóság? Hány óra lehet?

- Kirai - lépett mellém Kimura, leguggolt az ágy mellé. Befókuszáltam, de még fel kellett dolgoznom az eseményeket. Ilyenkor hol maradnak a híres reflexeim, az éberségem? Csak akkor nincs, ha kéne. Ólomsúlyúnak éreztem magam.

- Hmm…?

- Itt az orvos. Kérlek, hagyd, hogy megvizsgáljon, jó? - nézett rám reménykedve Kimura. Oké, szóval ez tényleg a valóság.

- Öhm… - préseltem ki magamból. Basszameg, ennyire nem lehetek nyomorék… Megembereltem magam, és kimorogtam pár értelmes szót. - Van más választásom?

- Nincs - értett egyet Kimura, aztán az orvoshoz lépett, és már megszólalt volna, de a doki megelőzte.

- Ő lenne? Őt akarja kijuttatni innen? - Kis csodálkozás ült a férfi arcán.

- Igen. - Kimura vonásai megkeményedtek. Némán figyeltem. - Probléma?

Az orvos csak vállat vont, majd a fiút kikerülve mellém lépett, végigmért. Megborzongtam akaratlanul, ahogy tekintete röntgensugárként kúszott végig testemen. Egy pillanat alatt elfogott az undorral vegyes utálat. Nem bírtam ki, hogy ne fintorodjak el. A férfi nem reagált rá semmit, csak megkért, hogy mutassam meg neki a sebemet. Szúrósan nézhettem rá, mert hátrapillantott Kimurára, aki csak felém pillantott kérlelően.

A francba a lelkiismeretemmel…

Feltűrtem lassan a balomon lévő ruhaujjat, felbukkanhatott a Kimura által hevenyészett kötés. Az orvos szemügyre vette, majd csak odanyúlt, és elkezdte volna lebontogatni a gézt. Úgy rántottam el a karom, mintha parázzsal fenyegetett volna. Felszisszentem, ez túl erős mozdulat volt karomnak. Az orvos is tanácstalanul nézett, de Kimura odaugrott hozzám, leguggolt ismét.

- Majd én leveszem, jó? - suttogta felém, hangja kérlelő volt. Nyeltem egy hatalmasat.

- Jó… - nyögtem ki rekedten.

Kínos volt minden perc. Kimura óvatosan letekerte a kötést, míg az orvos olyan kérdéseket tett fel, hogy „Nem szereti, ha hozzányúlnak?” vagy „Mindig ilyen barátsagtalan?”… Mintha ott sem lettem volna, vagy inkább, mintha valami kezelhetetlen vadállat lennék. Nem mintha nem szoktam volna hozzá, de azért bíztató, hogy ez az ember fog kezelni.

Kimura csak válaszolgatott, de mindig szépített egy kicsit a válaszon.

- Nem, nem igazán, de csak idegenektől nem kedveli… Csak azokkal, akikben nem bízik…

És ezek végülis igazak is voltak, de mégsem hangzottak úgy, mintha azt mondta volna, igen, mindig ilyen tahó vagyok, mindig félreütöm a segítő kezet.

A géz végül lekerült, és az orvos végre szemügyre vehette a sebemet. Megcsóválta a fejét, és az arcáról sem olvastam le semmi biztatót. Sokáig méregetett és egy idő után remegni kezdett kezem. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne szóljak be neki, de sikerült.

- A lábán is van egy, igaz? - kérdezte az orvos, ismét Kimurától. Úgy tűnt, őt kommunikációképesnek tartja.

Kimura bólintott. - Igen… de az csúnyább… - Egészen halk volt ismét. Várakozóan és reménykedve nézte az orvost. Pont úgy, mintha csodát várna tőle. Kelj fel, és járj…

Mikor megmutattam a lábamat is, elkönyveltem, hogy ez még nem mostanában fog megtörténni anélkül, hogy összeesnék. A férfi csak ismét megcsóválta a fejét. Le akarta kezelni a sebeket, de nem engedtem neki, hevesen tiltakoztam minden érintés ellen, és végül Kimurának kellett ezt is csinálnia, követve az orvos utasításait. Megint elfogott a bűntudat. Szánalmasan idióta vagyok. Egyre több feladatot hárítok Kimurára, aki zokszó nélkül teljesít mindent - csak hogy nekem jobb legyen. Mi vagyok én, hogy ezt teszem…?

Utána lázmérésre utasított a doki, és nem csalódtam. A hőm kitartott a harminhét-harmincnyolc foknál, és ezt éreztem is folyamatosan. Nem akart lejjebb menni, és ez kellően legyengített. Ezt a doki is megállapíthatta elmésen, mert további vizsgálatokat is javasolt, csak a rutint. Ez nem tetszett.

- Kénytelen leszek hozzáérni, bármennyire is ellenkezik - hallottam a férfi hangját, és úgy tűnt, neki sincs épp ínyére a dolog. Lenézett rám. - Tűrd fel a felsődet, a hasadra lesz szükségem…

Nem. Nem, nem és nem. Erről nem volt szó. Kimurára pillantottam, aki szememből egyből kiolvashatta a tiltakozást. Nem. Ezt nem…

- Kérlek, Kirai, hamar túl leszel rajta! - A kölyök szeméből már-már könyörgés sütött. A rohadt életbe, nekem ez nem megy, Kimura, ne nézz így rám…!

Az orvos türelmesen várt, de megadtam magam, és jobbommal feltűrtem kissé a fehér rabruhát, elétárva hasfalam. Én inkább nem néztem oda, így is tudtam, hogy kellően sápadt és sovány vagyok. És azt sem akartam látni, mit fog művelni a doki.

Szakavatott ujjakat éreztem hasamon, itt-ott nyomást éreztem, és éreztem, hogy felgyorsul szívverésem. Legszívesebben ellöktem volna, és ráordítottam volna, hogy hagyjon békén, hogy mer hozzámérni?! De nem tehettem… Így sem tudtam elfojtani egy apró nyikkanást az egyik erősebb nyomásnál gyomorszájam környékén.

De véget ért, én pedig lerántottam a helyére a fölsőt. Éreztem, hogy remeg a kezem, és gyomrom is apróra szűkül.

- Már csak néhány perc, Kirai… Ki kell bírnod, kérlek… - hallottam Kimura suttogását. Nem vettem észre, mikor került a fülem mellé. Csak a plafont láttam magam előtt. - Hm? Ki fogod bírni, ugye? Nem kell félned, itt vagyok…

Ismét kellően szánalmasnak éreztem magamat. Egy nagy csecsemőnek, aki nem hajlnadó elviselni a szurit. Átfutott agyamon, hogy a francba is, tizennyolc éves fejjel itt vergődök, és a halálomon vagyok, mert egy orvos megnyomta a hasamat! De… nem bírom, egyszerűen visszataszító, a hányinger kerülget…

Rábólintottam Kimura szavaira.

- Kibírom - szűrtem fogaim között kelletlenül, majd tekintetem az orvosra siklott. Kimura átadta neki a terepet, és a férfi most a torkomba vetette bele magát. Nem nyomta le a nyelvem, de a nyirokcsomóimat megtapogatta, amitől ismét megfeszült minden izmom, és nem sok híja volt, hogy beverjek egyet a doki szenvtelenül nyugodt képébe.

Szerencsémre már csak a szemembe világított bele, aztán közölte, hogy végeztünk. Fojtott sóhajra futotta csak, Kimura viszont nem könnyebbült meg. Feszülten várta, mit mond végül az orvos. Az írogatott még pár dolgot, majd csak megköszörülte a torkát. Rápillantottam, a kíváncsiság és a remény pislákoló szikrája még tartotta bennem a figyelmet.

- Nos… Úgy fest, a sebek lassan gyógyulnak, de végülis elég szépen és bár marad utána heg, idővel teljesen be fog gyógyulni. De mivel ilyen lassan halad, gyengíti a szervezetet - mondta el a nyílvánvalót. - A test ugyan jó állapotban van, de minél több energiára van szüksége, immunerősítőkre, folyadékra, hogy segítsük a gyógyulást. Adok ezen kívül még pár gyógyszert, amik…

Elvesztettem a fonalat. Szóval fel fogok épülni. Csak idő kérdése… Idő. Kinek van türelme várni, mindig csak várni? Beleőrülök…

De még van remény.

Kimura

Összeszorult szívvel néztem végig, ahogy az orvos hozzányúl Kiraihoz. Megérinti, pedig utálja. Látszott rajta, hogy legszívesebben ellökné magától a férfit. Undorodott tőle. Rá volt írva az arcára. De kibírta. És ez egy pozitívum. Erőt vett magán, és hagyta, hogy a rutinvizsgálatokat elvégezzék rajta. Tisztelem. Ezért csak tisztelni kell. Nekem ez ad erőt. Ennek köszönhető, hogy még kitartok a célom mellett. Kitartok amellett, hogy elérjem, elmondhassam, Kirai kiszabadult. Örökre. És senki nem fogja zaklatni. Örökre boldogan, békésen élhet ott, ahol akar. Avval, akivel akar.

Ez az álmom. És remélem, hogy ez nem fog soha darabokra törni.

A napok innentől a szokottnál is lassabban teltek. Az iskolából rendszeresen kimaradtam, de még mindig nem tűnt fel senkinek. Nem kérdezett senki. Nem kaptam telefont egyik barátnak állított osztálytárstól sem. Mintha kiírtam volna magam az életből, és eltűntem volna örökre. Kirai. A sebei tényleg gyógyultak, már észrevehetően kisebb, és a hegek is kezdenek lepattogni, de a hőemelkedés nem akart eltűnni. A teste forró, legalábbis én annak érzem, ha hozzáérek. De tűr. Tűr folyamatosan.

Mindennapos, hogy bejárok hozzá, viszek neki némi kaját, megfürdetem és segítek neki mindenben. Mindenben, amiben tudok. Már megszokott a hangulat. Megérkezek, beszélünk. Vagy nem. Tanácskozunk arról, hogy mi lesz. Tippelgetünk és bíztatom a másikat, hogy sikerülni fog, csak higgyen benne. Ráerőszakolok néhány dolgot. Majd a nap el is telik. Gyors, mégis lassú. Tudom, hogy nemsokára vége. Vége ennek az élménynek, és Kirait elengedem. Hogy messzire repüljön.

Tudom, hogy nemsokára vége.

Tudom.

Hívott a bíróság, meg is kaptam a papírokat, amivel Kirai kiszabadul. Végleg. Vége a szenvedésnek, a fájdalomnak.

Elmagyarázták az indokot. Érdekes fordulatot vett minden. Pár nappal ezelőtt még ő volt maga az ördög, a legrosszabb ember a világon. A napló és orvosi papírok segítségével - ami bizonyította, hogy bizony a börtönben basznak az emberekre - a fellebbezés megindult. Elolvasták a naplót és felkeresték Kirai régi pszichiáterét, aki megerősítette, hogy igen. A betege volt, ő adta azt a feladatot, hogy jegyzeteljen, írja a saját történetét és érzéseit. Úgy döntöttek, hogy van igazság alapja. Nem bűnös. Nem bűnös. Nem.

Még mindig hihetetlen.

A cella ajtaja előtt állok, valószínűleg utoljára. Kezemben ott lapul a papír. Szorítom. Erősen fogom, nehogy elejtsem. Nehogy elveszítsem. A bejárat tiszta, ki van nyitva. Egy aprót sóhajtok, és miután minden szép emléket lejátszottam a fejemben, lassú léptekkel indulok meg az ágy felé. Befele menet jól megnézem a szobát. Az erős fehéret, ami kezdetben kiszúrta a szememet, de mára már teljesen hozzászoktam. Nem bántja, sőt… kellemesnek mondható. A gyér berendezést. A vaságyat, amin hanyagul van elhelyezve az olcsó matrac, a piszkos ágynemű, ami rátapad. A WC, és a padlóba épített fürdő. Sok élmény. Sok.

A fiú rám pillant, apró mosoly kúszik az arcára. Viszonzom, meglobogtatom a kezemben lévő fecnit, intek neki. Kissé kérdőn néz. Még semmiről nem tud. Semmit nem mondtam neki, nem is utaltam rá.

- Szia - érkezek meg fekhely mellé.

- Szia - suttogja halkan, érdeklődve pislog a kezemben lévő papírra. - Mi az? - bök rá.

- Azt hiszem, van egy nagyon jó hírem - jegyzem meg.

- Mi lenne az? Talán újra jön az a nyomorult doktor? - veti felém az undorral teli szavakat.

Sajnálom Kirai. Sajnálom.

- Nem - rázom meg a fejem. A másik mellett már automatikusan ott van a hely, ami pont elég ahhoz, hogy le tudjak ülni. Egy nagy sóhaj szakad fel belőlem, a másik képe elé tolom a papírt, hogy el tudja olvasni.

De ő nem pillant a betűkre, ehelyett kérdőn pislog felém. - Mi franc ez?

- Kirai… - Egy pillanatra elakad a szavam. Szívem hevesen dobog. Elértem a célom, mégis bizonytalan vagyok. Nem tudom mit hoz a jövő. Nem tudom, hogy mellette maradhatok-e, nem tudok semmit. - Szabad vagy… - szalad ki a számon, hangom elhalkul.

Kirai látszólag teljesen lesokkol. Nem moccan, csak megrökönyödve mered előre, mintha közölték volna vele, hogy megnyerte a lottót. Szemeiből félelmet és örömöt olvastam ki egyaránt. De csak egy egyszerű tőmondat szaladt ki a száján, „Mi?”.

Könnyeimmel küszködök. Nehéz megakadályozni azt, hogy ne törjön a felszínre. Szívesen elbőgném magam, de inkább csak mosolyom mutatom felé. - Jól hallottad - bólintok egy aprót bíztatásképp.

- Hogy? Mi… ? De… hogyan? Tényleg? - szakadnak fel belőle a különböző kérdések, látszik, hogy nem ért semmit.

- Komolyan mondtam, szabad vagy. Felellőséget vállaltam érted. - Mosolyom nem tudom visszafogni. Hiába, boldog vagyok.

- De... ha… te… akkor… hogyan? - kapkodja a levegőt, a mondandója vége elcsuklik. Egy apró könnycsepp jelenik szeme sarkában, sűrűn pislog, így az le is gördül. Nem kicsit lepődök meg. Kirai nem az a fajta, aki kifejezi az érzéseit. Legalábbis eddig egy- egy mosolyt is vétve láttam tőle, de könnycseppet?! Nem. Azt soha. Talán most is káprázik a szemem.

- Nem megmondtam? - némi elégedettség tükröződik a hangomból. - Na de… - itt ráillesztem tenyeremet a másik combjára - pakoljunk, jó? Tűnjünk el innen minél hamarabb…

A másik felé nyújtom kezem, hogy fel tudjon kelni. Rápillant jobbomra, megfogja, jó erősen rászorít. Felhúzom a testet, így máris ülőhelyzetbe kerül. Kirai könnyeit törli le kicsit szégyenkezve. De nem kell félned, nem nevetlek ki.

Felállok, ő pedig kifordul, hogy a talpak érintsék a talaj felszínét. Erőt vesz magán, és nagy nehezen ő is függőleges testhelyzetbe kerül. - De akkor… te fogsz rám figyelni? Vagy mi? - pislog rám kérdőn.

- Valami hasonló - bólintok, beletúrok a másik hajába, és jó erősen, halk kacajjal fűszerezve borzolom meg a fürtöket. - De ha valami rosszat teszel, én se menekülök - jegyzem meg.

Elengedem Kirai testét, ő pedig meg tud állni. Előrehaladás már ez is.

Odalépdelek a táskához, ami az ideiglenes szekrénye volt a fiúnak. Széthúzom, félig tele van. Hiába, a legtöbb dolog automatikusan került vissza használat után. Ott vannak a koszos alsók, a felsők, és az egyik törülköző. Megemelem a táskát, az ágyra illesztem. Körbepislogok, és egyenként szedem össze a még hiányzó darabokat. Az összeset besűrítem, nem törődök avval, hogy szép rendben pakoljam be. Nem lesz semmi bajuk. Néhány tiszta göncöt szedek elő belőle, bár egyik sincs jó állapotban. A másik elé dobom, az ágyra érkezik. Visszahúzom a cipzárt, ez kész van. Felpillantok a másikra. - Mármint? Téged is… lecsuknak? Hogy fogsz rám vigyázni? - néz rám érdeklődve.

Felmérem a másik ruháit. A koszos rabruhák. Összeszűkül a szemem, rossz ránézni. Jó lesz ismét utcai szerelésben látni.

Öltözni kezd. Nehezen, de sikerül neki minden.

Nagy levegő, belekezdek. - Felőlem azt csinálsz, amit akarsz. Ha szeretnél, külön élsz… - jegyzem meg mosolyogva. - Akár külön lakást is kerítek neked, na?

Minden egyes szó, amit kiejtek, fáj. Nagyon fáj. Félek attól, hogy mit fog válaszolni. Félek attól, hogy azt mondja, akarja. Akarja azt a külön lakást és soha többé nem akar látni. Még megköszöni, de ennyi. És örökre eltűnik.

- Nem igazán van hova mennem - ránt egyet vállán. - De nem hiszem, hogy a szüleid örülnének nekem…

Ez… ez… azt jelentené, hogy laknál velem, Kirai?

- Mondtam, hogy kapsz tőlem egy lakást, aztán ha akarod, visszafizeted, és akkor… tőlem is megszabadulhatsz. Szabad lehetsz… - Lehajolok a csomagért, a vállamra illesztem. Kirai felé nyújtom a kezem, ő pedig ráfog. Lassú tempóval indulok meg a kijárat felé.

- Hát… - jegyzi meg. - Majd meglátjuk… - suttogja bizonytalanul.

Meg. Meglátjuk, Kirai. Innentől minden más lesz.

Érezd a szabad levegőt, hisz… ez egy esély. Egy új kezdet.