kedvcsináló zene.
egyre közelebb.
Kirai
Szabadság? Tényleg? Elmehetek innen? Vége a rabságnak? Olyan hihetetlen… Alig tudtam feldolgozni az események hirtelen fordulatát. Szédítő öröm töltött el belül, a boldogság rég nem akarta így szétfeszíteni mellkasomat. Ahogy Kimurára néztem, a hála is túl akart bennem csordulni. Sosem leszek képes meghálálni neki… soha.
Bicegve bár, nagyon lassan, de kiértünk a levegőre. Mélyen beszippantottam a friss oxigént, és úgy néztem körbe, mintha egy eddig sosem látott paradicsomba léptem volna, ahol nincs más, csak gyönyörű, zöld fű és határtalan, kék ég… Saját magamat is megleptem a reakciómmal, de szinte az az érzésem támadt, mintha több éves rabságból szabadultam volna. Mintha Kimura az életem rácsait szaggatta volna szét azzal, hogy kijuttatott innen.
Szédítő…
Nem sok kellett, hogy kiszúrjam a közelben parkoló limuzint. Sok észre nem volt szükség, hogy leszűrjem, Kimurának köze lehet a dologhoz. Rápillantottam kérdőn, míg a járgány felé bicegtem. Csak elmosolyodott.
- Remélem nem baj, hogy ezzel megyünk - mondta halkan. Rámeredtem a limóra.
- Hogy baj-e? Muszáj hülyeségeket kérdezned? - vigyorodtam el halványan. - Még sosem ültem ehhez hasonlóban.
Elértük a járművet, nem volt túl messze. Kimura kinyitotta az ajtót, bepattant, majd segített nekem is. Csak becsuktam az ajtót magam után. A sofőr, gondolom valami idős úr, hátraszólt, hogy merre menjünk.
- Elsőnek haza - felelte rá Kimura egy mosollyal, majd rám pillantott. - Aztán majd eldöntjük…
A kocsi csak megindult, elég simán a méretéhez képest. Végre alkalmam nyílt körbenézni. Kényelmes bőr üléseken ültünk, fekete volt minden, de amolyan… elegánsan fekete, csöppet sem hatott gyászosnak. A tér elég nagy volt, egy kisebb hűtő is helyet kapott az ülések mellett. Ismét Kimurára pillantottam, aki engem nézett egy mosollyal. Hirtelen eszembe jutott valami, és krákogtam egyet.
- És… öhm, a szüleid tudják, hogy… vagyis, nem lesznek otthon, szóval…? - motyogtam zavartan, jobbommal megvakarva tarkómat. Fogalmam sincs, miért okozott nehézséget egy egyszerű kérdés feltevése. De Kimura kimentett.
- Nem, nem hinném, hogy pont most térnének haza egy fontos tárgyalásról - mosolygott rám kedvesen. Nos, legalább emiatt nem kellett agódnom egy darabig. Semmi kedvem nem volt egy sápítozó anyukához meg egy vérben forgó szemű apához, akinek egyetlen célja, hogy sétapálcával verje ki a házból egyetlen gyermeke megrontóját… Megborzongtam, de aztán elgondolkoztam…
Mit is akarok én egész pontosan?
- Ühm, értem - feleltem csak egyelőre a válaszra, aztán pár másodpercig a gondolataimba mélyedtem. A mellettem ülő arcára szegeztem pillantásomat, és nem tudtam nem bámulni. De aztán lehajtottam a fejem. - Hmm… és… - tépkedtem meg pólóm szélét, de ismét közbevágott.
- Héé, ne legyél már ilyen félénk! - Majd csak megnyomott egy gombot, ami az ajtóra volt szerelve. Sötét fal emelkedett, és elválasztott minket a sofőrtől. Pislogtam párat. - Most már csak én hallom, mit mondasz… na? - nevetett fel aranyosan.
- Ne röhögj már… - néztem rá kissé szemrehányóan. Beharaptam ajkam egy pillanatra, majd csak fölpillantottam, és egyszerűen kiengedtem magamból, ami csak nehezen akart a számra jönni. - Szeretnék veled lakni.
A hatás tökéletes volt. Kimura arcáról lefagyott a mosoly, torkára forrt a nevetgélés, és csak meredt rám kikerekedett szemekkel. - Hogy… mi?
Szívesen mondtam volna ismét ugyanazt, de mivel a hála és a bűntudat még erősen dolgozott bennem, így automatikusan visszakoztam, és ezt éreztem helyesnek.
- Csak egy hülye ötlet volt, felejtsd el… ne törődj vele. Meg se szólaltam…
- Nem, nem, nem… Csak… - Beletúrt hajába eltöprengve. - Csak nagyon furcsa, hogy pont hozzám akarsz… költözni. - Mert az teljesen normális volt, hogy be akartál költözni hozzám a börtönbe… - De ha így állunk, átalakíthatunk neked egy szobát - mosolyodott el végül.
- Tényleg? - döbbentem meg kissé, de éreztem az öröm újabb hullámát végigcsapni rajtam. -Ó… - halkultam el teljesen, de egy pillanatra elmosolyodtam szélesen. - Tudod… - kezdtem aztán szinte suttogva. - Nálad jólelkűbb emberrel még soha nem találkoztam. És… még meg sem köszöntem semmit - nyeltem egy hatalmasat zavartan. - Ki sem tudom fejezni a hálámat…
De Kimura csak felnevetett édes hangon. Észre sem vettem, mikor szerettem meg ennyire ezt a hangot. Mintha mézet öntenének a lelkemre…
- De, de… innentől jófiú leszel - mosolygott rám, majd kicsit játékosabban hozzátette. - Na meg… segíthetsz kijavítani a lerontott jegyeimet!
Kimura
Nem kicsit lepett meg Kirai mondandója. Egyenesen megkért, hogy had lakjon velem. Nem éreztem mást, csak a szívem egyre jobban zakatoló dobbanásait. Már-már annyira izgatott voltam, hogy nem csak a torkomban, de a fejemben is éreztem a lüktetést, ami eluralkodott az agyamon, és felülkerekedett rajtam. Mintha egy vad elé dobták volna az élő húst, az én fantáziám is úgy csapott le Kirai ártatlan gondolatára.
De a másik, félénk énem egy falat húzott fel, és kijelentette, hogy bizony itt nem lesz semmiféle huncutság. Nem azért küzdöttem Kiraiért, hogy fél másodperc alatt széttárjam neki a lábam, bár kétlem, hogy valaha is el tudná magát képzelni egy hozzám hasonló személlyel. Egy fiúval. Hisz… az vagyok. Egy fiú.
- Pont én? Nálam pocsékabb tanulót még nem láttál - jegyzi meg mosolyogva a másik, halk kuncogás üti fel a fejét.
Észre se vettem, hogy megérkeztünk. Ismerős környék, de mégis olyan távolinak és idegennek tűnik. Tudom, hogy itt nőttem fel, itt töltöttem el tizenöt évet, de az utóbbi időben olyan szinten meggyűlöltem a saját környezetemet - és talán magamat is -, hogy semmilyen érzést nem vált ki belőlem. Nem érzem magam boldognak csak azért, mert újra itt lehetek. Csak tudom, hogy van egy mentsváram, aki itt ül mellettem. Van célom az… életben maradáshoz.
Balom a kilincsre fonódik, lenyomom, és kis pattanás után a kocsi ajtaja kinyílik. Sóhajt hallatok, erőt veszek magamon, kiszállok a járgányból, bekukkantok apró mosollyal a másikra. Csak rám pillant, a mosolyt viszonozza. Nyújtom felé a kezem, hisz még nem teljesen gyógyult fel. Elfogadja a segítségem. Kezeink összefonódnak, erősen szorítom. Kijjebb húzom, de csusszan ő magától is. Kifordul, talpa a betonra ér, feláll. A házra pillant méregető tekintettel. Nem is emlékszem arra, hogy nappal látta-e már. Túl sok minden történt azóta. Semminek tűnik, de mégis… örökre az agyamba véstem.
- Azért van némi tapasztalatod, nem? - suttogom felé. Tekintetem az összefont ujjakra tévednek, de időt sem engedek magamnak, visszaemelem az épületre. A kocsi ajtaját becsapom magam mögött, az autó pedig berregő hang után hajt el a garázs felé.
Lábaim megremegnek. Remegnek, hisz meg kéne indulnom effelé a nagy monstrum felé. Itt van velem. A nyílt titokból valóság lett, minden egyes szolgáló tud már a „nagy” hírről, és tartok tőle.
- Miben is? Matek kell, vagy mi? - Lassú léptekkel indulunk meg a ház felé. A szolgálók már várnak ránk, apró mosoly honol az arcukon, egyszerre hajolnak meg, hogy megadják a kellő tiszteletet. Csak intek egyet, hogy nem kell. Már nem kell semmilyen formaság. Talán már nekem is túl… giccses.
Matek? - Is… - jegyzem meg, közben az egyik fiatal, egyenruhás hölgyeményre tekintek. - Készítenének nekünk valamilyen finomságot? - Egyenesen felragyog, hogy őt bíztam meg. Vagy kértem. Magam sem tudom még, a lényeg az, hogy eltipeg készségesen.
Kirai keze ernyedten szakad el az enyémtől. Folytatja útját, a lépcsőkön mászik felfele. Úgy látszik, hogy már viszonylag otthonosan mozog ebben a közegben. Hála istennek…
Követem.
Követem viszonylag gyors léptekkel.
Nem kell sok idő, hogy megelőzzem. Pont úgy csoszog a másik, mintha egy nagypapi lenne. Beúszok a képbe, rápillantok. Nem tudom megállni, hogy ne vigyorodjak el. Egy sunyi intést intézek felé. Felgyorsítom lépteim, már-már futásba megy át, és pár másodperc… el is tűnök a lépcső tetején.
Szobám felé veszem az irányt. Menet közben végigsimítok a falakon, rég nem gondolkodtam azon, hogy milyen is itt lakni.
Belépdelek, körbenézek. Semmi változás. Bár mit is vártam. De tényleg… !?
Hátrafordulok, az ajtóra meredek, várom, hogy befusson Kirai. Lassan kecmereg be, mosollyal köszöntöm. Van egy olyan érzésem, hogy a belső harmóniám kezd a helyére állni, és ezt a kis vigyort egy ideig nem fogom tudni levakarni a fejemről.
Az ő arcáról most semmi ilyesmit nem tudok leolvasni. Csak az indulatot. Na… mi történt? - Milyen szobát szeretnél? - csusszan ki a számon.
Nagy erőfeszítéssel küzdi magát oda a fotelhez - amiben legutóbb is pihent - és bele is vetődik. Mély sóhaj hallatszódik felőle. - Ohhbasszameg… - hadarja el lihegve. - Nem tudom, de előbb dobj már meg egy fájdalomcsillapítóval - sziszegi.
Tekintetem rögtön a másik lábára vándorol, kétségbeesetten kezdem el méregetni. Fáj. Fájdalom. Valaminek maradnia kell, nem igaz?
Zsebemből húzom elő a doktor által felírt termékeket. Itt mindig kéznél van. Egy szemet nyomok ki az egyik levélből, közelebb lépdelek a másikhoz, a kezébe adom.
Elfogadja, behajítja szájába, és egy hatalmas nyeléssel intézi el. Arcán némi undor fut át. - Kösz - suttogja. - Szóval, a szoba. Hogy milyet? Hát milyen van?
Látszólag elgondolkodom, de valószínűleg ez csak kívülről tűnik így, hisz úgy érzem fejemben csak az idegesítő üresség kavarog. Amit szeretnék, az úgyse következik be, innentől teljesen mindegy.
- Hát… - kezdek bele pár másodperc után - …itt az enyém, ha akarod, kiköltözöm. De ezen kívül még van két vendégszoba is.
Kirai
A fájdalom visszatért a lábamba. Úgy tűnik, azért lépcsőznöm még nem nagyon szabad, talán ez még túl megerőltető.
Kimura szobája épp olyan volt, mint amire emlékeztem. Minden a helyén volt, szinte hajszálpontosan úgy, mint legutóbb. Egyedül a takaró nem volt gondosan az ágyra terítve, csak felgyűrve hevert a párna magasságában, mintha gazdája egyszerűen lerúgta volna magáról. Elmosolyodtam haloványan.
- Végülis teljesen mindegy - jegyeztem meg halkan felkuncogva. - A réginél csak jobb lehet.
- Oh - nyögte ki Kimura, aztán szótlanul pislogott rám.
- Na mi az? Most te szeppensz meg? - élcelődtem kicsit vigyorogva.
- Csak gondolkoztam - felelte kicsit gunyorosan.
- És min?
- Hogy hol kéne aludnod - sóhajtott fel.
- Akár itt is el tudok aludni - vonogattam vállamat, célozva a fotelre, de úgy tűnt, kicsit félreértette, mert a folytatásban már hirtelen másról volt szó.
- Persze, bármikor be lehet hozni neked egy ágyat - mosolygott kedvesen. Majd érkezett a szokásos röhögés. - De az ágyam is elég nagy.
- Óó, hagynád, hogy melletted aludjak? - kaptam a szón, de nem nagyon gondoltam komolyan a beszélgetést. Valószínűleg annak is jobban örülne, ha nem kéne egy légtérben lennünk. Az utóbbi időben amúgy is elég sokat voltunk… együtt.
- Feküdtem már melletted - motyogta elfordítva fejét.
Na igen, emlékszem. Odahúztalak, és gyakorlatilag rádmásztam a remek állapotban lévő testemmel. Ráadásul a láz meg a fürdés hiánya is fantasztikus egyveleget alkot, úgyhogy nem igazán lettem volna Kimura helyében…
- Tudom - mondtam aztán egyszerűen. - Biztos… kellemes lehetett. – Szavaim csöpögtek az iróniától.
- Az volt…
Egy kicsit meglepődtem. Ezt hogy érti? Csak nem akar megbántani és hazudik, vagy viccel? Nem hinném, hogy komoly lenne, de… mi van, ha az? Ajkamhoz emeltem egyik kezem, és kissé ráharaptam körmömre, míg elmélyültem gondolataimban. Egyikünk sem szólt. De aztán eszembe jutott valami, így meg kellett törnöm a talán kicsit már kínos csöndet.
- Tényleg, a naplóm nálad van, ugye?
Úgy nézett fel, mint akinek hirtelen ugrik be valami, amit elfelejtett nem is olyan régen.
- Ohh… persze, itt van - hadarta, és odalépett az íróasztalához. A harmadik fiókkal kezdett babrálni, kulcsra volt zárva. A kis zár halkan kattant, Kimura pedig kihúzta a rejtekről a kis könyvecskét, aminek láttán felgyorsult a szívverésem. Kimura visszanyomta a fiókot, majd felém fordult, és lépkedni kezdett.
Néztem minden mozdulatát. Kecsesen lépkedett, még akkor is, ha látszott rajta, hogy mostanában nagyon nem érdekelte, hogy kellően jól nézzen ki. Ápolt volt ugyan, de már csak nyomokban fedeztem fel benne azt a nagyképű eleganciát, amit először láttam. Odaért elém, és csak nyújtotta a kis könyvet. Lenéztem a megviselt noteszra. A lelkem őrzője. Vagy az már más? Fölnéztem Kimurára… Igen.
Kinyúltam, de a naplóm helyett Kimura csuklójára fogtam rá. Megrezzent, barna szemébe kérdő kifejezés telepedett.
- Mi a baj? – kérdezte halkan.
Nem válaszoltam, hiszen nem volt mit. Másik kezemet is fölemeltem, és kis nyújtózással elértem a felsőjét. Belemarkoltam, majd egy finom mozdulattal lehúztam magamhoz. Nem tiltakozott, teste hamar megadta magát a kis erőnek. Nem gondolkoztam, csak ajkamat a szája széléhez tettem, szinte ösztönösen adtam rá egy halvány puszit.
- Köszönöm…
Kimura
Kirai kezei a felsőmre tapadnak, gyengéden markolja a puha anyagot. Kis húzás, és érzem, hogy a testem nem tud ellenállni, csak kizökkent biztosnak hitt állásomból, és testem egésze zuhanni kezd, hála a gravitációnak. Szívem hevesen ver, és magamból csak egy egyszerű „hö”-t tudok kipréselni. Ajkai célja a szám sarka volt. Mély lélegzeteim tarkították a csöndet, olyan volt ez a pár másodperc, mintha álmodnék. Egy gyönyörű álom - ismételten -, amiből nem szeretnék felébredni. De ez valószínűleg nem lehetséges.
- Köszönöm - préseli ki magából Kirai.
Arcomról nem tudom levakarni a meglepettséget és az izgatottságot. Csak meredek a fiúra kérdőn, mintha választ várnék arra, hogy mi is volt ez. És igen. Igenis tudni akarom, hogy miért csinálta. Hogy miért puszilt meg ilyen félreérthető módon.
- Mi az? Csak megköszöntem - jegyzi meg mosolyogva, kezében pedig ott figyel továbbra is a napló, felmutatja. Azt. Nem engem szeret, vagy akar. Csak a naplót. A naplót, ami valószínűleg fontosabb, mint én.
- De... de... - dadogom a másik felé. Kis szünetet tartok, próbálom összeszedni a gondolataimat, de nagyjából úgy érzem magam, mint akin egy tájfun söpört át. - Így? - teszem még hozzá.
- Igen, baj? - Tekintete rám emelkedik, és olyan ártatlanul néz rám, mintha semmit nem tett volna.
Szemöldököm a magasba szalad, nem értem. Az agyamban most akkora üresség tátong, hogy még egy víziló is vígan eléldegélne benne. - Ááá, dehogy... - lehelem felé a csalódott választ, közben legyintek egy aprót.
- Akkor miért nézel úgy, mintha főbenjáró bűnt követtem volna el? - kúszik apró mosoly az arcára, visszapillant a kezében tartott könyvecskére.
- Csak... kezdetben hozzám sem akartál szólni. Aztán kis fordulat után végre már beszéltél velem, de az érintésemtől még mindig irtóztál. Most pedig... - Nem fejezem be a mondatot, nem is tudnám. Csak merengve állok, beletúrok a hajamba óvatosan, és ujjaimmal elidőzök a fejbúbomon.
Még mindig élesen emlékszem a legtöbb élményünkre. És hiába szabadítottam ki Kirait, hiába sikerült annyi idő után, mégis úgy érzem, hogy fogva tartom. Attól félek, hogy nem vagyok más neki, csak egy ember, akinek köszönettel tartozik, s függ tőle. De én ezt nem akarom. Csak arra vágyom, hogy boldog legyen. Az életéről elmondható legyen minden jó. Az, hogy boldog, vidám, élettel teli, és van egy olyan ember, akit szeret. Igenis szeret, és akár az életét is kockáztatná érte, kitartana mellette. Akivel egyszer családot alapít, és minden olyan lesz, mint amilyennek kellett volna már régóta. Egy boldog élet.
- Az azelőtt volt, hogy azt mondtam volna, bízom benned - jegyzi meg halkan, forgatni kezdi a naplót kezében pont úgy, mintha tanulmányozná, lett-e valamilyen baja. - Ha mások akarnának hozzám érni, akkor ugyanúgy húznám a számat - teszi hozzá, csak érdeklődve hallgatom a másikat. - Örülhetsz, most már megszelídítettél.
Hát kösz. Nekem nem az a célom, hogy a kezesbárányom legyél, ember! Csak az, hogy boldog legyél. De... ezt miért nem tudom kimondani? Miért nem tudom a fejéhez vágni? Akkor biztos, hogy három másodperc elég lenne ahhoz, hogy eltűnjön.
- Valamilyen szinten ez volt a célom, de hidd el, nem akarok neked rosszat. Nem akarom, hogy a szolgám legyél, vagy esetlegesen ilyen érzés fusson át az agyadon. - Itt egy mély sóhaj szakadt fel belőlem. Muszáj lesz. Muszáj. - Én azt akarom, hogy neked jó legyen. Ha szeretnél szabad lenni, akkor annyi, hogy szólsz, és veszek neked egy házat, akár jó messze innen, és máris szabad lehetsz.
- Tudom, nem is lennék a szolgád - vágja hozzám unottan a szavakat. Pont olyan, mintha unná. Unja, amit mondok, bár ezen mit csodálkozom, tényleg nem vagyok egy izgalmas személyiség. Ezért is folytam bele a kalandokba, amiket tőle kaptam. De ezek után ki tudja, hogy mi jön. - Mondtam, hogy nekem jó itt, de innentől már csak a beleegyezéseden múlik. - Halvány mosolya megcsillan, szeme pedig szikrákat szór. Egy csipet a régi Kiraiból. Vagy... talán nincs is olyan, hogy régi és új. Csak egy van. A változtathatatlan. - Amit akarok? Hát oké...
- És az itt, mint ház, vagy itt, mint szoba? - suttogom felé, de szemeimmel nem bírom, lehunyom őket. Könyörgöm istenem, ha létezel, akkor add meg, hogy azt válaszolja, amit szeretnék. Adj egy esélyt, könyörgöm. Könyörgöm.
- Természetesen itt, mint szoba... - vágja rá Kirai. Hát létezel. Hát létezel, istenem.
Hihetetlen.
Kirai
Már korábban is utaltam rá, hogy szívesen maradnék vele, de nagyon úgy tűnt, hogy nem hiszi el. Magamban megmosolyogtam, de keserű volt ez a mosoly. Kimura, ennyire nem hiszel nekem? Azt gondolod, hogy ennyi volt, csak kihasználtalak, és most, hogy kijuttattál a börtönből, már el is löknélek… ugye?
- Oké… - suttogta halkan, miután megemésztette a szavaimat. Csodálkozva pillantott rám. - Van hely… szeretnél külön ágyat? - Kimura sarkon fordult, az ágy felé lépkedett.
Letettem ölemből a naplót. Ujjaim akaratlanul is gyengéden siklottak végig a notesz bőr borítóján. Lassan fölálltam. Alig sajgott a lábam - egyre könnyebben hatott a fájdalomcsillapító, aminek kifejezetten örültem.
- Tudod… nekem alapból mindegy - jegyeztem meg halkan, nézve, ahogy megállt az ágy előtt. - Én elalszom melletted is.
A szavak jöttek maguktól, és most nem éreztem, hogy zavarban kéne lennem. Teljesen szenvtelenül néztem Kimura hátát. Kissé félredöntötte fejét. Megint nem hisz nekem.
- Persze, persze… De lehet, hogy jobban szeretnél egyedül aludni.
- Lehet, hogy most a kívánságaidat motyogod? - vigyorodtam el.
- Mi? Dehogyis! - fordult meg erre indulatosan, de csak egy halvány pír ült ki arcára. Kimura… nem vagy igazán dühös, igaz? Tovább húztam finoman.
- Milyen heves lett itt valaki - vigyorodtam el ismét egy pillanatra. - Akkor talán azt szeretnéd, ha melletted lennék…? - Ez persze lehetetlen. Nem is vártam rá normális választ.
- Ne szórakozz! - vonta össze szemöldökét Kimura. - Mert… mert nem kapsz kaját! - Figyelmen kívül hagytam a fenyegetést, nem igazán vettem komolyan.
- Mi az, nem tetszik, hogy visszatértem a régi kedvelt stílusomhoz? - kérdeztem ártatlan képpel, bár nem tudom, mennyire tudok ártatlan fejet vágni. - Ez is csak a gyógyulás jele - bizonygattam aztán.
Kimuráról sütött, hogy hirtelen nem tud mit mondani. Aztán csak bólogatott párat, és felhúzva kissé orrát büszkén kivágta. - Már épp itt az ideje, hogy gyógyulj. Ki vagyok fáradva…
Bocsáss meg, Kimura. A bűntudat ismét alattomosan támadott, gyomromat kezdte bizsergetni kellemetlenül. Elment a kedvem a szórakozástól.
- Na… Akkor erről ennyit - váltottam normálisab hangra. Elmosolyodtam halványan, megingattam fejem. – Ha fáradt vagy, aludj. Nem zavarlak. Úgyis fel kell térképezem a fürdőt.
- Hm? Most?
- Aha, mondjuk - vontam vállat óvatosan. - Akkor kell aludni, amikor álmos vagy. Én meg akkor.. megyek fürdeni. Én se vagyok csúcsformában… - Hirtelen rámtört az álmosság, és valahogy úgy éreztem, mintha tagjaimba beleköltözne az ólmos súly, ami egyértelműen jelezte, hogy pihenésre van szükségem.
- De még a vacsorát megvárom. Aztán majd én is letusolok - felelte erre Kimura halkan. - De te nyugodtan menj. Ha valami kellene, szólj.
- Rendben, szólok. Akkor.. én majd fürdés után kajálok - fordultam meg, az ajtó felé. - Ha hagysz nekem - mosolyodtam el halványan, és magamat is megleptem, de hangom már-már játékosan csengett. Nem vártam választ, csak kilépkedtem lassan a szobából, és a már futólag ismert fürdő felé vettem az irányt.
Nem kellett sok, hogy elérjem a helységet, benyitottam, és felkapcsoltam a villanyt. A várt látvány tárult elém. A luxus semmit sem változott. Talán még idegenebbnek hatott, mint először. A börtön ennyit elszívott volna belőlem?
Odaléptem a kádhoz. Leültem a szélére, és megnyitottam a csapot. Forró víz zúdult le, és kezdte megtölteni a kádat, miután a megfelelő helyre illesztettem a dugót. Egy sóhajjal kezdtem lehámozni ruháimat, és nem is tartott olyan sokáig. A kád csak félig telt meg. Vártam egy kicsit, aztán elzártam a vizet. Karomra pillantottam, majd egy halk szusszanással, amolyan „na essünk neki” stílusban, elkezdtem letekerni a gézt a sebemről. Már csak higiéniai okoból volt rajta, szerencsére szépen gyógyult, mióta meglátogatott a doki. Megborzongtam. Reméltem, hogy soha többet nem kell találkoznom vele. A kötést a combomról is leszedtem, aztán csak föltápászkodtam, és óvatosan beledugtam ujjaimat a vízbe. Nem tűnt forrónak, kellemesen meleg volt. Beleléptem a kádba fél lábbal, majd beleültem rendesen, végül elmerültem nyakig.
Fantasztikus érzés volt. Lehunytam szememet, és csak élveztem a meleg kényeztetését. Lassan le is mosakodtam, ismét kiválasztva egy kevésbé illatos szappant. Borzalmasan jól esett lecsutakolni magamat - mintha több hetes mocskot mosnék le magamról, és ilyen egyszerűen, a belsőmön uralkodó nyomás is enyhült kicsit. Észre sem vettem, hogy ott volt, csak most, hogy könnyebb lettem.
Nem tudom, meddig áztattam magam a vízben, csak arra eszméltem, hogy kezdek bóbiskolni, és már a víz is langyosabb, mint volt. Kimásztam a vízből, gyorsan magamra csavartam egy puha, fehér törölközőt. Szárítgatni kezdtem a bőrömet, gondosan figyelve a sebekre. Semmi kedvem nem volt egy újabb fájdalomcsillapítóhoz. elég egy napra egy pirula. Sőt, sok is.
Derekamra erősítettem a törölközőt, majd ruháimat kezembe fogva elindultam vissza a szobába. Nem ment gyorsan, de nem siettem, kényelmes bicegéssel fogytak a méterek. Megálltam az ajtó előtt.
Kimura.
Rámtört valami furcsa érzés, de nem tudtam megmagyarázni. Csak Kimurához tudtam kötni, de nem tudtam, miért érzem ezt. Még csak azt sem tudtam volna megmondani, kellemes-e, vagy kellemetlen. Felsóhajtottam. Egyszer úgyis be kell mennem.
Benyitottam. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
