kedvcsináló zene.
minden eldől.
Kimura
Kirai szélsebesen tűnik el a zuhany ajtaja mögött. Ő is ugyanúgy elfáradt lelkileg, testileg, mint én. Ha nem jobban. Biztos sokkal jobban, hisz nem én voltam az, aki ott feküdt tehetetlenül, mint egy halálra ítélt rongy.
De nem szabad a múltra gondolni. Túl vagyunk rajta, innentől mindennek szépnek és jónak kell lennie. Csak a jelenre szabad koncentrálnom, néha belevetve magam az álmok világába, hogy mi lenne, ha...
De nem szabad túlzásokba esni.
Magasba emelem a karjaim, a plafon felé nyújtózkodom, próbálok felérni addig, kevés sikerrel, de legalább izmaim lazulnak egy picit. Halk sóhaj szakad fel belőlem, arcomra pedig egy apró mosoly ül ki. Egy irányba pislogok, egy helység felé. Onnan csak a víz csobbanása hallatszódik ki. Nyugtató, nekem se ártana egy alaposabb zuhany. Ücsörgés egy kád forró vízben, nem gondolva semmire, senkire. Kirázni az összes gondolatot a fejemből. Lebegni. De valószínűleg ez ma már nem lenne lehetséges.
Akaratom nélkül kúszik vissza a másik gondolata a fejembe. Nem zavar, sőt... egyenesen jól esik, hogy van egy olyan valaki, akire gondok keretein belül, fájdalom nélkül gondolhatnék. Csak van, ugyanolyan kilátástalan helyzetben, mint én. Talán túlzás? Talán.
Testemet a fekete bőrfotelbe illesztem. Oda, ahol eddig Kirai foglalt helyet. Fejemet hátra vetem, lehunyom szemeim. Kezeimet a tartókra illesztem, egész lényem elernyed. És előjön. Nem tisztul ki a fejem, egyetlen arc lebeg a szemem előtt. Kiraié. Próbálom elképzelni, ahogy mosolyog. Egy boldog környezetben. De ez olyan abszurd. Nem megy, hiába akarom, nem. Már hozzászoktam ahhoz, hogy ő egy egyszerű halandó. Egy bűnöző, aki sárban dagonyázik, és nem tudom megváltoztatni a környezetet. Nem tudok oda rakni mellé egy aranyheverőt, ahogy egy bársonykabátban fetreng rajta, babérkoszorúval és tökéletesre érett szőlőkkel. Nem. Nem megy addig, amíg nem látom.
Az ajtó halk nyikorgása felébreszt, szemeim kipattannak, ellököm magam a bőrszerű anyagtól. Felállok. A másik belépdel a szobába, maga köré csavart törülközővel. Látszólag nem nagyon törődik velem, a saját, mocskos ruháihoz lépdel. Magasba emelkedett szemöldökkel pislogok rá, mellkasomon összefonom a karjaimat. Mikor eléri a célt, lehajol a ruhákért, de nem nagyon hagyom. Kis köszörülés hagyja el a torkom.
- Miért a piszkos ruháidat akarod felvenni? - vetem felé.
Hátrapillant válla felett, kezében a rongyos ruhái. - He? - néz kérdőn. - Hát, mert nincsen tiszta ruhám.
Na ne nevettes. Ennyire nem kell lazán venned a dolgokat. Chh... hát komolyan. Ezt már nem tudom mire vélni. Még hogy nincs... akkor én mégis miket vittem neked? Óhóó, de szívesen feltenném ezt a kérdést, de nem. Inkább nem folyok bele egy újabb vitába. Nyughass Kimura, nyughass.
- Ha szeretnéd, akkor adok kölcsön. Holnap úgyis hétvége van, és elmegyünk ruhát venni. - Hát ha neked az kell, hogy én hordjam a nadrágot, akkor meglesz. Majd meglátod.
- Öö... oké. Gondolom van kölcsönbe egy alsód és egy trikód. Aztán kész. - Mosolyt erőltet az arcára. - Aludni jó lesz. - A kezében maradt ruhaneműket visszadobja a földre, felegyenesedik, szép szemeivel pislog rám.
Persze ezt se élvezhetem sokáig. A szekrényemhez lépdelek, kinyitom az ajtaját. Feltérképezem a tartalmát. Egy fekete trikót húzok elő valamelyik polcról, az alsók közül pedig egy bordó, fehér mintás anyagot. A másik elé nyomom - hisz ő is ideslattyogott időközben. El is veszi, kis hajlást mutat be. A szekrény tartalmára mered.
- Ennyi ruhát még életemben nem láttam... - jegyzi meg tátott szájjal.
Sok? Sok ruhám lenne? Én eddig nem vettem ézre. De most hogy így mondod. Talán. Talán egy kicsivel több van, mint másoknak. De nem hiszem, hogy olyan sok lenne. Vagy mégis?
Kirai felhúzza az alsót, persze kizárólag úgy, hogy én meg ne lássam az alsótestét, a törülköző alatt próbálja felcsusszantani. Nem érek rá bámulni. Becsukom a szekrény ajtaját, ellépdelek az éppen öltöző mellett. - Ugye éhes vagy? - suttogom magam elé.
- Aha, eléggé - jegyzi meg.
- Gondolom ma nem akarsz az étkezőben enni - lehelem mosolyogva, miközben a telefonhoz lépdelek. Tárcsázom a konyha mellékletét. Várok, hátha felveszi valaki.
- Nem igazán. De itt aztán van kiszolgálás. - Kis kuncogás. - A végén el fogsz kényeztetni.
Csípőmre illesztem a kezem, elvigyorodom kissé dög módon. - Általában a konyhában eszem. És holnaptól te is ott fogsz.
Pont.
Kirai
- Mi? - kaptam fel a fejem, és néztem, hogy Kimura az ajtó felé lépked. Ezzel az ötlettel nagyon nem szimpatizáltam, és ez valószínűleg ki is ült fejemre.
- Ennyit kibírsz. Nem sok ember lesz ott - vont vállat Kimura. - Én meg szoktam engedni, hogy a hölgyek velem egyenek… - Itt minden bizonnyal a szolgálókra gondolt. Pislogtam egyet. - Anyámék viszont undorodnak tőlük. Ebből is látszik, hogy milyen… sznobok - állt meg az ajtó előtt. Bennem végigfutott, hogy ha a saját alkalmazottaikról ezt gondolják, nálam mi lesz?! Lehánynak sugárban?
- Hm… aha… - nyeltem nagyot. Azért ez a közös ebéd sem tetszett. Nem szeretnék lesújtó pillantásokat kapni, ki tudja, a „hölgyek” mire képesek a szőke hercegükért. - Majd megszokom…
- Ők nem rossz emberek - jegyezte még meg Kimura. Aztán kopogás érkezett az ajtó felől, és ő azonnal nyitotta azt. Gyorsan átvette a kajástálcát a fiatal lánytól, aki hozta, és megajándékozta őt egy köszönettel és egy mosollyal. Becsukta az ajtót, aztán odahozta nekem a tálcát. - Jó étvágyat - mosolygott rám. Elvettem a tálcát. - Én meg addig elmegyek fürdeni.
- Oké… köszönöm - huppantam le a tálcára bámulva a fotelba. Ismét kisebb lakoma volt ráhalmozva. Rák, kis leves, és még desszert is helyet kapott. Gyomrom követelőzve korgott a látványra.
Már nem is nagyon láttam, ahogy Kimura a szekrényből ruhát szed elő, majd eltűnik a fürdőszoba irányába. Nem nagyon várattam a finomságokat… na, gyertek csak Kirai pocijába, kis táplálékok…
Gyakorlatilag ismét kimerítettem a zabálás fogalmát, röpke tíz perc alatt eljutottam a desszertig, és mire Kimura visszatért, már elégedetten dőltem hátra gyűrűsujjammal a számban, amin akadt még valami tejszínhab. Az ajtónyitódásra hátranéztem.
- Gyors voltál - húztam ki ujjamat a számból. Gyorsan végignéztem Kimurán. Rajta is csak egy póló volt, és egy alsó.
- Nem szeretek túl sokáig… ázni - felelte csak, majd egy mosollyal közelebb lépett. - Finom volt? - siklott le pillantása az ölemben tartott üres tálcára. Szerintem az se lepte volna meg, ha a tányér is eltűnt volna… valahol.
- Ja, finom - néztem le én is a tálcára. - Rá tudnék szokni.
- Akkor jó. Hasonlókat szoktunk enni. Persze azt kérsz, amit szeretnél - tette hozzá alig hallhatóan. - A tálcát rakd csak le az asztalra, majd reggel leviszem.
- Hát, én hozzászoktam a mezei hamburgerhez, meg ahhoz, amit meg tudok csinálni – dünnyögtem. Fölkászálódtam nagy nehezen - olyan volt, mintha hasam a kétszeresére nőtt volna az alatt a tíz perc alatt, bár csak érzetre. Lehelyeztem kis bicegés után az asztalra a tálcát, ahogy Kimura kérte. Fölpillantottam kis sóhajjal.
- Hagyd csak, majd leviszem én… Legalább megismerkedem a konyhával… világosban is.
- Biztos, hogy így szeretnéd? - kérdezte Kimura.
- Ideje hozzászoknom a dolgokhoz - bólintottam aprót. - Nem zárkózhatok be… - Elharaptam. - …ide.
- Oké - dobta le magát az ágyra Kimura. - Gondolom, tudod még, merre kell menni.
- Igen, de úgy gondoltam, reggel viszem le - mosolyodtam el halványan egy pillanatra. Néztem az ücsörgőt, aztán bekucorodtam kedvenc kis fotelembe. Hogy lehet valami ilyen kényelmes? Sosem fogom megérteni.
- Ja, jó… - röhögött Kimura, majd csak nézte a vackolásom, és elkomorodott. - Ott akarsz elaludni?
- Hmh? Miért ne? El se hiszed, milyen kényelmes a foteletek…
- De mégiscsak fotel, és nem ágy.
Felsóhajtottam. Inkább hagyjuk, a vége úgy is az lenne, hogy rádob az ágyra. Előzzük meg. Ha az ágy olyan kényelmes, mint amilyen hatalmas, akkor nem lesz vele baj. Milyen finnyás lettem hirtelen… Megálltam Kimura előtt.
- Na, mássz arrébb… - Nem mintha nem lett volna elég hely, hogy máshol tegyem le magam. De Kimura készségesen odébb csusszant, én pedig beleborultam a takaróba, ahogy voltam. – Na, jobb? - dünnyögtem föl.
- Igen. - Hallottam a hangján, hogy elégedett. - Így legalább biztos, hogy nem alszod el a végtagjaidat.
- Jól van, hát itt biztos nem… Bár amekkora az a fotel, szerintem ott is meglettem volna - kötekedtem kicsit, és meg is lett az eredménye. Kimura sértődötten felmordult.
- Oké, ha ennyire zavar, hogy itt kell aludnod, menj vissza.
Felkuncogtam. - Áá, akkor nem élvezhetnéd a társaságomat.
- Úgyse akarnád… így mindegy - lehelte maga elé.
Erre felkönyököltem, amennyire tudtam. Eltűnődve néztem Kimurát. Szóval azt hiszed, hogy én nem akarok melletted lenni? Én pedig úgy véltem, te nem akarsz velem. Vagy tényleg nem? Lehet, hogy folyamatosan félreértjük egymást… De akkor, derítsük ki, hogy állunk. Egy próbát igazán megér… és végülis, nekem sem árthat… Óvatosan közelebb másztam a másikhoz, majd félszegen, kissé habozva átkaroltam a derekát.
Éreztem tenyerem alatt a póló anyagát, és alatta Kimura oldalát. Nem igazán a dereka volt, már-már a csípője, hiszen ő ült, én pedig hevertem a hasamon. De mindenképpen újszerű érzés volt, hiába öleltem már korábban is…
Kimura
Kirai ujjai gyengéden fonódnak a derekam felszínére. Nem tesz semmit, csak pihenteti rajtam elfáradt végtagjait, de nekem ennyi elég ahhoz, hogy a szívem maximum sebességre gyorsuljon, és a fantáziám egy olyan mély szegletbe repítsen, ahol csak én vagyok és ő, ahol azt csinálunk, amit akarunk. Messze, nagyon messze.
De én nem vagyok ott, hiába képzelem el. Itt vagyok és nem ott.
- Hmm? Mi... van? - nyögöm ki. Nem merek a másikra nézni. Ehelyett egy apró pontot szúrok ki a falon, arra meredek erőteljesen.
- Semmi... - jegyzi meg egyszerűen a másik. Hát szép. Semmi. Tudod mit, Kirai? Egyen meg téged a fene. Most tényleg direkt kínzol, vagy csak nem jössz rá, hogy hogy mardosod a szívem ilyenkor? Már nem egyszer gondoltam, hogy milyen jó lenne a fejedbe látni, de azt hiszem ez soha nem fog bekövetkezni. Én sem vagyok felsőbbrendű. Már nem.
- Akkor mi történt veled? Kezdesz csöpögőssé válni - lehelem felé, nem tudom megállni, hogy ne pillantsak rá, csak egy apró másodperc erejéig.
- Csak ne sértődj meg rám. - Apró szünet, majd még hozzáteszi cinikusan. - Jaj, milyen érzelgős lettem. - Igen, tény. Nagyon vicces, legalábbis neked mindenképp.
- Tudtam én. Megnézed velem a 101 kiskutyát? - Nem bírom ki, halk röhögés szakad fel belőlem, de hamar rá kell ébrednem, hogy egyáltalán nem vagyok vicces.
- A mit? - pislog rám a másik őszintén.
- Nem tudod mi az a 101 kiskutya? - suttogom felé kérdő tekintettel.
- Hát honnan kéne tudnom? - húzza el a száját.
Igaza van. Hisz tudok arról, hogy milyen élete volt eddig. Borzalmakkal teli, szinte már az maga volt a mese. És én elvárom tőle, hogy egy amerikai tömegcikkről bármit is tudjon. Mi vagyok én? Ki vagyok én?
Egy semmi. Egy senki.
- Elég régi mese - kezdem el, bár kétlem, hogy a másikat érdekelné ez a bugyuta történet. - Van könyv is, meg film is. Nekem végig kellett néznem kiskoromban... persze akkor még élveztem is. 101 pöttyös kiskutyáról szól. Végtére is. Aranyosak... - jegyzem meg.
- Aha - motyogja rökönyödötten. - Asszem én má' öreg vagyok ezekhez.
Kirai szélsebesen ereszti el a derekam, tekintetemmel követem karjait, amikkel nyújtózik egyet. Eleresztett. El.
Én is hátravetem magam a puha ágyba, elterülök a felszínén. Jóleső érzés tölt el. Rég volt, hogy gondtalanul feküdhettem le. Úgy, hogy nem kell arra gondolnom, mi folyik épp a börtönben. Arra, hogy esetleg... nem.
Nem vagyok közel a másikhoz. Kellő távolság ahhoz, hogy ne másszak bele az aurájába. Oldalamra fordulok, így hátamat mutatom felé. De így is éget. A tudat, hogy itt fekszik mellettem, ráadásul nem is olyan sokra. Furcsa. Különös. Ezer meg ezer szót találhatnák rá.
- Azt hiszem eléggé lefárasztott ez az egy hét - jegyzem meg inkább magamnak, mint a másiknak.
- Bocsánat, hogy a terhedre voltam... és vagyok - suttogja.
- Nem voltál a terhemre, csak lefáradtam, jó? - Kirai, hogy értessem meg veled, hogy nekem ez inkább egy élmény volt, mint sem kínszenvedés? Hogy tudassam veled, hogy te vagy az egyetlen, aki anyám helyére tudott lépni. Akire azt tudom mondani, hogy szere... - Örülök, hogy végre nem kell ott aludnod.
- Jó... jó – suttogja. - Na, akkor pihend ki magad. Alhatsz sokat, itt a hétvége.
Szemem előtt már fekete köd repked. Homályos minden, azt se tudom, hogy miket beszélek. - És veled mi lesz?
- Alszom... meg elleszek, ismerkedem... - De tovább nem hallom, hisz az álom elszeparál a külvilágtól.
Végem van.
Kirai
Kezeimet a fejem alá téve hallgattam, ahogy szuszog. Háttal volt nekem, így csak a hátát láttam. tényleg eléggé kimerülhetett az elmúlt napokban. Nem való egy tizenöt évesnek az, amit véghezvitt. Makacs, de… igazán megbecsülendő. Rápillantottam. Nos, igen. Mostantól megbecsülöm, hogy mellettem vagy, Kimura. Ameddig csak lehet.
Alighogy ezt végiggondoltam, Kimura teste felém mozdult, majd csak azt vettem észre, hogy egy gördüléssel rám hengeredik félig-meddig. Dermedten bámultam rá. Biztos, hogy alszol, kölyök? Óvatosan megböktem a vállát, de nem reagált, csak szuszogott tovább, fejét nyugtatva a mellkasom környékén. Hát, tényleg alszik…
Mit veszíthetek? Semmit. Akkor meg?
Átöleltem félszegen, kissé tartva tőle, hogy felébresztem. Aztán a végén még megvádol, hogy rámásztam…
Érdeklődve nézegettem Kimura arcát. Békés volt, biztosan szépet álmodott. De hirtelen azt éreztem, hogy egészen hozzám préselődik, felnyögtem a meglepettségtől. Vadul belemarkolt a trikómba.
- Üüüühm… - nyöszörögte, és pedig ismét lefagyva meredhettem rá, hogy most tényleg alszik, vagy csak szórakozik velem? De minden jel arra mutatott, hogy álmában tehet valami hasonlót, vagy… Állj, ezek után, mit álmodhat épp? Lehet, inkább nem akarom tudni.
Kezemet már mozdítani se mertem a hátán, inkább tűrtem, hogy egyre közelebb bújjon hozzám. Ezek után végképp nem akartam fölébreszteni, és csak remélhettem, hogy van olyan jó az álma, hogy ne ébredjen föl belőle.
De jó néhány percig csak Kimura szuszogása törte meg a csendet, és ettől rámtört az álmosság. Már épp sikerült volna elaludnom, mikor megint rátört a belémmászhatnék, de ezúttal már szöveg is társult mellé.
- Jóóh…
- Mih…? - nyögtem fel kómásan, de végülis betudtam az álmának.
- Méég… - érkezett a felelet, én meg csak bámultam bambán, és már végképp megkavarodtam. Még senkit nem hallottam így beszélni álmában, de azt hiszem, a jövőben kihagynám ezt az élményt, főleg mert elég… zajos. Vagy inkább félreérthető, és a fantáziám sajnos kezdett olyan dolgok felé kanyarodni, amik felé csöppet sem volt kedvem elindulni.
De lelökni magamról mégsem akartam, elvégre… hadd aludjon, legalább neki legyen már jó. Az álmosság hálistennek nem röppent ki a szememből, így ismét félálomban tűrtem, ahogy Kimura belenyomja fejét a mellkasomba. És imáim meghallgattattak, mert nem kellett sok, hogy teljesen elcsendesedjen és elernyedjen. Így már nekem is sikerülhetett végre bealudnom.
De az idill nem sokáig tartott. Arra ébredtem, hogy Kimura lemászik rólam gyorsan, amitől én reflexből felültem. De aztán a halk léptek eltűntek az ajtó mögött. Kómásan felpillantottam, de ennél többre nem futotta. Biztosan a mosdóba ment… Miután ezt tisztáztam magammal, visszaestem az oldalamra, és kis tapogatózás után fejem alá gyűrtem egy párnát.
Összerezzentem, ahogy egy kezet éreztem a karomon, de a kéz erre a reakcióra el is tűnt. Belebámultam a semmibe. Nyeltem egy aprót, ahogy hallottam Kimura hatalmas sóhaját.
- Egyszer… majd… csak… - lehelte bele a sötétbe, és rajtam rossz érzés futott át. Felültem hirtelen, és rámeredtem Kimura körvonalaira… mögöttem feküdt nem messze.
- Majd csak, mi? - kérdeztem kicsit rekedtesen, de egy torokköszörülés javított a helyzeten. Úgy tűnt, Kimura kicsit megijedt, hogy ébren vagyok. Csak a fejét mozdította kicsit felém.
- Ümm… Csak, hogy… el tudod viselni a… közelségem - suttogta.
Rámeredtem ismét, és nem hittem a fülemnek. Ezt jól megcsináltam magamnak. De azt hittem, ennyi azért lejött abból, hogy már a börtönben is megöleltem, és feküdtünk egymás mellett.
- El tudom viselni - feleltem kicsit vádlón, még ha nem is akartam így. Egészen összezavarodtam, fejemben egymást kergették a gondolatok, és már csak azon kaptam magam, hogy leheverek Kimura mellé közvetlenül, szembe vele. Leszegtem a fejem kissé.
- Bocsánat… én nem akartam, hogy így… mindegy - mosolyodott el halványan, éreztem a hangján. De nem nagyon hittem, hogy ez a mosoly most a helyén van.
- Nem mindegy - mormogtam. Hogy lehetne már mindegy?!
- De… inkább aludjunk. Mert gondolom, eléggé fáradt lehetsz…
Kitért a téma elől, de rendben. Igaza volt, tényleg fáradt voltam. Így csak biccentettem egyetértésem jeléül. De ne hidd, Kimura, hogy ennyiben hagyom a dolgot…
Kimura
Valami hideg. Alul valami olyan hideg.
Hirtelen riadok fel arra, hogy valaki fogja a lábamat. Magam mellé pillantok, de Kirai a helyén fekszik, ártatlanul szuszog. Gyomrom minimálisra szűkül össze, innentől el nem tudom képzelni, hogy ki az, és mit akar. Még mielőtt hátrapillanthatnék, érzem, hogy iszonyú erővel rántanak meg, testem pedig húzódni kezd. Egy halk nyüszítés szakad fel belőlem, időm sincs belekapaszkodni semmibe - nem mintha sokat számítana egy lepedő, nem tartana meg. Testem egyenesen a földre zuhan rá. Hangos csattanással érkezem meg. Fejem, mellkasom... mind érzi a föld felszínét. Két tenyeremet rácsapom a földre, elszántan nyomom fel magam. Térdeimet felhúzom, azt is biztosan megtámasztom, felnyomom magam guggoló helyzetbe. A vállam mögött nézek hátra, és mikor meglátom kivel állok szembe, szívem hevesen megdobban. Apám. Apám visszajött, mellette pedig anyám pislog rám aggódva. Remek. Már csak te hiányoztál az életemből.
- Normális vagy? - sziszegem felé. De kár volt. Apám arca teljesen eltorzul, szemei nagyra kerekednek, a vérerek pedig gyorsan borítják be. Szemöldökét összevonja, arcán pedig egy dögvicsor jelenik meg. Ideges, tisztán látszik, hogy ideges.
Nem is szól hozzám, csak felránt a földről, erősen szorítja jobbomat. Felszisszenek, anyám pedig halk sikolyt hallatt. Rápillantok, de arcomon máris érzem szülőm erős tenyerét. Csattan, tökéletesen célba talált, az erő hatására pedig fejem hátrahanyatlik. Csíp. Csípi a bőröm, nem kicsit. Lábam megremeg, de még van annyi erőm, hogy meg tudjak állni. Apám konkrétan ellök magától, és vérszomjasan lesi a mozdulataimat.
- Te nem vagy normális... - vetem oda felé, erre ökölbe szorul a keze. Hátrálni kezdek, szép lassan, nyugodtan. Elég volt, amit adtál. Épp ezért utállak.
Kirai mocorogni kezd, kettőnk felé pislog. Egységesen pillant felé mindenki. Ki kérdőn, ki kérlelően. Ne, kérlek ne. Maradj ott ahol vagy.
De nem, Kirai nem marad a helyén. Hirtelen ugrik ki az ágyból, és egyenesen elém áll. A meglepettség kiül az arcomra. Elém állt. Elém. Olyan, mintha védelmezni próbálna.
Csak a másik vállára fonom az ujjaimat. Erősen szorítom, kicsit hátrábbhúzom addig, hogy nagyjából egy vonalba legyen velem. - Ne csináld. Ne keveredj bele - suttogom neki. Bólint egy aprót, de szemein látni, hogy ezt bármikor képes felbontani. Tekintete egy idő után anyámra száll. Ő nem olyan. Nem. Ő jó ember.
Én se tudom megállni, hogy ne pillantsak felé. Arcáról leolvasom a rémületet. Olyan szép lenne, ha végre kinyitná a száját, és egyszer, egyetlen egyszer megvédene. De nem várhatom el tőle, hisz apám egy vadállat. Ha engem képes így elintézni, akkor vajon vele mit tenne?! Inkább ne lássam többet, de tudjam, hogy soha nem lesz baja.
- Miért vagytok itthon? - terelődik vissza pillantásom az öregre.
Megrázza a fejét, gunyoros vigyor jelenik meg az arcán. - Nem elég, hogy költöd a pénz, még az iskolában is undrítóan teljesítesz. - De látom, hogy szemeivel a mellettem állót méregeti. Fogadok, ez cseszi legjobban az agyát. Hogy van egy olyan valaki mellettem, akivel boldog lehetek. A tökéletes apa mintapéldánya, nem? Legfontosabb, hogy a kölöknek jó legyen.
- Ki fogom javítani! - vágom rá védekezve. Mit tehetnék, mégis mit?
- Igen? Ilyen társaságban? - emeli fel kezét, hosszú, csontos mutatóujja pontosan Kirai testén akad meg, rá mutat. Egy pillanat erejéig felé nézek, majd vissza apámra. Beállok a másik elé, így mégközelebb kerülök a szülőhöz. Nem tudom megállni, egy apró mosoly terül szét az arcomon.
- Talán valami bajod van? - sziszegem felé. - Nem hiszem, hogy jogod lenne megítélni bárkit is. Előbb talán nézz tükörbe... - csattanok fel magamat is meglepve.
Ismét emeli a kezét, de anyám odaugrik, és csak egy halk "ne" jut el hozzám. Visszahúzza a tenyerét, szikrázó szemekkel pislog rám, lelkemet pedig jóleső melegség tölti be. Így már nem veszíthetek. Anyu is mellettem áll.
- Nem kell aggódnod, kijavítom... - lehelem felé büszkén.
- Ha lesz rá lehetőséged! - vágja felém a szavakat - Ha lesz rá - teszi még hozzá, hogy nyomatékosítsa mondandóját.
Mintha ismét pofon csapott volna. A szavaknak néha ugyanolyan hatása van, mint a pofonoknak. Letaglóznak, és moccani se tudsz a meglepettségtől. Ez nálam is beütött. Csak állok, kissé ködös ismét minden. Egyik pillanatban nyerésre állok, majd egy másodperc alatt dől össze a felépített vár, darabokra hullik, és én ismét ott állok egyedül, egy kopár síkságon.
- Ez most... - nyögöm ki nagy nehezen, próbálok értelmes, épkézláb gondolatot kifacsarni a fejemből. - Azt jelenti, hogy kitagadsz engem? Egyenesen... kidobsz?
- Pontosan - vigyorog elégedetten. - Ha bizonyítottál, visszajöhetsz.
Szavai szinte mindent felégettek bennem. Ami jó volt, elszállt.
- Hát jó. Hagyj magamra. Az érzéseimen nem változtat... - sziszegem. De nem is törődik avval, amit mondok, csak sértődötten vonul ki a szobából. Hát jó. De ne hidd azt, hogy hagyni fogom magam. Eddig is megvoltam nélküled, és nagyon is megtapasztaltam, hogy milyen az igazi élet.
Apám eltűnésekor anyám megindul felém. Elegáns, mint mindig. Lábain fekete magassarkúk foglalnak helyet, amik halk kopogást nyújtanak minden lépésnél. Egy fekete nejlonharisnya feszül vékony lábaira, térdétől pedig egy derékig érő fekete szoknya fut végig. Egy elegáns, sötétkék blúz van betűrve az alsó ruhadarabba. Fekete, hosszú, egyenes haja verdesi a hátát, vékony arcán pedig az aggodalom csücsül. Széttárt karokkal lép hozzám, és testem akaratlanul is hozzásimul. Jó erősen beleszippantok, még mindig ugyanazt a kölnit használja, amit régen. Amit annyira szeretek. Remegő kezeimet a derekára fonom. Miért vannak olyan pillanatok, amik másodpercek alatt szállnak el, pedig jó lenne, ha megállna az idő?
- Rám mindig számíthatsz... - suttogja fülembe anyám. Rád is? Ugye... te vagy a második?
Körbepislogok, de nem látom.
Kirai eltűnt.
Kirai
Nem hallgattam végig a beszélgetést, de valahogy megéreztem, hova fognak kilyukadni. Nem akartam végighallgatni a veszekedést, és kezdtem úgy érezni, hogy elhatalmasodik rajtam a vágy, hogy bemossak egy hatalmasat Kimura apjának ellilult, agresszív fejébe.
Ahogy Kimura elém állt, én úgy léptem ki mögüle, és kezdtem keresni a nadrágomat. Nem kellett sok, hogy megtaláljam, magamra rántottam, de közben éreztem, hogy finoman sajogni kezdenek a sebek. Ezt nem kerülhetem még ki, ugye? Csak gyorsan bevettem egy fájdalomcsillapítót, majd komor gondolataimtól kísértve kaptam fel a tegnapi tálcát, hogy betartsam az ígéretet.
Nem nézve semerre léptem ki a folyosóra, és indultam el bicegve lefelé. Kimura apja… most mondjam, hogy erősen emlékeztetett valakire? Ez is egy pszichopata, de talán… az egy fokkal kíméletesebb fajtából, nemde? Kimura, talán annyira nem is különbözünk mi ketten, hm?
Nem kellett sok, hogy leérjek a konyhába. Furcsamód nem volt ott senki. Nem nagyon érdekelt, csak ledobtam a tálcát a pultra, aztán elindultam visszafelé. Félúton sem járhattam, mikor Kimura apja elviharzott mellettem, és olyan gyilkos pillantást váltottunk, hogy legszívesebben helyben nekiugrottam volna, hogy belefolytsam a saját lépcsőjének bársonyszőnyegébe.
De hát ezt nem szabad, ugyebár…
Bicegve bár, de visszaértem a szobába. Idilli kép fogadott - Kimura ölelkezett az anyjával. Egy pillanatra keserű mosoly árnyéka futott át az arcomon. Túl sok minden jutott eszembe, túl zavaros gondolatok, de végülis a lényeg az volt, hogy talán egy kicsit féltékeny lettem. És mégsem. Kicsit kusza volt.
Leültem halkan a kényelmes fotelba, nem láttam, hogy Kimura pillantása megtalál, de éreztem. Szemem sarkából érzékeltem csak, hogy eleresztik egymást, majd az anya egy szó nélkül távozott a szobából. Súlyos csend ereszkedett ránk. Szinte már fojtogató.
- Pakolj - törte meg Kimura a némaságot ezzel az egy szóval, ami úgy koppant a csöndben, mintha elordította volna magát. Milyen könnyű szétzúzni azt a kevés békét is, ami megadatott. - Még van annyi pénzem, hogy találjunk neked egy apró szállást.
A szekrényét kezdte nézegetni. És ismét nekem. Megint csak nekem. És neked?
- Kidobtak? - Hangom hűvös volt, már rég hallottam ilyennek. Talán kicsit túl keményen kérdeztem rá.
- Valahogy úgy - rántott ki a szekrényből egy kisebb barna táskát. - Azzal nem foglalkozik, hogy a gyereke vagyok… vagy esetlegesen csak tizenöt éves… Nem, a vállalata meg a pénze sokkal fontosabb.
Fölálltam, hiszen nekem nem sok pakolnivalóm akadt, minden benne volt a táskámban, ami kellett. - Anyád bele se szól?
- Hülyén hangzik, ha azt mondom, nem tud? Az ő élete talán még rosszabb, hisz minden nap vele kell lennie. - Nem is nézte, mit csinál, csak gépiesen dobálta a ruhákat a táskába. - Még az ágyukat is megosztják… De mindegy - vonta meg vállait.
- Aha. Nem kell bemutatni, ismerem… - mormogtam a másik felé. Néztem, ahogy pakol, és hirtelen annyira elveszettnek és magányosnak tűnt, hogy nem tudtam tartani a keménygyerek álcát, ami nem is tudom, hogy került elő.
Csak megindultam Kimura felé, és odaérve magamhoz húztam, és átöleltem. Valamiért emlékeztettek a mozdulataim anyáméra. Nagyon régen ő is pont így ölelt át engem. De én… talán mégis kicsit gyengédebben akartam… Azt akartam, hogy ne csak tudja, hanem érezze, hogy mellette állok.
Megrezzent. - Hmm? M-miért?
Szorosabbra fogtam az ölelést.
- Csak nem akarom, hogy rosszul érezd magad...
Kimura
Kirai szavai a lelkem legmélyéig hatolnak.
- Köszönöm - lehelem felé, miközben kezemben tartott ruhadarabot próbálom betuszkolni a táskámban. Szemeim nem maradnak szárazon, nem tudom megakadályozni. Könnyek lepik el, és másodpercek választanak el attól, hogy ne törjenek ki belőlem, hogy ne ordítsak egy hatalmasat. - Csak egy órám van arra, hogy összepakoljak! - szívom vissza minden erőmmel, hátha így időt nyerek. - Sajnálom, hogy így alakult - suttogom felé.
Érzem, hogy a másik karjai lassan fonódnak le testemről. Elenged, de nem tágít mellőlem, csak áll kitartóan ugyanott. - Nem a te hibád - suttogja felém gyengéden a szavakat. - Hidd el, az ráz meg legkevésbé, hogy tovább kell állnom.
A kétségbeesés megtelepszik szívemben. Nem tudom mitévő legyek. Sok mindenre képes vagyok, de sajnos én sem vagyok csodatévő. Zavarba hozott a szituáció, és pont úgy viselkedem, mint akibe belevezették a 220-at.
- Azt se tudom, hogy mit kéne vinnem - vetem oda, halk kuncogás szakad fel belőlem. Próbálom leplezni az alapból adott zavaromat. - Bár, a híd alatt már mindegy.
- Hülye! Léteznek szállodák, amik nem túl drágák.
Hiába mondod ezeket, valahogy. Nem segít. Hiába bízom benned, hiába tudom, hogy igazad van. Valami most elveszett... bennem.
- Persze, még szerencse, hogy az iskola ingyenes. Bár ki tudja, hogy mi lesz belőlem - kúszik akaratlanul is egy apró mosoly az arcomra. Ahogy látom a legfontosabb dolgokat már összepakoltam. Egy-két alsó, felső, nadrág. Hogy hogy fogom kimosni? Ki tudja. Jelen pillanatban már arra se mernék fogadni, hogy fiú vagyok-e.
- Ne rágódj a jövőn. Figyelj a jelenre... - jegyzi meg a másik. A táskájáért nyúl, vállára kapja. Felpillantok rá, de nem bírom sokáig. El is kapom tekintetem.
Végigpillantok magamon, és bizony még mindig az alvócuccom van rajtam. Még egy pillanat erejéig visszalépek a szekrényemhez, kiveszek belőle pár maradék ruhát. Egy sárga póló akad kezembe, amit rögtön magamra is aggatok, alulra pedig egy egyszerű farmert húzok fel. Cipőnek keresek valami kényelmeset... ha már hosszútávról van szó.
- Akkor... keressünk neked egy szállást, jó? - suttogom felé. Fejemet körbefordítom, alaposan végigmérek mindent. Magamban egyesével elbúcsozom mindentől. A foteltől, ami nem csak esztétikailag nyújtott pozitív élményt, de ez volt Kirai kedvenc helye, ahol mindig pihent. Az apró asztaltól, ahol láttam, hogy milyen mohó is tudsz lenni, Kirai. A szőnyegtől, ahol fetrengtünk dühös pillanatainkban, és az ágytól, ami végre békét hozott ránk. Lehunyom szemem. Itt kezdődött minden. Nem az lenne a szép, ha itt is fejeződne be?
Ha így akarta a sors. Akkor evezek a titkok tengerén, szép lassan, nem sejtve, hogy mit hoz a jövő.
Lépek egyet. Bizonytalanul.
Hát viszlát. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
