Kirai

Néztem, ahogy Kimura öltözött. Nem törődtem a saját ruháimmal, pedig azok is az övék voltak, a fehér trikó és a nadrág is. Már szakadt tornacsukám is a lábamon pihent, nem enmlékeztem, mikor húztam magamra.

Néztem, ahogy Kimura búcsúzik. Búcsúzik az otthonától. Az otthonától, mindentől, amilye volt. Tekintetében végtelen, üres szomorúság ült. Nem tudom eldönteni, jobb-e neki ebből a szempontból - ő búcsúzhat.

Aztán megtette az első lépést. Kimondta azokat a szavakat, amiket annyira utálatos hallani. Nem vettem le róla a szememet. Én pedig kimondtam azokat a szavakat, amik épp a számra jöttek. Már nem is próbáltam kontrollálni az agyam, vagy épp gondolkodni.

- Nekem? Hagyd… Én elvagyok bárhol. Csak legyél velem.

Elfordítottam fejem, és kezembe véve az irányítást az ajtó felé indultam. Vitt a lábam, fel se tűnt, hogy bicegés nélkül sikerült lépkednem.

- Mi? - hallottam Kimura csodálkozó hangját. - Ezt hogy érted?

Hát még mindig nem érted? Veled akarok lenni, Kimura. Hirtelen minden olyan tisztának és világosnak tűnt. Hogy nem vettem eddig észre? - Ahogy mondom.

- De… de…

Nem adtam további magyarázatot, csak mentem egyenesen a lépcsőhöz. Ott megálltam. Jól sejtettem, hogy Kimura még egyszer, utoljára megnézi magának a szobáját, ahova lehet, soha többé nem teheti be a lábát. De hamar beért, és arcán valami nosztalgikus mosoly ült, ahogy nézte a lábunk előtt elterülő hatalmas lépcsőt. Vett egy mély lélegzetet, és lesietett. Nem maradtam le nagyon, nem akartam megvárakoztatni. Már én is fojtogatónak éreztem a légkört, el tudtam képzelni, milyen kényelmetlen lehet Kimurának.

Kinyitotta a hatalmas bejárati ajtót, és mélyet szippantott a kinti levegőből, mint aki rabságból szabadult. Néhány órája még békésen aludt mellettem - most távolinak tűnt az egész. Ismét menekülni kényszerülünk. Kegyetlen a sors, nem?

Odakint megálltam mellette, néztük a kaput.

- És most? Mihez akarsz kezdeni? - rántottam meg vállamon a táskát.

- Keresek neked egy lakást, aztán bekönyörgöm magam valakihez - felelte halkan, és elindult a kapu felé. Gondolatban homlokon csaptam magam, a valóságban pedig elég erőteljes rosszallás ülhetett ki a fejemre.

- Nem most mondtam, hogy veled akarok lenni?! - mordultam rá, utánalépkedve. - Nem ám itt majd külön… nem… nem, az úgy nem… nem jó, na - böktem ki végül, kicsit belekavarodva a mondat lényegébe.

- Oh… - ért ki az utcára Kimura. - Akkor van valamilyen ötleted? Mármint elég olcsó szállásról, mert… nincs túl sok pénzem… így már - motyogta.

Átgondoltam pár másodperc alatt, és végül nem is kellett több egy használható megoldáshoz.

- Van egy motel nem messze. Nem nagy luxus, de megteszi - mormogtam. Akárhogy próbáltam átsiklani fölötte, még meg kellett szoknom, hogy az utcán vagyok, napfény vág az arcomba, és gondolom később az emberek társaságát is élvezhetem. Csodás. - Aztán nézhetek valami munka után, hogy legyen pénzünk. Bár a franc se tudja, ki alkalmazna… - húztam a szám kelletlenül.

- Majd én elmegyek… De éljünk hosszú ideig egy motelban? - tűnődött el Kimura, megindulva a járdán valamerre. Mellészegődtem.

- Egy lakás drága, vagy tévedek?

- Én nem tudom, mennyi a havi bérleti díj - motyogta elkenődve. - De akkor menjünk abba a motelba, aztán majd utánajárok.

- Pár éjszaka jó ott, míg keresünk egy rendes albérletet. Vagy valamit - mondtam határozottan. Nem fogom hagyni, hogy megint minden súly a te válladat nyomja.

Kis csönd állt be, míg ballagtunk a motel felé, de aztán Kimura megtörve a némaságot felsúhajtott.

- Ez is az én hibám…

- Mi? Mondtam, hogy nem.

- Sose tudtam, hogy mivel tudnám elérni apám szeretetét… Sohase mutatta, hogy én a fia lennék - lehelte maga elé Kimura, aztán némaságba burkolózott. Valamiért ideges lettem, és szívem szerint péppé vertem volna Kimura apját.

- Az ő hibája, hogy nem ismerte fel, milyen kiváló ember a fia - mordultam fel.

Az út további részében egyikünk sem szólt egy szót sem.

Kimura

A kínzó csend égeti a lelkem. Minden egyes némaságban eltöltött lépés a szívembe mar. Eddig én is keménynek mutattam magam, de nem bírom tovább. Ennek is vannak határai. Természetes, hogy mindenkinek vannak rossz pillanatai, napjai. Ez most nálam is bekövetkezett. Nálam is, és Kirai is láthatja.

Az éj leple alatt megyünk, az alattomosan lep el minket, és takarja kissé bánatos lelkünk és a ványadt testünk. Nem látjuk egymást - legalábbis nem pontosan és kivehetően -, ami nem is baj. Mindenkinek kell egy kis magány, és bár ez nem egészen nevezhető annak, mégis nyugtató, hogy nem kell magyarázkodni, csak beburkolózol a gondolataid tömegébe, és kavarogsz azokkal együtt.

Csak ne essek túlzásokba, mert a végén elsüllyedek, és nem térek vissza a csatatérre, ahol meg kell küzdenem. Nem csak magammal, másokkal is. Ez az élet.

A motel - amiről Kirai beszélt néhány órával ezelőtt -, egy egyszerű épületként tornyosul előttem. Megérkeztünk.

A másikra pillantok, kérdő tekintetemmel pásztázom, aztán szemeimmel továbbhaladok a környék egyes részleteire. Tanulmányozom azokat is. Egy magamfajtának maga a pokol. Egy alsóbbrendű környék, ahol a bűn és a gonoszság egyvelege bújik meg minden sarokban, apró lukban, és szép lassan az ittlakókra telepszik... akik a részükké válnak. Egyszóval maga a gettó.

- Tudom, hogy nevetséges, de én nem tudom, hogy hogyan működnek az itteni dolgok - bökök fejemmel az épület felé.

Kirai rámpillant, elhúzza száját. - Én se nagyon. Várj meg itt - utasít a másik, megindul a a kocsma felé, ami egybe van építve a szállással. Csak pislogok utána.

Az ajtó mögött eltűnik. Onnan csak egy apró fénycsík szűrődik ki a vékony ablakokon, és az ajtó szürkés üvegfoltján.

Pár perc után se történik semmi. Csak egy-kettő felismerhetetlen nesz csapja meg a fülem, de az is elég ahhoz, hogy a szívem hevesen zakatoljon, és a gyomromban pillangók táncoljanak. Ha nappal lenne, esetleg kibírnám, de este... nem vagyok én ehhez hozzászokva. Egyetlen hely, ahol este jártam, a szobám. A szobám, ahol én vagyok az úr, és nem kell félnem semmitől.

Jó idő eltelik, mire Kirai ismét megjelenik, int felém, hogy nyugodtan menjek közelebb. Megteszem, bár kicsit lassan. De végtére is, odaérek elé. Kezében ott lóg a kulcs, meglóbálja. Megcsillan a fém, amin egy hetes szám körvonala vehető észre.

A szoba felé lépdel, én pedig mint egy kiskutya, követem.

- Ha még egyszer provokálni próbálnak... - kezdi a szitkozódást. - Komolyan kinyírom!

Elérünk az ajtóig, amin a hetes szám szerepel. Kirai benyomja a lukba, elfordítja, az ajtó pedig be is enged. Szemem elé tárul a berendezés, nem is rossz. Kijelenthetem, hogy nem rossz. Remélem a másik nem tévedett az árakat illetően. Tényleg nincs sok pénzem, és ez nem tűnik túl olcsónak. Bár még sosem aludtam hasonló helyen, de akkor sem. Nem.

- Biztos vagy te abban, hogy ez... olcsó? - lehelem felé kicsit félszegen.

Beljebb jön ő is, ledobja táskáját a kanapéra. - Ja, olcsó. Mér?

Ez aztán az alkalmazkodókészség. Örülnék, ha nekem is ilyen könnyen menne.

- Csak mert nem úgy néz ki - vonom meg a vállaim.

- Aha, pedig az. Na gyere... - Befele húz, hogy ne álljam el az utat. Becsukja az ajtót, és egy egyszerű mozdulattal ölel ismételten magához. Már megint. Már megint ilyen hirtelen. De nem zavar. Kicsit sem.

Szeretném érezni a nyugodt dobbanásokat, amik a mellkasod mögül szivárognak ki.

Kirai

Nem tudom másképpen kifejezni magamat. Nem vagyok a szavak embere, nem tudom megnyugtatni semmivel, nem tudok bíztató dolgokat mondani egy csettintésre. Nem megy. De… valahogy ki kell fejeznem, hogy mellette vagyok, akarom, hogy érezze. Még tovább…

Megöleltem megint. Hosszú ideig álltunk így, mégis csak alig néhány másodperc volt. Néhány szívdobbanásnyi idő.

- Mi a baj…? - suttogta a vállamba Kimura elhalóan.

- Baj? - leheltem magam elé, gépesen ejtettem ki a szavakat. De aztán lepillantottam a másikra, úgy éreztem, a mellkasom olvadni kezd belül. - Nekem nincs bajom… - Kihangsúlyoztam az első szót.

- Akkor… jó… Csak néha olyan hirtelen… cselekedsz. - Nehezen ejtette a szavakat. Aztán egy kicsit tépelődött. Résnyire nyíltak ajkai, mit aki még mondana valamit. Aztán ki is bökte. - El kéne mennem munkát keresni…

Kimura! Tényleg ennyire ostobának tartasz?

- TE nem mész sehova! - vágtam rá. - Melózni biztos nem. Foglalkozz szépen a sulival! - Ezt most komolyan én mondtam? Ösztönösen jöttek a szavak, valahonnan mélyről, de végülis nem vontam vissza egyet sem. Éreztem, hogy helyesen teszem, amit teszek. Morogva eltoltam kicsit magamtól a másikat, de még így is fogtam a karját. - Majd én megyek dolgozni. Ha akarod, már ma.

- Mi? Miért nem engeded, hogy dolgozzak? - emelte meg a hangját kicsit. - Tudok én a suli mellett is dolgozni! Jövőre már úgyis fizetnem kell… és különben sem akadályozhatsz meg… - suttogta gyerekes makacssággal. De nem maradtam adósa ebben.

- Akkor majd dolgozol jövőre. Nem fogod a végtelenségig hajszolni magadat, azt nem hagyom! - néztem le a kölyökre. Most csak egy kölyök volt, aki megint túl sokat vállal magára.

- De… én menni fogok… és nem akadályozhatsz meg benne - ismételte el Kimura.

- Miért akarod a végkimerülésig hajszolni magad? - tettem fel a kérdést egyszerűen.

- Hogy legyen jövőnk - érkezett a felelet a mellkasom irányába. Jövő… van egyáltalán közös jövőnk? Ha rajtam múlik, igen… De ezzel a viselkedéssel nem sok reményt látok.

- Pontosan ezért kellene az energiádat a tanulásra fordítani – jegyeztem meg, tovább tetszelegve az aggódó szülő furcsa szerepében. Idegennek és hamisnak éreztem magamon ezt a maszkot, de nem adhattam fel. Ez Kimura érdeke.

- Jó.

Ennyi? Ez nem tűnt túl igaznak. Elhúztam a számat.

- Kimura - morogtam rá. - Ne hazudj.

- Hmm… Honnan veszed, hogy hazudok? Miért nézel ki belőlem ilyesmit? - nézett föl rám sértődötten, de a hangjában bizonytalanság árnyéka bújt meg. Nem versz át. Miért akarsz átverni?

- Mert makacs vagy - érintettem meg az arcát ujjbegyeimmel.

- Az még nem jelenti azt, hogy hazudok is - vonta meg vállait nemtörődöm módon.

- Ki tudja… - suttogtam, simogatva az arcát. - Nem ismerlek elég jól. - Hm… mit tegyek, hogy lemondj a kis tervedről? - vettem el a kezem bőréről.

- Nincs semmilyen tervem - ismételgette. - Nem kell aggódnod, csak… ennyi.

- Aha - morogtam zavartan. - Mondjuk, te tudod. De ha egyetlen karikás szemet meglátok, felszögezlek a falra – fenyegettem meg, de ez már csak játék volt. Végülis, komolynak is lehetne venni. Nem voltam túlzottan elragadtatva az ötletért, hogy dolgozzon a suli mellett.

- És ha nem lesznek karikák a szemem alatt? - mosolyodott el gyermeki aranyossággal. - Akkor azt csinálok, amit akarok, nem?

- Akkor igen. De ne fáraszd ki magad - motyogtam el legyőzötten. Eleresztettem a karját, amit még mindig fogtam, majd megfordulva ledobtam magam a kanapéra. Nagyot nyújtóztam.

Eddig sem tartottam úgy, mintha nagyon gyerek lennék, de hirtelen ólomsúllyal nehezedett rám a felnőtt felelősség terhe. Nem tudtam, meddig fogom bírni.

Kimura

Arcomon akaratlanul is megjelenik a már megszokott mosoly. Hagyom, hogy magával vigyen, szívemben megindul valami. Pont olyan, mint a kopár tél után a hamvas tavasz, amikor minden újjáéled, kinyílik, pompázik. Mintha az én szívem - és evvel együtt a lelkem - is ilyen folyamaton menne keresztül. Még csak kezdeti stádium, de látom azt az apró fényt, ami a reményt szimbolizálja.

Előttem terül el Kirai. A kanapé puha felülete öleli körül, ő pedig halk sóhajt ereszt meg. Sajgó végtagjait kicsit megfeszíti, megnyújtóztatja, végül elernyed. Teljesen elernyed.

Sunyi módon indulok meg felé, próbálom az egész hadműveletet úgy kivitelezni, hogy véletlenül se vegyen észre. Sikerül - de lehet, hogy csak direkt nem vesz észre, hagyja, hogy a kis kölök szórakozzon egy picit. Leguggolok a kanapé mögött, kicsit hallgatok, fülelek. Semmi. Csak a csönd.

Lassan állok fel, tenyeremet a kanapé háttámlájára fonom. Megkapaszkodok benne, és egy akciófilmből ellopott mozdulattal vetődök be Kirai mellé. Különösebben nem hatja meg - gondolom ennél már élesebb helyzetekben is részt vett -, pislog rám értetlenül, ami mögött egy kis szánalmat is vélek felfedezni. De lehet, hogy csak ismét a paranoiám jelentkezik.

Nem törődve velem fogja meg a távírányítót, bekapcsolja a TV-t. Villodzó fény tölti be a szobát, aztán megjelenik a kép. Valami bugyuta akciófilm megy épp - mintha a televízió is megérezné, hogy miből idéztem. Felnőtt besorolása van, így várom, hogy Kirai mikor rúg le maga mellől, mutogat rám fenyegetően, hogy én ezt nem nézhetem.

- Amúgy ismered a környéket? - lehelem halkan a másik felé.

- Nagyjából... elég rég jártam errefelé.

- Sose gondoltam volna, hogy ilyen hamar itt végzem - mosolygok a másik felé, próbálom elrejteni a fájó érzéseket. - Annyira szánalmas... - jegyzem meg, legfőképpen magamnak.

- Jaj már! Nem vagy szánalmas - morogja felém. Szemem sarkából látom, hogy Kirai teste közelebb csusszan, a távirányítót messzire dobja, ismét átölel. Én pedig ismételten nem tudok betelni vele. Hagyom, hisz nagyon is kellemes. Hagyom, mert jól esik. Hagyom, mert ennyit talán még én is megérdemlek. - Na, nyugalom. Nem lesz baj. Ezt is túléljük - húz közelebb magához, már- már szorít.

- Köszönöm. Ha nem lennél itt velem... már rég meghaltam volna - csusszan ki a számon. Nem tudom, hogy ez tényleg igaz-e. De az biztos, hogy teljes mértékben így érzek.

- Dehogyis... - jegyzi meg. Fejét a vállamra hajtja, egészen mélyre fúrja arcát. Érzem forró lehelletét a nyakamon, azt, hogy ő is él. - Biztos kitaláltál volna valamit...

- Talán. De elgondolkodtál azon, hogy mit fogunk enni?

Úgy érzem... még ez is nagy kérdés lesz.

Kirai

Én sem tudtam igazán, mihez kellene kezdeni. Megnyugtató volt Kimura közelében lenni, érezni a lélegzetvételeit, ahogy finoman emelkedtek és süllyedtek vállai. Segített józanul gondolkodni, de emellett, valahol mélyen teljesen elvesztettem a fonalat. Hogy is szokás mondani? Elvette az eszem. Már tagadni se próbáltam.

- De elgondolkodtál azon, hogy mit fogunk enni? - hallom meg a kérdést. Halkan sóhajtottam.

- Aha. Erre kellene a munka - feleltem a lelkesedés teljes hiányában. - De még van annyi pénz, hogy vegyünk egy kenyeret, vagy valamit, nem? Az se túl drága.

- Ennyi erővel rizst is vehetnénk - jegyezte meg Kimura. Kötekedett, ez persze ment neki, mi? Hm, hát rendben, ha úri étvágya a rizshez vonzódik… Persze nem haragudtam rá, végül is a rizs laktatóbb is volt, meg finomabb is.

- Nekem mindegy, egy példa volt.

- Akkor jó - egyenesedett ki kicsit Kimura. Följebb emelve a fejem függesztettem rá pillantásomat. - Lehet, hogy jobb lenne, ha most elmennék sétálni.

- Miért akarsz mindig lelépni?

- Nem akarok mindig lelépni. Baj, hogy sétálnék egyet? - nézett rám kérdőn barna szemeivel. Halványan elmosolyodtam. Nem vagy hozzámkötve, Kimura. Oda mész, ahová akarsz.

- Nem, menj csak. Csak ne tévedj el - motyogtam. Elengedve vállát odébb csúsztam, hagyva Kimurának helyet, hogy föltápászkodjon.

- Oké… Akkor gondolom, te nem akarsz - suttogta egy futó mosollyal. Tenyereit letámaszotta maga mellé, felnyomta magát, míg teste függőlegesbe nem került.

Megráztam a fejemet. - Nem. Menj nyugodtan, nekem nem sok kedvem van hozzá - pillantottam el a villódzó képernyő felé, mintha nem is nagyon érdekelne a dolog.

- Oh… Rendben. Nem leszek sokáig, maximum negyed óra szerintem.

- Oké - hagytam rá, aztán megvártam, míg kilépked az ajtón. Miután az halkan becsukódott mögötte, kikapcsoltam a tv-t, letettem a távirányítót, és csak meredtem üresen a képernyőre.

Fogalmam sincs, mi járt a fejemben, csak azt tudtam, hogy magához láncolt a bizonytalanság. Gyomrom ficánkolt, a szívem is megvadulva lüktetett, féktelenül pumpálva testemben a vért. Az egész érzés kerge volt és megmagyarázhatatlan. És ebben a furcsa, merengő állapotban gondolataim elkanyarodtak a börtön irányába. Mintha évek teltek volna el. De ha azok nem is, hetek és hónapok biztosan. Olyan távolinak tűnt.

De maradt még, ami emlékeztessen - a fájdalom még nem szűnt meg a lábamban, és a karom is sajgott kicsit. Bár már nem lett volna szükségem fájdalomcsillapítóra, mégis gépiesen nyúltam ki oldalra a táskám felé. Mélyen beletúrtam, de nem az akadt a kezembe, amit vártam. Ujjaim egy vékony papírlapra simultak. Hirtelen nem értettem, mi az, de nem kellett sokat gondolkodnom. Kirántottam a papírt, és nem csalódtam - a Kimurától kapott levél volt. Pontosabban a boríték, rajta a nevem gyöngybetűkkel.

Kicsit meggyűrődött a sarka, de nagyobb baja nem esett a táska mélyén lapulva. Óvatosan kinyitottam, és előhúztam belőle a levelet. Kihajtottam, majd szememet a Kimura kézírásával papírra vetett mondatokra függesztettem.

Ahogy lassan végigfuttattam szememet a sorokon, egészen meghatódtam. Valami távoli, nosztalgikus érzés kerített hatalmába. Nem hittem, hogy efféle érzéseket válthat ki belőlem a levél. Adott egy kézzel fogató bizonyítékot arra, hogy még van remény. Elfogott a pillanatnyi boldogság, és nem álltam meg egy halovány mosoly nélkül. Csak tartottam ernyedt ujjakkal a teleírt lapot, és gondolataim elkalandoztak. Anyára gondoltam. Aztán valamiért Kimura édesanyjának arca rémlett fel lelki szemeim előtt, és mellétársítottam Ai mosolyát is. Furcsa. Mennyi mindent köszönhetek ennek a három nőnek… És valószínűleg sosem kapok esélyt, hogy kifejezzem ezt feléjük. Egyikük felé biztosan nem.

Felsóhajtottam mélyen, és ezzel a sóhajjal mintha több tonna súly telepedett volna vállamra, és tudatomra is. Tudtam mit kell tennem, hogy enyhítsek a nyomáson. Óvatosan összehajtottam és visszadugtam a levelet a borítékba. Táskámból kikerestem a naplómat, majd a levelet becsúsztattam a lapok közé. Lehúztam a borítóról a tollat, és felütve a kis noteszt a következő üres oldalon, folytattam az események és zavaros gondolataim megörökítését.

Kimura

Úgy döntöttem, hogy meglátogatom a természetet, muszájnak éreztem azt, hogy szellőztessek egy kicsit. A lelkem, és a fejem. A gondolataim.

Bár tartok a környéktől, meg kell szoknom, hisz úgy néz ki, itt fogunk lakni. Ideiglenesen - bár egy kicsit gyanakszom -, de itt fogunk.

Vékony utca vezet ki a motel területéről, a világítás kicsit hiányos, de nem vészes. Látok, ez még pozitív. Kis bolt terül el, legalább nem kérdéses, hogy hol fogunk vásárolni. De zárva, ajtaja lerácsozva, lelakatozva. Nem tudom, hogy maga a környék mentalitásához tartozik-e, és félnek a fosztogatóktól, vagy alap, ez ilyen megszokott dolog az összes hasonló üzletnél.

Elsétálok előtte, követem a kopott köveket, amik egy játszótérre vezetnek. Közelebb lépdelve kitisztul a kép előttem, és a részleteket is jól kiveszem. Ez is tökéletesen jellemzi a helyet. Leszakadt hinta súrolja a földet, mellette törött libikóka. A csúszdának még nincs baja, bár avval szokás a legkevesebbet keménykedni, az nem üt vissza, csak makacsul áll ugyanott... egyfolytában. El van kerítve, de nem sokat ér, mint látható. Beljebb lépdelek, és meg is célzom a még ép játékot.

A piros - már kevésbé csúszós - felületen küzdöm fel magam - persze lusta lennék a hozzátartozó lépcsőn felmászni. Felülök a legtetejére, felhúzom magam mellé a lábaim, felpillantok az égre. Azon semmi. Se csillag, se felhő. Csak egy sötétkék felület húzódik végig a fejem fölött végtelen távolságba. Nyugtató, egyben frusztráló. Nem tudom miért. Csak.

Nem tudom mit gondoljak Kirairól. Hirtelen olyan kedves lett. Ölel. Soha nem rántott magához, és ölelt meg indok nélkül. Eddig. Egyre többször játsza el velem, én pedig egyre gyakrabban érzem, hogy a szívem kalapál, és majd kiugrik a helyéről. Jól esik, nem mondom, de... hirtelen sok. Ellentmondásos vagyok, tudom. Már magam sem tudom, hogy mit akarok és mi a jó.

Fejemben folyamatosan ugyanazok a gondolatok kavarodnak. Hogy Kirai mit gondolhat? Kirainak jó? És ha jó, miért?

De nem találok válaszokat. Majd... sikerülni fog rájönnöm. Ha nem, akkor pedig kiszedem belőle, egyszerű.

A hűs szellő egyre jobban csiklandozza a testem. Kezeim libabőrösek, fázok.

Bár nem szellőzött ki még a fejem, jobb, ha visszaindulok. Még a végén Kirai elszökik.

Kirai

Gondolatok jöttek és mentek a fejemben és a naplóm üres oldalain. Nem kellett hosszú idő, hogy papírra vessem az eseményeket. A múlt ismét filmszerűen pergett emlékezetem vásznán, egyes perceket mintha újraéltem volna. A legélénkebben valamiért az maradt meg, ahogy Kimura szorosan hozzámsimult a börtönbeli ágyamon. Kedves szavakat suttogott a fülembe és visszahozta a lelkembe a fényt. Mert ezt tette. Ez a levél… ha a börtönben olvastam volna, és idióta módon nem felejtem el… Lehet, sokkal hamarabb felépülök. Ezek a mondatok, még ha nem is adtak pontos választ arra, amit eredetileg kérdeztem, mégis melegséggel töltöttek el belülről.

Szavak…

Minden szó egy külön világ.

Kitéptem egy fecnit a naplómból, ráfirkáltam pár sort, majd néztem egy darabig. Pár perc múlva elpakoltam a jegyzeteimet, a tollat, mindent. A táska megőrzi őket nekem. Nyújtózva fölálltam a kanapéról, föl se tűnt, hogy elzsibbadt a lábam. Csak a kis cetlit hagytam elöl, leraktam az asztalra, hogy látszódjon a felirat: „Elmentem munkát keresni. A kocsmarészen megtalálsz.”

Az ajtót nem zártam be, hiszen Kimuránál nem volt kulcs, meg aztán, nagyon messzire se mentem. Csak egy kis kapcsolat kellett.

Megálltam a söröző ajtaja előtt. Ez volt a motel recepciója is egyben, így itt kellett kezdenem. Ha elakadok, talán a pultos tud segíteni. Bár a kiszűrődő zajok nem vonzottak, és ha valaki megint belém akarna kötni, azt nehezen viselném. Nem akartam bajba keverni Kimurát.

Vettem egy mély levegőt, majd benyitottam a füstös, hangos légtérbe. Nem figyelt rám senki, és ennek hálát adtam. Elslisszoltam balfelé, ahol két ütött-kopott számítógép volt beállítva ingyen internetkapcsolat címszóval. Az egyik szabad volt, és én le is vetődtem a másikat elfoglaló fiatal punk srác mellé. Rápillantottam futólag, de mikor láttam, hogy ő is felém fordítja arcát, tekintetemet a monitorra szegeztem. A feladatra összpontosítva kattintottam néhányat az egérrel, és máris böngészhettem a jobbnál jobb állásajánlatokat.

Érzéseim szerint elég sokáig keresgéltem, mire néhányat össze tudtam szedni. Kissé bosszúsan vettem észre, hogy nincs nálam semmi, amivel le tudtam volna írni a telefonszámokat. Már épp álltam volna fel, hogy visszamegyek a szobába keríteni egy íróeszközt, mikor megláttam, hogy a mellettem ücsörgő punk éppen írogat egy füzetbe. A monitorára pillantottam. Nem tudom, mit láttam, mert ez már meghaladta a képességeimet, de ahogy leszűrtem, tanulhatott épp valamit…

- Ühh… - kezdtem intelligensen a párbeszédet. Megállt az írásban és rám függesztette felemás színű szemeit. Az egyik kék volt, a másik pedig furcsán zöld. Kis idő kellett, mire rájöttem, hogy kontaktlencse. - Elnézést, kölcsön tudnád adni egy pillanatra a tollad? Csak leírnék néhány telefonszámot. - Igyekeztem udvarias lenni.

A srác elvigyorodott. Alsóajkában jobb oldalt virított egy-két piercing. Ahogy elnéztem, az összes furcsasága jobb oldalra került. Még a haja is - bal oldalon teljesen kopasz volt, ellenben jobb oldalt rövid, kócos hajtömeg díszítette koponyáját, és a szivárvány minden színét felfedeztem benne. Ráadásul csak a jobb fülében sorakozott több fülbevaló. Pislogtam egyet. Nem tudtam kiűzni a fejemből a gondolatot, hogy a gyerek pont úgy méreget, mint valami ragadozó a szaftos, friss húst, ami önként csüccsent mellé.

- Aha, persze. Vidd csak - nyújtotta felém a tollat, kiszakítva gondolataim közül. Én elvettem, egy kis biccentéssel megköszöntem, majd sietve felfirkáltam kezemre a számokat. Éreztem a tarkómon a srác pillantását. Vagy csak a paranoia…? Minek is tulajdonítok neki ekkora jelentőséget? Csak egy punk, semmi több. Olyan ember, mint más…

Visszaadtam neki a tollat, csak vigyorgott, mint aki egy nagyon jó viccen mulat. Bensőmben ismét föléledt a gyanú, de elhessegettem, és kilépve az eddig nyitott ablakokból otthagytam a számítógépet.

Egyenesen a telefonhoz lépkedtem, amit némi aprópénz fejében lehetett használni. Bedobáltam pár érmét, amit kikotortam a zsebemből, aztán tárcsáztam…

Pár perc múlva megint…

Harmadszorra szerencsém volt. Nem volt épp álommeló, de valószínűleg csak ilyesmire voltam képes, és ez talán még jót is fog tenni a fizikumomnak meg a csodálatos kommunikációs képességeimnek. Letettem a kagylót és kilépkedtem a kocsmából. Akaratlanul is vetettem egy pillantást a számítógépek felé, de a punknak nyoma sem volt sehol. Megráztam a fejem. Biztos azért vagyok ilyen, mert nem szoktam meg az embereket. Csak Kimurát.

Igen, biztosan ez az oka.

Kimura

A visszafele vezető út se más, mint az oda...

Lépéseim gyorsak, kezeim zsebemben pihennek, nyakamat visszahúzva tartom, kicsit hideg van. Ernyesztően hideg, ami olyan érzést kelt bennem, mintha ezer meg egy tűvel szúrkálna valaki. De nincs gond.

A motel környéke már sötétben úszik, csak a kocsma épülete fénylik. Odalépdelek az ajtónk elé. Benyitok, de csak a sötét fogad. Szívem heves zakatolásba kezd, szemeim nagyra nyílnak. Nem lehet. Kirai nincs itt. Nincs.

Beljebb lépdelek óvatosan, felkapcsolom a villanyt. Így se jobb, semmi nem változik. Sehol senki. De kiszúrja a szemem egy apró fecni, amin egy rövid szöveg áll. Viszlát?

Sietve kapom le az asztalról, elolvasom, és mintha egy hatalmas súly szakadna le a vállamról, a szívemről, a lelkemről. Nagyot sóhajtok, lehunyom szemeim. Kirai. Ne. Többé ne ijesztgess ilyenekkel, kérlek.

Visszaillesztem a darabot oda, ahol volt. Kabátom cipzárját lehúzom, a ruhaneműt pedig ledobom a kanapéra. Csomagomhoz megyek, előszedek belőle egy alsót. A gatya és egy törülköző társaságával térek be a fürdőszobába.

Becsukom magam után az ajtót, levetkőzöm.

Beállok a zuhany alá, megengedem a vizet. Kissé bonyolult megtalálni, hogy hol van a megfelelő hőmérséklet, de egy idő után megy. A testemre eresztem, és a zúduló víz végigmossa a testem. Lehunyom szemeim, kezemmel a falat támasztom. Fejemet is a víz alá nyomom, egyetlen rész se lóg ki.

Minden felgyűlt bennem. Már olyan régóta rakosgatódnak a bánatos, magányos gondolatok, a fájdalmak a szívemben. Nem bírom. A könnyeim megindulnak, de nem baj, egyedül vagyok. Nem látszódik, beleolvad a forrásba. De jól esik végre kiadni magamból a könnyeket, nem elharapni. Jobbomat az arcom elé emelem, beletemetem fejem. És lepereg előttem minden. Hogy én egyáltalán nem vagyok felnőtt. Egyáltalán nem tudok magamra vigyázni, ebből következik, hogy másra se. Nem tudok megélni ennyi pénzből. Nincsenek barátaim, akikhez ideiglenesen mehetnék. Nincsenek jóakaróim, szüleim, házam. Ha még Kirai se lenne, mi történne?

Meghalnék?

Vagy csak... megpróbálkoznék beilleszkedni?