Számítottam rá, hogy Kimura már visszaért a kis sétájáról, és nem is tévedtem. Ahogy beléptem az ajtón, rögtön megpillantottam. A kanapén ült lefürödve, csíkos alsónadrágban. Sikerült elfojtanom a vágyat, hogy elmosolyodjak rajta.
- Szia - üdvözöltem, lassan odalépkedve a kanapéhoz. Fölnézett rám.
- Na? - mosolygott. Tudtam, mire gondol, de egyelőre csak leültem mellé óvatosan.
- Hát…
- Oké, ha nem akarod elmondani - vonta meg hirtelen a vállait. Na, ennyit a kis szórakozásról.
- Hülye. Gondoltam kitalálod - rántottam magamhoz. Akárhogy is, de muszáj volt így is megölelnem. Így, hogy nincsen rajta felső. Ahogy gondoltam, egyből hozzám simult, és csöppet sem volt rossz érzés. Még azt is elfelejtettem, hogy ettől zavarba kéne jönnöm. - Találtam munkát.
- És… mit?
Nem válaszoltam azonnal. Óvatosan eldőltem Kimurát ölelve, nem teljesen, de nagy részben rám nehezedett. Nem bántam. Ujjaimat lazán összekulcsoltam hasán.
- Ühm, csak elvállaltam pár helyen szerelgetést. Ez mondjuk pont nekem való. Fizikailag bírom, és régebben is szerettem ilyesmikkel foglalkozni. Csak nem volt rá alkalmam.
- Ohh, tényleg? - Kimura hangjában őszinte lelkesedés csendült. - Ennek örülök. De te se hajszold túl magad!
- Én, veled ellentétben, nem járok suliba - jegyeztem meg. - Pedig járhatnék, de eléggé… alulról kellene kezdenem - szívtam meg a fogam egy kicsit kelletlenül. Erre egy kicsit mintha nyomottabbá vált volna hangulata.
- Én se fogok már sokáig - suttogta maga elé.
- Miért? - kérdeztem rá élesen. Nem tetszett ez a hang.
- Mert én is dolgozni szeretnék. Ha egy évet kihagyok… hát kihagyok - rántott egy aprót vállán. Valamiért kezdtem kétségbe esni, de sikerült némi nyugalmat erőltetnem hangomra, ahogy feszülten megszólaltam.
- De miért hagynád ki, ha nem muszáj?
- Mert szeretnék… segíteni neked… - lehelte alig hallhatóan. Felsóhajtottam, de a feszültség nem engedett semmit.
- Ezt értékelem, és… köszönöm, is, de… de ezt ne úgy tedd, hogy közben tönkreteszed magadat! Ne áldozd fel az életedet értem. Annak semmi értelme… - motyogtam szerencsétlenül, és úgy éreztem, nem fogom meggyőzni.
- Csss… - suttogta halkan, és ettől valamiért felkaptam a vizet.
- Nincs kuss, ez van és kész!
Éreztem, hogy Kimura megfordul a karomban, kezei a vállamra kerültek, és máris szembenézhettem a csokoládé-íriszekkel. Döbbenten pislogtam, ahogy hirtelen megéreztem ajkait az enyémen. Lehelete keveredett az enyémmel, és halk suttogást hallottam. - Kérlek…
Azt hiszem, egy kicsit elködösült minden. Hirtelen elfelejtettem, hogyan kell gondolkozni, csak a puha ajkakat érzékeltem, pedig alig értek hozzám. Kellett pár sűrű pislogás, hogy kitisztuljon a tudatom, és egyáltalán arra emlékeztessem magam, miről is beszélgettünk eddig.
- Te… ne próbálj így meggyőzni… - motyogtam szerencsétlen hangon. - Suliba mész, és kész. Dolgozhatsz mellette… - adtam meg magam, szívverésem felgyorsulva adott jelet arra, hogy a kompromisszum nem rossz megoldás. - De tanulj is…
- Ér-értettem! - mosolyodott el édesen Kimura, és hirtelen elfogott az érzés, hogy már ezért a mosolyért megérte megengedni a munkát. Gyerekarcára kiült a boldogság. Hirtelen átölelte a nyakamat erősen, de pár másodperc múlva már lazított a szorításon. - Köszönöm! Azt hiszem, már tudom is, hol fogok dolgozni…
- Igen? - A kíváncsiság feléledt bennem. Ennyire előre tervezne? Már tudja is…? A radarjaim bejeleztek, de nem törődtem velük. Csak a paranoiám, ma már egyszer megijesztett. Átkaroltam lazán Kimura derekát, és megszavaztam neki a bizalmat. Hiszen mi okom lenne kételkedni benne? - És hol?
- Talán… valami zöldségesnél - dünnyögte egy kicsit elbizonytalanodva. Ezt is azonnal jelezték az érzékelőim. Valami nem stimmel.
- Aha. Hm. Mi ez a talán…? - suttogtam, fürkészve Kimura arcát. Figyeltem minden rezzenését. De nem nagyon láttam rajta semmit.
- Azt, hogy nem biztos, hogy felvesznek. Csak remélem - pirult el kissé, és ez, bár nagyon aranyos volt, nem kerülte el gyanakvásomat sem.
- Biztos, hogy nem próbálsz megvezetni? - kérdeztem, és olyan behízelgő volt a hangom, hogy még saját magamat is megleptem vele. De ha már te taktikázol a saját képességeiddel, akkor én sem maradok adósod…
Visszatérünk a kezdetekhez? Mit lépsz, Kimura?
Kimura
- Dehogyis! - vágom rá rögtön a választ a kérdésre, de szemeimmel nem tudok tovább a másik felé pislogni, elkapom tekintetem, még a fejem is elfordítom. De még így is érzem a másik égető pillantását, ami a bőrömbe fúródik. Bár tudom, én vagyok a hülye. Soha életemben nem gondoltam arra, hogy esetleg egy zöldségesnél dolgozzak, de az igazi terveimet nem adhatom ki magamból. Egy olyan munkából, mint bolti eladó - vagy bármi ahhoz hasonló -, nem lehet megélni. De épp elég, ha ennyit tud Kirai, nem kell, hogy még többet aggódjon, vagy ami még rosszabb, megakadályozzon.
- Biztos? - A másik ujjai az államra fonódnak, erővel fordítja fejem maga felé, hogy teljesen láthassa arcom. Nem tudok rögtön rá nézni. De ha nem teszem meg, csak saját magamnak ártok, nem szabad elbaltáznom a lehetőségeimet. Erőt veszek magamon, egy halk sóhaj szakad fel belőlem, és máris két szép szemébe pislogok. Bólintok.
- Biz...tos... - préselem ki magamból.
- Nem szeretném, ha bajba sodornád magad! - suttogja egészen közel hajolva. Lélegzete éget, túl forró. El is kapom tekintetem.
- Nem fogom. Nem kell aggódnod, mi történne velem? Mégis... - Egy apró vigyor kúszik az arcomra, pont olyan, mintha tökéletesen elégedett lennék avval, amit tettem. Nem tudom, hogy Kirai mennyire fog bedőlni neki.
- Ki tudja, fiatal vagy - sziszegi. Ujjaival végigsimít a bőrömön, majd elengedi arcom. El is rántom onnan, kicsit távolabb csusszanok a másiktól, de most ellentétben az előbbi pillanattal, rápillantok.
- Igen, és? - teszem fel egyszerűen a kérdést.
- És ezt az emberek ki tudják használni.
- Tán megkérdezik, hogy mennyi az idő? - suttogom viccelődve felé, de mint mindig, Kirai most se érti a poént. Vagy csak az én vicceim ilyen borzalmasak, hogy még nevetni se lehet rajtuk. Egy mosoly is elég lenne. Ha legalább a szád sarka megrándulna.
- Akár azt is - jegyzi meg. - Vagy mást. De nem akarok belegondolni... Érezd jól magad! - Közelebb hajol ismét és egy apró puszit hint az államra. Oda, ahol előbb még fogta. Megremegek attól, ahogy érzem az ajkait. Puhák, mégis érezni, hogy egy kemény ember a tulajdonosa. Ha nem találkozunk, már rég elkeltél volna. Tudom, hisz egyre jobban megismerlek. Egyre jobban megmutatod, hogy mi is lakozik benned. A bensőd. Ami egyre jobban kötődik hozzám. Én mégis kockáztatni fogok. Kamasz vagyok. Egy kamasz, te mondtad. És a kamaszok akaratlanul is lázadnak. Akaratlanul teszem azt, amit, hidd el.
- Köszönöm... - hajtom meg a fejem, azért ez még a szívemből jön. - És most jobb, ha lefekszem. - Feltápászkodom a kanapéról, kibújok a másik karjai közül. Kirai is felkel - hála megjegyzésemnek, hisz nincs ágy - és kihúzza a kanapét, így máris átalakul egy esetleges alvófelületté. - Holnap sokat kell mennem... - teszem még hozzá a mondandómhoz, nehogy esetleg félreértse a másik.
- Jól van. Holnap én is megyek dolgozni, aztán majd hétfőn meg kell keresnem a sulidat... - mosolyog felém, az ágyneműtartóból előszedett takarókat és párnákat rádobálja az ágyra. Én pedig feldolgozom az információkat. Kirai... Kirai a sulimhoz akar jönni? Mi a francot akar ott? Ez nem jó. Nagyon nem. Csak egy akadály. - Ott is van melóm.
Összefonom mellkasomon a kezeimet, elmosolyodom. - Milyen praktikus... - mutogatok az ágyra. - Bár ki tudja, mi lakik benne... - Halk kuncogást hallatok.
- Hát ez van. Az olcsó kategória - hallom Kirai nevetését is. De ezt hirtelen saját sóhaja szakítja félbe, teljesen drámaian szólal meg. - Majd reggel lezuhanyozom. - Előttem dől be az ágyba, én meg csak megcsóválom fejem. Na, szép. Hát te is meg tudod adni magad... önszántadból.
- Most komolyan így akarsz mellettem feküdni?
- Mért? Büdös vagyok? - néz fel rám kérdőn.
- Nem szoktalak... szagolgatni! - bököm ki kicsit vádlón, sértődötten.
- Még jó... - vigyorodik el, lehunyja szemeit. Ártatlanul fekszik az ágyban. Lazán, nem törődik avval, hogy bámulom. Csak átadja magát a pihenésnek.
- He? Ezt hogy érted? - vetődöm be a másik mellé, nem sok szabadidőt kapott tőlem. Nagy önuralom kell ahhoz, hogy ne csikizzem meg, de ezt egyszer már eljátszottam, nem is próbálkozom vele még egyszer.
- Ki tudja, milyen szagom lehet. Nem érzem magam...
- Hát nem hinném, hogy jó lenne, ha most nekiállnék szagmintát venni - vetem felé, de ez csak egyszerű, gyerekes csipkelődés. Legalábbis biztos, hogy nem akarom megbántani. Bár kétlem, hogy magára venne valaha is egy ilyen megjegyzést, főleg egy magamfajtától.
- Nem is, most alszunk. A többi halasztható - suttogja felém.
Nem is kell sok idő ahhoz, hogy közelebb másszak a másikhoz. A közelébe bújok, és nem is ellenkezik - mint régen -, csak magához ölel. Nem árt. Nem csak jól esik, hanem melegít is. - számomra a takaró nem túl vastag.
Kirai nem szólal meg. Csak halkan szuszog pont úgy, mint aki elaludt. Nem is baj. Tényleg sok mindenen mentünk keresztül, ez nem is kérdéses, és nem is tudom pontosan, hogy mi történt ma vele. Nem tudom, hogy mit fog dolgozni, hogy hol talált rá egy lehetőségre. Semmit.
Ezért érzem azt, hogy nekem se kell elárulnom?
Vagy csak tényleg akarom azt, amit nem kéne? Az a munka kell!
Kirai
Úgy ébredtem fel reggel, mintha szólt volna az ébresztőóra. Fogalmam sem volt, mennyi az idő, de ahogy hunyorogva a félig elhúzott függöny felé pillantottam, tudatosult, hogy nem sok fény szűrődik be kintről. Elég korán lehetett. Lehunytam szemem pár pillanatra, majd oldalra fordítottam fejemet. Tekintetemmel megkerestem Kimura alakját. Már nem öleltem, kicsit odébb feküdt oldalára gömbölyödve. Néztem egy darabig, míg végleg ki nem röppent az álom a szememből. Akkor fölültem, kimásztam az ágyból. Nagyokat roppantottam elgémberedett csontjaimon, és vakarózva vettem az irányt a fürdőszoba felé - betartom az ígéretem.
Nem szórakoztam sokat tegnapi ruháimmal, ledobáltam a használt göncöket, és beálltam a zuhanyrózsa alá. Megengedtem a forró vizet. Felszisszentem, végigégette a bőrömet, de furcsamód jól is esett. Lassan engedtem mellé hideget is, míg be nem állt kellemes langyosra.
Míg mosakodtam, és vizes hajam rátapadt arcomra, lehunytam a szemem. Gondolataim örvényként kavarogtak, és össze akartam szedni őket végre. Az első, ami kirajzolódott képzeletem vásznán, Kimura volt. Meg sem lepődtem. Ahogy magam elé képzeltem, szívem feldobogott, fájdalmasan jólesően. Nem akartam megmagyarázni magamban, nem akartam ezen agyalni… csak elfogadtam. Ez így jó. De ezzel együtt bekúszott a tudatomba még valami. Úgy éreztem, sötét árnyak kerülgetnek, arra várva, mikor bizonytalanodom el teljesen, és akkor lecsapnak rám, és fölemésztenek. Megborzongtam, karom libabőrös lett a simogató, meleg vízsugár alatt. Egy szó koppant agyamban, mintha kalapáccsal verték volna gondolataim közé.
Hazugság.
Kinyitottam a szemem, és rábámultam a tört fehér csempére magam előtt. Hazudik nekem? Nem, erre gondolnom sem szabad. Meg kell benne bíznom, elvégre… elvégre másom sincs, mint ő. Már kimondtam, hogy bízom benne. Mi oka volna rá, hogy ezt eldobja magától? Hiszen azt mondta, erre vágyik. A bizalmamra. Nem hiszem el, hogy becsapna. Nem teheti. Kimura nem olyan. Ebben biztos vagyok.
Kezem ökölbe szorult a gondolatra, és összepréseltem ajkaimat. Kilöktem magam a zuhany alól, sebtében elzárva a csapokat. Hogy is juthatott ilyen hülyeség az eszembe… Paranoia, igen. Az dolgozik ellenem.
Felkaptam az egyik törölközőt, gyorsan felszárítottam a vizet testemről, aztán derekamra csavartam a fehér anyagot. Kilépkedtem halkan a szobába, de Kimura még nem adta jelét, hogy föl akarna ébredni. Ránéztem végre az órára - elég korán volt, de odakint már kezdett világosodni.
Első volt felöltözni. Táskámból kikapartam néhány göncöt, nem a legjobbakat, de a munkához megfeleltek, és nagyon szakadtak se voltak. Mire felhúztam a cipőmet is, már tudtam, mit is akartam először - megtudni, merre van Kimura iskolája. Ha még ő maga sem tudja, nekem honnan kéne? Fogtam magam, és magára hagyva az alvó kölyköt ismét a kocsma felé vettem az irányt. Reméltem, a recepción is van valaki. Beléptem a füstös helyiségbe, de most kevesen voltak. Egy-két alak ült csak magában, újságot olvastak, vagy épp olcsó reggelit fogyasztottak. Futólag körbenéztem, de a punk nem volt sehol. Tarkómon hirtelen felállt a szőr - mintha valaki figyelne.
Paranoia.
Odasétáltam a recepciós pulthoz, és megköszörültem a torkom. A negyvenes éveiben járó kopaszodó pasas vetett rám egy pillantást, majd szemüvegét följebb tolva orrán, hetykén odavetett egy „Tessék”-et.
- Öhm, csak érdeklődni szeretnék, tudna-e nekem segíteni… tájékozódni egy kicsit a városban - erőltettem magamra udvarias, nyugodt hangot. De nem bírtam közvetlenül a férfi szemébe nézni. Nem akartam látni, ahogy méreget.
- Hát persze - váltott kedvesebb hangra, ami meglepett. Fölnéztem, majd csak elmondtam gyorsan, hogy ezt és ezt az iskolát keresem. Készségesen segített, elmondta, merre van, még térképen is megmutatta, hogy juthatok oda.
Megköszöntem mindent, és kissé még meglepetten masíroztam vissza a szobába. Nem volt szívem fölkelteni Kimurát, így letettem magam a fekhely szélére, hátradőltem félig fekvő helyzetbe. Eltűnődve vártam, hogy teljen az idő, és Kimura fölébredjen.
Nem kellett túl sokat várnom - hamarosan ébredezni kezdett, nyűgösen forgolódott egyet-kettőt, aztán kinyitotta a szemét. Ránéztem várakozóan. Figyeltem, hogyan kezd magához térni, és alig tudtam elnyomni mosolyomat, megint. Végül észrevett, fölpillantott rám.
- Hát te…? - dünnyögte álmoskásan. - Nem dolgozni vagy?
- Csak délután megyek. Nem vagy éhes?
- Ohh… Mennyi az idő? - A kérdést mintha meg se hallotta volna. Ránéztem a falon függő órára, aztán vissza a kölyökre.
- Negyed nyolc.
- Oh, a francba, elkések a meghallgatásról! - élénkült fel azonnal, mintha nem is most ébredt volna mély álmából. Szinte kirobbant az ágyból, a táskájához pattanva kutatni kezdett ruhák után. Néztem, ahogy előránt pár elegánsabb ruhát, farmert, pólót… mind a jobbik fajtából.
- Aha. Meghallgatás - bólogattam párat. Mióta kell a zöldségesnél meghallgatás, ilyen szép ruhákban? Jaj, a paranoia… Elhessegettem a negatív gondolatokat. Kimura mindig ilyen ruhákat hordott. Miért tenne most másképpen? És a zöldségesnél is biztos megkérdeznek pár dolgot, mielőtt fölvesznek dolgozni.
Némán néztem, ahogy magára aggatta a holmikat, aztán ujjaival gyorsan kifésülte haját, ami ismét lágyan hullott rá vállaira. Rám sem nézve gyorsan elköszönt, majd csak az ajtó csapódását hallhattam.
- Szia - mormogtam az üres szobának kelletlenül. A bizonytalanság ismét megkörnyékezett, de megacéloztam magam, és fölvettem a határozottság pajzsát.
De akkor miért érzem úgy, hogy álomvilágba menekülök?
Kimura
Bevágom magam mögött az ajtót, és nem törődve semmivel és senkivel kezdek el rohanni a megadott irány felé. Lábaim gyorsak, de valószínűleg nem sokáig fogom bírni. Késésben vagyok és ez nem jó. Úgy érzem, hogy hirtelen minden ellenem van - vagy csak az érzékeny lelkem diktálja ezt. Így nem is tűnik olyan vészesnek ez az útszakasz, lehet, hogy köszönhető annak, hogy látok.
A buszmegálló két kilométerre van a moteltől. Beérkezek oda, már többen ácsorognak ott. Idős néni szatyorral, munkába induló férfi egy aktatáskával, és gimnazista lányok. Semmi különös. Befut a busz, aminek első ajtaja nyílik. Felszálláskor veszek egy jegyet - ha már muszáj. A busz nincs tele. Még bőven van ülőhely, így valahol középen le is teszem testem a puha ülésre. Jegyemet a kezemben szorongatom, szívem pedig hevesen ver. Izgulok. Nem voltam még meghallgatáson. De még olyan helyen se, ami hasonlított volna egy meghallgatásra. Nem beszéltem hivatalos emberek előtt, maximum egy-egy vizsga tekinthető ilyennek, de akkor éreztem, hogy nem lehet mivel megfogni. Az ismeretlenbe utazok. Talán menekülök.
Pár megálló elteltével szállok le, a jegyet zsebre dugom. Tenyerem nedves, érzem, hogy izzad. Nem csoda. Nem csoda.
A katalógus - amit egyébként egy újságosnál láttam meg - azt írta, hogy csak pár lépés, és egy kis zsákutcát kell keresnem. Ott végigsétálok, majd az ajtón be beléphetek a Kánaánba. Követem az utasításokat. Minél közelebb érek a célhoz, annál lassabbak lépéseim, egyre jobban veszítem el az összekapart magabiztosságom és erőm.
De Kimura. Meg kell tenned! Nem csak magadért, Kiraiért is.
Legalábbis ebben a hitben élni jó.
Az említett utca kissé ijesztő. Sötét - még akkor is, ha nappal van. Végigsétálok rajta, és a végén tényleg ott van a beígért bejárat. Felül egy apró felirat villog, a cég neve. Paradise. Sablonos, de állítólag ez a környék legjobb helye, ha szórakozni kívánnak az extrémebb beállítású emberek. Ráfonom ujjaim a kilincsre, benyitok. Bekukkantok, halvány, apró fények uralják a terepet. Rá lehet fogni, hogy hangulatos.
- Hahó - szólok be, de semmilyen reakciót nem kapok. Erőt veszek magamon, beljebb lépdelek, becsukom magam mögött az ajtót. Megfordulok, semmi. Csak egy feketére mázolt folyosót találok, ami apró tükrökkel és képekkel van végigrakva. A padló egy ideig fa, de aztán átvált lilás padlószőnyegre. Megindulok az ösvényen, közben a jobbra-balra nyíló ajtókat figyelem. Mindegyik csukva, de sejtem, hogy mit rejthet. A folyosó végén ismét két irány közül lehet választani. Csak állok kérdőn, hogy melyik lenne a megfelelő. Oké, hogy elkéstem, de könyörgöm. Azért legalább egy kis cetlit kirakhattak volna, hogy erre gyere te vadbarom.
- Talán te is munkára jelentkezel? - csapta meg a fülem egy kedves hang. Csengett, és jó volt hallani, a hátam mögül szólt. Megfordultam, és egy egyszerű fiú állt előttem. Nem lehetett több húsznál - vagy csak ismét egy megtévesztő esettel állok szemben. Fekete öltöny feszült testére. Jó alakja volt. Szőkés-barna haja csinosan elrendezve, beállítva, tökéletesen odaillet volna egy divatmagazin címlapjára.
Csak meredek rá. Hiába akarom, nem jön ki hang a torkomon. Állok, mint egy idióta, és semmi. Mintha az agyam összezsugorodott volna egy apró mazsolává.
- Hé, hallasz? - vetett felém egy újabb kérdést. A hangja ugyanúgy hangzott, habár arcán kis fintor futott át.
Bólintok. Bólintok egy aprót. – Igen, az állásra jelentkeznék. Sajnálom, hogy elkéstem, uram! - hajolok meg jó mélyen, és nem is egyenesedek vissza.
Röhögés tör fel belőle. Jó hallani ezt is. - Nem én vagyok a főnök. - Közelebb lépdel, két tenyerét a vállamra illeszti, felhúz függőlegesbe. Rám pillant, mosolya még mindig ott csücsül arcán. - De ha akarod, elvezetlek a főnökhöz. Ma már jó páran eljátszották ezt. Nyugalom. - Nyugtatóan ütögeti meg a hátam, egy kicsit lök rajtam. Megindulok akaratlanul is, visz magától a lábam, ő pedig mellettem sétált, követett.
Bal irányba fordultunk le, és a hangulat mit sem változott. A srác - akinek még a nevét se tudtam - ugyanúgy mosolygott, a belső tér is ugyanaz maradt. De... kezd bepörögni az agyam. Azt mondta, hogy sokan eljátszották már ezt. Ez azt jelenti, hogy sokan is jelentkeztek. Egyre több dolog aggaszt. Már lehetetlennek látom, hogy felvegyenek.
Végigsétálva ezen a rövidebb folyosón egy barna ajtóhoz értünk.
- Itt a főnök irodája. Ne lepődj meg, ha többen lesznek. Sok sikert! - ereszt meg még egy mosolyt az elegáns férfi, és tovább is áll. Mély sóhaj szakad fel belőlem. Kihúzom magam, mellet ki, hasat be. Felszegett fejjel, magabiztosan kell betoppannom, és a legkeményebb szavaknak sem szabad kizökkenteniük. Megemelem jobbom, ökölbe szorult kézfejemmel koppintok hármat az ajtóra. Belülről nem jön válasz, de megpróbálkozom a lehetetlennel, benyitok.
- Nocsak, nocsak, ki ez a kismadár? - hallom valamelyik sarokból a rekedtes hangot.
- Jó napot! Elnézést a késésért! - lehelem halkan, próbálom úgy igazgatni a szálakat, mintha tényleg bánnám.
Belül tényleg több fiú ücsörgött. Volt fiatal, idősebb, bár egy se nézett ki tinédzsernek. Az összes kicsípte magát, és bár nem öltöny volt rajtuk, azért őket se rakták volna ki abból a bizonyos divatmagazinból. Ciccenések érkeztek felőlük, látszólag nem örültek nekem. Nem tudtam eldönteni, hogy miért. Mert egyel több ellenség, avagy csak a kinézetem miatt. Kevésszer éreztem azt, hogy nem vagyok elég elegáns és felsőbbrendű.
- Elnézem most az egyszer, kerülj beljebb! - Rápillantok a hang tulajdonosára. Egy negyvenes körüli hapsi, fehér ingje látszódik ki asztala mögül. Fiatalos. A többiek melletti üres székek egyikére mutat. Én pedig nem tétovázom, leülök az egyikre.
Alkalmazkodás. Alkalmazkodás.
Ez a célom.
Kirai
Unalmasan hosszúnak tűntek a percek a szobában. Munkám tényleg csak délután volt, így viszont nem tudtam magammal mit kezdeni. Nem tudtam, Kimura mikor ér haza, így nem nagyon tudtam előre tervezni sem. Jobb dolgom nem lévén pakolászni kezdtem.
Beágyaztam, eltüntettem minden szennyest. Bedobáltam őket egy szatyorba, hogy majd ne felejtsem kimosni őket a csapnál. A fürdőszobában nem láttam mosógépet, a mosodát pedig egyelőre drága luxusnak tartottam. Ezután kiraktam minden holmit a táskámból, elrendezgettem a szekrényben és a szegényes polcokon. Minden darabot addig igazgattam, míg olyan precízen be nem illeszkedett a környezetbe, mintha valami olcsó lakberendezési magazin modellnappaliját építeném fel. Közben nem volt időm túl sok mindenen agyalni, és nem is bántam. Egy röpke óra alatt végeztem a kényszeres rendezgetéssel, és hátrább léptem, hogy megszemléljem művemet. Ahogy néztem, és feltűnt, mit művelek, felfordult a gyomrom. Olyan gyorsan tüntettem el a naplómat, a ruhákat és azt a pár egyéb holmit a táskám mélyére, hogy emellett a sebesség mellett a pakolászás elfecsérelt időnek tűnt.
Nem szabad túl hosszű időre berendezkednem. Nem maradunk itt, csak egy-két hetet. Aztán lesz pénzünk kifizetni egy kisebb albérletet. De egy motelszobát nem érdemes otthonossá tenni. A szennyesre pillantottam - az maradhat a helyén. A mosást nem kerülhetem el.
Undorítóan háziasnak éreztem magam, de nem tehettem mást. Nem vagyok egyedül, nem engedhetem meg magamnak, hogy mocsokban éljek. De egyébként sem.
Gyomrom hangosan megkordult. Meglepődtem. Az evésről teljesen elfeledkeztem. Emellett pedig, semmi kajánk nem volt itt sem. Muszáj elmennem bevásárolni… Persze, hamar emlékeztettem magam, hogy Kimuránál van minden pénz, nálam csak pár yen - a vásárlást is el kellett napolni. Gyorsan megszámoltam a zsebemből előkotort pénzt. Nem sok, de egy olcsó menüre még futja valami sarki ramenesnél.
Felsóhajtottam, majd én is nekivágtam az utcáknak. Kellemes idő volt, kicsit hűvös, de a dzsekim megvédett tőle. Nem volt sok felhő az égen, a napon pedig egészen tűrhető volt a hőmérséklet. Nem siettem, hiába sürgetett volna a gyomrom. Konok morgására ügyet sem vetve fedeztem fel a környyéket. Próbáltam nem törődni az emberekkel, de nem mindig sikerült. Volt, hogy elkaptam egy-egy pillantást, de valószínűleg csak a szűnni nem akaró üldözési mániám olvastatott ki a szemekből gyanakvást. Ugyan… az emberek szemében én csak egy lázadó kölyök vagyok. Jobb is így.
A környék nem volt annyira lepukkant, mint amire számítottam. Nem volt túl messze a város egy forgalmasabb pontja, és én épp annak határait céloztam meg. Figyeltem a színes kirakatokat, a zajokat – egészen új élmény volt annyi menekülés és bujkálás után.
Órák óta sétálhattam már, róttam a köröket, de nem bántam. Jól esett úgy szívni a szmogos levegőt, hogy szabadnak éreztem magam. Végül mégiscsak megállapodtam az egyik kifőzdénél. Ránéztem az árakra, és egészen meglepődtem - olcsóbb volt, mint képzeltem! Rövid fejszámolás után megállapíthattam, hogy a pénzemből két adagra is futja. Nem haboztam sokáig. Kértem elvitelre egyet, ami finomnak tűnt, meg egy másikat helyben fogyasztásra. Leültem, elhelyezkedtem. Furcsa volt itt ücsörögni a nyílt utcán és rament enni. De határozottan jól esett. Egyedül maradtam, miután az eddig mellettem ücsörgő öltönyös hapsi fizetett és távozott. Nem bántam túlzottan.
A felénél járhattam ebédemnek - kivételesen nem kapkodtam el -, mikor új vendég érkezett. Csak szemem sarkából láttam, de ez is éppen elég volt, hogy megálljak az evésben. Éreztem, hogy belül ismét csilingelni kezdenek a vészharangok. A punk srác megint itt volt, kedélyesen vigyorgott, és ugyanazt rendelte, mint én.
Hirtelen nem tudtam, mit kéne tennem, de aztán eldöntöttem magamban. Egyszerűen nem törődök vele. Ismét enni kezdtem, de egy fokkal gyorsabb tempóra kapcsolva. Bosszantónak találtam a punk jelenlétét, magam sem értettem, miért. De úgy tűnt, őt vajmi kevéssé érdekli, hogy mellettem ül már megint. Némán ült, és én már kezdtem megnyugodni. De aztán kézhez kapta a tálat a rendelt kajával, és nem bírta ki szó nélkül. Felém pillantott.
- Ez finom? Eddig mindig kagylósat ettem.
Ettől az egyszerű megszólítástól megint tiszta libabőr lettem. A francba, miért nem ettem gyorsabban?! Nem néztem felé.
- Ühümm - préseltem ki magamból a választ, kellően bunkónak feltüntetve magam.
- Akkor oké! - vigyorodott el, aztán a tál felé fordult, kettétörte a pálcikáit, és nekilátott az evésnek. Nem törődött többet velem, és nem is bántam, hogy ennyivel megúsztam. Fogalmam sem volt, mi irritált a srácban, de… nem is akartam megtudni.
Rekordsebességgel tömtem magamba a maradékot, fizettem, aztán fölkaptam a becsomagolt adagot, és amilyen gyorsan tudtam, ellépkedtem a kifőzdétől. Egyenesen a motelba mentem, és bevágódtam a szobába. Szívem őrült tempóban vert - az idegességtől. Me kell nyugodnom… Az órára pillantottam fél szemmel, és elsápadtam. Alig fél óra múlva már munkában kéne lennem!
Sietve betettem az apró hűtőbe a hozott ételt, aztán a fürdőszobai csaphoz ugrottam, hogy megmossam az arcom. Lehűtöttem magam annyira, hogy munkaképesnek érezzem magam. Fölpillantottam futólag a tükörbe, és megrettentem egy pillanatra. A szemem pont olyan vadul villogott, mint nem is olyan rég, egy bizonyos álomban, a börtönben…
Megráztam a fejem. Nem lehet. Ez már tényleg túlzás, ennyire nem liheghetek túl mindent! Kirai, szedd össze magad! Nem lenne szerencsés, ha rögtön az első napon késnél, és nem is lenne semmi dolgod azon kívül, hogy távozol…
Megpofozgattam magam, majd kirohantam a szobába a dzsekimért és a kulcsokért, aztán ki az ajtón, és rohantam az új cégem épülete felé… ahogy a lábam bírta.
Kimura
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan jelentkeztek... - jegyzi meg a főnök, arcára ragadozóvigyor kúszik, egyesével méri fel az összegyűlt fiúkat. Egyik se néz ki idősnek, egy perverznek - amilyen valószínűleg ő is - tökéletesen alanyok. Akaratlanul is visszhangzottak Kirai szavai a fejemben. „...ezt ki tudják használni”. Ki, ki tudják. De mik lennénk, ha nem hibáznánk? Gépek. Mindenki a saját hibáiból tanul, erre való a kamaszkor. Még ha tudom, hogy csak bajba sodrom magam, akkor se tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ne próbálkozzak. - Így... sajnálattal közlöm, hogy nem mindenki kap munkalehetőséget. Egyesével fogunk meghallgatni titeket, és itt helyben meg is kapjátok az állást. Még van időtök elfutni. - Közben az asztalán lévő papírhalomból húz elő egy lapot. Végigfut rajta, megköszörüli torkát. - Nos, akkor az első versenyzőnk legyen az, aki legelőször érkezett. A többiek fáradjanak ki, majd ha végeztünk a pácienssel, akkor jöhet az újabb áldozat - fejezi be. Még mosolyog egy utolsót, mi - akik nem mondhatják el magukról, hogy elsőként érkeztek ide - felállunk, és libasorban lépkedünk ki a helységből.
A folyosón nincsenek székek, így valószínűleg jó sokat fogok ácsorogni. Mellkasomon összefonom karjaim, a falnak támaszkodom. Gyorsan ismét végigfutok a vetélytársaimon, és azon filózok, hogy vajon mennyi az esélyem arra, hogy felvegyenek. Legalább próbaidőre.
Egy másik srác is úgy tesz, mint én, nem messze tőlem veti magát a falnak, csak idegesen dobol lábaival. Rápillantok, erre felemeli a fejét - valószínűleg érzékelte. Felvonja szemöldökét, kérdőn néz. Én csak megrázom búbom, el is kapom pillantásom. Nem akarok bajba keveredni - ezeken felül. Nem kell, hogy belém kössön a gyerek, az meg pláne nem, hogy esetleg meg is üssön. Nem csak amiatt, mert fosok tőle, de nem esne jól a meghallgatás előtt, ha bemosnának.
Szép sorjában mennek be az ügyfelek. Az idő egyre gyorsabban telik, a fejemből a gondolatok automatikusan szállnak ki. Egyre kevesebb dolog van, amire gondolhatnék. Egyre több dolgot beszélek meg magammal. A témák gyorsan fogynak el. És a fejemben lévő kisördög és kis angyal vitája elcsendesül.
Későre jár, mire sorra kerülök - legalább biztos nem tévesztem el, hisz én vagyok az utolsó. Félszegen lépdelek be az irodába, ahol ismét az öreggel nézhetek szembe. - Szép estét! - lehelem felé. Nem reagál, csak int, hogy az egyik székre ismét üljek le. Megteszem. Engedelmesen feszítek azon a fekete ülőalkalmatosságon, és pislogok a férfire. Végigmér alaposan - az első alkalommal csak futó pillantásokat kaptam. Az arcomra különösen sok időt szán - igaz is, az a legfontosabb.
- Miért gondolod azt, hogy jó lennél erre a munkára? - morogja felém.
Letaglóz a kérdés, csak meredek rá hosszú másodperceken keresztül. - A pénz miatt... - jegyzem meg egy idő után.
- Mindenki ezt mondja.
- Talán mert mindenki a pénz miatt jön? - vetem fel a kérdést.
- Lehet... - suttogja. - És miért hiszed, hogy ilyen fiatal fiúkat felveszek? Lehet, hogy nem a legszebb meló az ilyen, de nem akarom magamat és a többieket szarba keverni. Nem lehúzni a rolót csak azért, mert egy tizenéves kamasznak kell a pénz óvszerre, meg a barátnője abortuszának költségeire.
Ez teljesen felháborít. Köpni nyelni nem tudok.
Még hogy abortusz? Azt se tudom, hogy milyen egy női test - hisz tény, hogy a saját testemen kívül még másét nem láttam! Erre egy ilyen hapsi, aki hasonló üzleteket vezet, meggyanúsít ilyennel. Persze én vagyok hülye, hogy egyáltalán magamra veszem, és nem eresztem el egyszerűen a fülem mellett. Hülye. Tökéletes hülye.
- És mi van akkor, ha még életemben nem láttam meztelen nőt? Talán a szememmel csináltam fel bármelyiket is? - morgom felé kicsit sértődötten.
Vigyora egyre jobban eluralkodik fején, egyre betegebb képet mutat. - Nem hittem volna, hogy maradsz egy ilyen kijelentés után.
- Maradok - jelentem ki határozottan.
Nem fog egy hasonló alak megállítani. Ha már eddig eljutottam, akkor nem.
- És én mit tudok tenni érted? Mondtam, csak bajba kerülnék, ha egy tizenöt éves gyereket vennék fel - sziszegi felém.
- Senki nem fogja megtudni... - jegyzem meg reménykedve, hátha meghatódik a hapsi, de nagyon úgy néz ki, hogy semmit nem érez, csak egy hideg kődarab honol a szíve helyén. Valószínűleg nem rohangálnak Ai-féle emberek a világ minden táján, úgy látszik, nem túl gyakori embertípus.
- Inkább nem kockáztatnék.
- Mit kéne tennem, hogy meggondolja magát? - suttogom felé.
- Miért hiszed azt, hogy meggondolom magam? - morogja.
- Mert maga is ember. És mert látja bennem a tehetséget, nem igaz? - Na gyerünk Kimura, szedd elő az egoista, bunkó éned. - Ahogy végignéztem a többi fiún, egyik sem nézett ki úgy, mint én. Tudja maga is jól, csak direkt csinálja ezt...
- Igen, igazad van, egyik se ér a nyomodba.
- Nem fog kiderülni... - suttogom ismételten.
- És ha mégis? Képes lennél ölni? - sziszegi felém vigyorogva. - Ez nem egy habos-babos világ. Nem olyan, mint amilyennek gondolod. Itt kemény az élet, és nem nézzük azt, hogy ki mit érez. Még egyszer megkérdezem. Képes lennél ölni?
- Igen.
Arcáról lerí, hogy meglepődött. Valószínűleg az enyémről is, hisz nem hiszem el, hogy ezeket képes voltam kimondani egy munkáért. A szavaknak nincs akkora ereje, mint a tetteknek. De... ez már jelent valamit. Talán az első stádium.
- És mégis mennyit vállalnál be? - teszi fel a kérdést egyszerűen.
- Semmi keményet. Az alapokat.
- Mind így kezdi... - jegyzi meg magának, firkál valamit egy papírra. - Akkor, fel vagy véve. - Szemeim elkerekednek. Nem hiszem el, hogy ilyen egyszerűen ment a dolog. Ez csak álom, ez csak valami álom lehet, tutira nem a valóság. Nem hiszem el. Tudom, hogy ez nem egy hagyományos állásinterjú, de akkor is... - Itt írd alá - bök a papírra. Felállok, odasétálok az asztalához, a kezembe fogom a tollat, és semmilyen olvasás nélkül írom rá a szignóm.
AJÁNLOM AZ OLDALT
