kedvcsináló zene.
 
paranoia.

Kirai

Elég volt pár óra, hogy rájöjjek, ez a munka eszméletlen nehéz, és nekem nincs elég képzettségem ahhoz, hogy egyedül csináljam. Miután egy idős néni felhívta a céget és ráripakodott a főnökömre, hogy miért küldenek egy ekkora kontárt, mint én, azonnal kirendeltek mellém egy tapasztaltabb pasast. Tíz perc múlva már ott is volt, és rendbetette azt a csövet, amit sikerült kis híján kettérepesztenem…

Megkönnyebbültem - nem rúgtak ki, ami nagy szó! Szép is lett volna, ha fél óráig van csak munkám. Kilépkedtünk a nő lakásából, Takeda - a mellém kirendelt férfi  - pedig rögtön hozzám fordult, és megeresztett egy mosolyfélét.

- Miért vállalsz efféle munkát, ha nem értesz hozzá? - tette fel a kérdést kertelés nélkül, engem meg úgy meglepett, hogy egy pillanatig csak bamba képpel bámultam a csillogó barna szempárba.

- A pénz miatt - hadartam el aztán gyorsan, elnéztem másfelé. Sietve megindultam kifelé a lépcsőházból, és Takeda követett.

- A pénz miatt?

- Igen - feleltem kurtán. Nem értettem, miért kell nekünk beszélgetni. Meglepetésemre azonban öblösen fölnevetett. Harmincas évei elején járó, testes, magas férfi volt, kicsit kövérkés, de ezzel arányosan elég izmos is. Rábámultam felvont szemöldökkel, gyanakodva. Most komolyan kiröhög? Nem lehet mindenki született szerelő. Eddig csak zárakkal bíbelődtem igazán, nem vízvezeték rednszerekkel. - Most mi az…?

- Fura egy kölyök vagy te - jegyezte meg kedélyesen, aztán hátba vert erősen, azt hittem kiszakad a gerincem a mellkasomon. Elnyomtam egy nyögést. Gyorsan kihúztam magam, mert kis híján előreestem.

- Fura? - morogtam fölsandítva. - Az lehet, de ezzel együtt, munkám is lenne még mára…

Úgy éreztem, az időt vesztegetjük itt. De Takeda csak leintett, hogy ne beszéljek annyit - én! -, és kivezetett a kocsijához, ami egy zöld furgon volt, rajta a cégünk logójával. Felsóhajtottam. Szóval tényleg kaptam egy társat, aki majd beavat a szakmai titkokba. Ez egyszerűen fantasztikus…

A délután mégis gyorsan elröppent, annak ellenére, hogy több helyen is jártunk, és Takeda rendíthetetlenül mutogatta nekem a fogásokat. Egész sokat tanultam, bár persze egy nap alatt nem lettem profi. Takeda meghívott vacsorázni is, bár igyekeztem magamhoz mérten udvariasan elutasítani a folyton kínálgatott kaját. Nem éreztem éhesnek magamat. Valami hiányzott az egész idillikus helyzetből.

Este nyolckor szabadultam meg újdonsült „barátomtól”, akinek még akkor is járt a szája, mikor megpróbáltam közölni vele, hogy ideje lenne hazamennem. Nem is figyelt rá, és a végén rá kellett ordítanom, hogy befogja a meglepettségtől, és el tudjam hadarni, hogy hazamegyek. Nem nagyon vártam választ, otthagytam. Nem vagyok türelmes ember, csöppet sem, az idegeim nem voltak kötélből, és a kimerültség is ott körözött a fejem felett. Sikerült hazavonszolnom magam, nem rohantam, mint munkába menet. Fél óra alatt értem el a motelt, és mikor beestem az ajtón, meglepetten tudatosult bennem, hogy Kimura még nincs sehol. Összevontam a szemöldököm. Éjszakai műszak a zöldségesnél? Már a gondolat is olyan abszurd volt, hogy majdnem fölnevettem szárazon - Kimura hülyére akar venni.

Megráztam a fejemet. Már megint kezdem. Kirai! Nincs okod aggódni! Biztos okkal van távol, nem akar átverni - ez hülyeség. Miért tenné? Ezredszer tettem fel magamnak a kérdést, de a válasz ugyanaz volt. Nincsen rá oka.

Végsősorban egészen elégedetten álltam be a zuhany alá. Még ha el is fáradtam, végre van pénz. A cég ugyan ad havonta is egy fix összeget, de a helybeni melókra adott pénz valahány százalékát zsebretehetjük. Így máris volt bevétel.

Gyorsan mosakodtam meg, most nem törődtem az ázás örömeivel. Éreztem, hogy sérült lábam halványan sajogni kezd az egész napos megterheléstől, tudtam, hogy pihentetnem kell. Sóhajtva törölköztem meg. Mikor jön el végre a perc, mikor nem kell arra az átkozott sebhelyre gondolnom? Sebhely… hiszen csak egy újabb a sok közül. Belenéztem a tükörbe, és akaratlanul is végighúztam ujjamat a jobb szemöldököm feletti fehér, háromszögletű hegen. Egy pillanatra elméláztam az apró emléken, majd eltéptem tekintetem a tükörképemről, és magamra csavartam a törölközőt.

Kiléptem a fürdőszobából, és épp láthattam, ahogy Kimura beesett az ajtón. Kérdőn néztem rá.

- Na? - érdeklődtem úgy, ahogyan ő tette nem is olyan régen.

- Fel-felvettek - ült ki arcára egy bizonytalan mosoly. Nem tűnt valami boldognak. Nem tettem szóvá. Félretettem azt a fránya üldözési mániát.

- Hm? Tényleg? Ennek örülök… - lépkedtem közelebb hozzá, majd magamhoz öleltem. Hiányzott már az érintése, ezt nem esett nehezemre bevallani magamnak. De most egy kicsit más volt minden. Olyan idegennek éreztem az egészet, hogy kis híján össze is rezzentem, mint régen, ha hozzámért. Pedig most én értem hozzá.

- Én… én is - motyogta Kimura. - Bár elég későig kell majd bent lennem…

- Csodás - morogtam a nyakába kelletlenül. - Ismered a feltételeimet… - emlékeztettem.

- De hidd el, nem lesz semmi bajom - bizonygatta, bár elég vérszegény volt. Azért elfogadtam.

- Helyes… - Nem tudtam elrejteni a hangomban bújkáló aggodalmat. Aggódtam a kölyökért. Hiába képes olyasmikre, mint a felnőttek, makacs és elszánt, de mégiscsak egy felelőtlen kölyök, aki képes könnyen bajba sodorni magát.

De ekkor végre hozzám simult, és az ölelés ismét olyan lett, mint eddig volt.

- És veled mi történt? - kérdezte kedvesen. Mégis, mintha leplezne ezzel valamit. Kirai, a paranoia… Állj le végre.

- Semmi különös. Dolgoztam, meg ebédeltem valahol. Hoztam neked is… Hát, azért nem túl jó egyedül mászkálni - dünnyögtem elhúzva a számat. Óvatosan megsimítottam Kimura haját.

- Sajnálom, én vagyok a hibás. És holnap iskolába kell mennem. - Elhúzta a száját.

- Nem… - ingattam meg a fejemet. - Nem, nem… Csak meg kell szoknom, hogy összesúgnak a hátam mögött - suttogtam elmerengve. Ahogy visszagondoltam, nem emékeztem ilyesmire, hogy sugdolóztak volna mögöttem. - Meg az emberek is megszokják, hogy nem lövöm le őket - vontam vállat egy könnyed félmosollyal.

- Oh, hidd el, egy idő után el is felejtik - lehelte alig hallhatóan Kimura.

- Remélem. - Magam sem tudom, miért, de egy apró puszit nyomtam Kimura nyakára. Éreztem, hogy kirázta a hideg. Nem tudom, attól-e, hogy jó, vagy attól-e, hogy rossz. - Köszönöm.

- Nem kell semmit…

- Dehogynem - suttogtam. - Nélküled esélyem se lenne… - Ezt igaznak éreztem. Ha Kimura nem lenne velem, lehet, hogy még a motel sem jutott volna eszembe. Lehet, hogy ugyanúgy folytatnám a bujkálást, talán még… ölnék is megint. Nyeltem egyet halkan. Nem szabad erre gondolnom. Kimura itt van. Azzal kell foglalkoznom, hogy neki könnyebb legyen. Kidobták otthonról. Még ha nem is beszél róla, a tüske még biztosan ott van a szívében…

- Na, ne hülyéskedj - törte meg a pár másodperces csöndet Kimura. - Lefekszem, holnap… iskola. - Megvonta a vállát, mint akit nem is érdekel. Hirtelen engedtem el, felöltve valami érdektelen kifejezést arcomra.

- Rendben.

- Elmentem fürdeni.

- Jó.

Kimura csak eltűnt a fürdőszobaajtó mögött. Kissé kedvetlenül vettem le a törölközőt és cseréltem egy tiszta alsóra. Megcsináltam az ágyat, aztán leültem a helyemre, ahol aludtam tegnap. Mintha évek teltek volna el azóta. Mintha azóta száznyolcvan fokot fordult volna valami, amit nem tudtam megmagyarázni. De valami egészen megváltozott. Ennyire nem lennék biztos magamban? És Kimurában? Lehet.

A belső érzékeim azt súgták, hogy gyanakodnom kell. Nem akartam hallgatni a kis vészcsengőkre, csak sajnos tudtam, hogy eddig még sosem hagytak cserben.

Kimura

Így nem mehetek iskolába. Csak hátráltatna az egész műveletben. Remélhetőleg Kirai meg se tudja, hogy mit csinálok. Soha. Örökre az én apró titkom marad. Csak gyűljön össze némi pénz, és álljon mellém a szerencse. Ki is lépek.

Belépdelek a fürdőszobába, levetem ruhadarabjaimat. Fáradtan sóhajtok fel, beletúrok hajamba, végigsimítok a tincseken. Milyen hosszúak. Nem is emlékszem, hogy mióta nem vágtam belőle - bár ezek ellenére is viszonylag jól ápolt. Pár éve már biztosan növesztem és meg se fordult a fejemben, hogy esetleg levágassam. El sem tudom képzelni magam a hajkoronám nélkül. Nem tudom, hogy mikor akarok megválni tőle. Milyen esemény alkalmából. Ha egyáltalán majd meg akarok...

Megnyitom a csapot, a víz robbanásszerűen csapódik a zuhanytálca felületére. Beállok alá, kicsit zsibbasztó a nyomás és a forró víz keveréke, de mégis nyugtató és ellazít.

Nem tudom kiverni a fejemből az új munkám lényegét.

Vajon ez megcsalásnak számít? De hé, hé, hé... Ki beszélt itt járásról? Semmi nem köt Kiraihoz, legalábbis szorosabb viszonyok biztos nem. Csak lakótársak vagyunk jelen pillanatban is, ami nem is fog változni. Majd szépen elrendeződik minden, boldog lesz az élet. Így kell lennie.

Végigmosom az egész testem, alaposan, vagy jó fél órát töltök a víz alatt, de nem érdekel. Folyjon a víz, nem érdekel.

Végeztem.

A törülközőmmel végigsimítom a mellkasomat, közben a falon lévő apró tükörbe tekintek. De nem látok mást, csak egy szörnyet. Én papoltam a bizalomról. Arról, hogy Kirai nyugodtan bízhat bennem, nem árulom el, segítem. De mégis olyan, mintha kihasználnám, tőrbe csalnám, és elvezetném egy újabb kín felé.

Legszívesebb odamennék, és összetörném az öklömmel.

De nem tudnám megmagyarázni Kirainak a tetteimet. Csak hebegnék, ráadásul aggódna amiatt, hogy a kezemnek baja lett. Nem kell. És az esetleges orvosi költségek se hiányoznak. Így csak lehunyom szemeim, fejemet elfordítom, még véletlenül se lássam azt az átkozott személyt azon a fénylő tárgyon. Ismét egy sóhaj tör fel belőlem. Derekamra takarom a törülközőt, a ruhákat otthagyva lépdelek ki a szobába.

Nem merek a másikra nézni. Érzem, hogy hiba.

A táskámhoz lépdelek, lehajolok hozzá, és egy alsót húzok elő onnan. Nem cicózok sokáig, magamra aggatom, felhúzom, a fehér anyagot pedig lefejtem testemről. A radiátorra terítem, hogy száradjon, bár azt, hogy van fűtés nem igazán érzem.

Ágyba bújok.

A másik mellé, de egyáltalán nem szorosan, mint előző este. Kicsit távolságtartóan, összegömbölyödve és ezek mellé még a hátamat is felé vetem. Ki tudja, hogy mit fog gondolni. Ki tudja...?

A gondolataim folyamatosan váltakoznak, egyszer itt járok, egyszer ott. A munka, Kirai, az, hogy mi lesz az iskolával. Kérdések, amire nem kapok választ még most sem. De az álom elragad. Pár óra nyugalomra biztosan.

Reggel hat órakor úgy pattan ki a szemem, mint akit fejbe vágtak egy jól irányzott mozdulattal. Rápillantok a mellettem fekvőre, aki csak nyugodtan húzza még a lóbőrt. Nem akarom zavarni. Óvatosan mászom ki az ágyból, sunyin oldalazok be a fürdőbe. A tegnapi ruhák még mindig a földön hevernek. Megfogom őket, és kidobom a táskámhoz, látszik rajta, hogy szennyes. Nem fognak megdicsérni, de csak elnézik ezt nekem. Beállok a mosdókagylóhoz. A tükörrel való találkozást még mindig kerülöm, így leszegett fejjel veszem magamhoz a fogkefém, nyomom rá a krémet, és kezdem sikálni fogaim. Köpök. Sikálok. Köpök.

Kiöblítem a számat, köpök.

Arcom is megmosom ezek után, kissé megütögetem, hátha ettől frissebbnek tűnők. Arcom nem törlöm meg, kisietek a szobából, rápillantok az ágyra, semmi változás.

Hamar elkészülök ezek után.

Irány a munka.

Kirai

Az ébredés nem volt kellemes. Nyűgösen, fáradtan másztam ki a takaró alól. Kimura már nem volt sehol, és ahogy tudatosítottam magamban, hogy hétfő van, automatikusan összekapcsoltam azzal is, hogy az iskolába ment. Ezt elégedetten nyugtáztam magamban, föl sem merült bennem, hogy másképp lenne. Ez feldobott egy kicsit. Oda a paranoiám végre?

Végiggondoltam a dolgokat a zuhany alatt állva, és rájöttem, azért nem aggódom, mert ma megyek oda kicsirélni pár ablaküveget. Láthatom, hogy Kimura ott van-e, de miért ne lenne ott? Persze, hogy ott lesz. De ha látom is, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. Ahogy méláztam, néhány perc múlva már égetőbb kérdés kezdett foglalkoztatni - ma is rámsózzák azt az idegesítő Takedát?

Zuhany után nekiálltam összeszedni a szennyest. Kimura kidobálta a cucca mellé a sajátját. Fölszedtem mindent, aztán tovább merengve nekiláttam kimosni a holmikat. Szappan volt bőven, meg víz is, így nem ment nehezen a dolog, és ha nem is lesz minden finom öblítőillatú, legalább nem a saját mocskunkban fogunk úszni minden nap.

Miután ezzel is végeztem egy óra alatt, és már a szoba minden sarkát száradó ruhák borították, eldöntöttem, hogy ideje rendesen felöltözni és belevetni magam a munkába. Ismét egyenesen a céghez megyek, ahol nem időzök sokat. Az első folyosón szembejött velem Takeda. Reméltem, hogy nem ült ki az arcomra a mély csalódás, mikor elkapta a vállam, és máris fordított az ellenkező irányba.

- Hova, hova? Hiszen erre van a kijárat! - rikkantotta.

- Uhm… de még föl sem vettem, hogy ma mit kell… - kezdtem volna, de a szavamba vágott.

- Már fölvettem én, elvégre társak vagyunk! Együtt csinálunk minden melót.

Halkan felnyögtem, de Takeda észre se vette. Csak kirángatott a szabad levegőre, majd szinte behajított a furgonjába. Morogva becsatoltam a biztonsági övet, és tüntetően kibámultam az ablakon. Nem voltam olyan hangulatban, hogy nagyon vitatkozzak ezzel a mamlasszal. Rendben, elismerem, hogy jó szakember, de semmi több. Idegesítő… Aztán elkomorodtam, és emlékeztettem magam egy igen fontos dologra - legalább nem nézett rám megvetően.

Beletörődve pillantottam rá, mikor bevágódott a volán mellé.

- És hova megyünk először? - érdeklődtem.

- Meglátogatunk egy iskolát. Valami ablakokat kell kicserélni. Vagyis az üveget bennük…

Ez máris jobban felélénkített, mint Takeda elviselésének gondolata. Helyes, menjünk csak a suliba. Hadd lássam, mit művel Kimura…

Először jártam Kimura iskolájában. Nagynak tűnt számomra, modernnek, pont olyannak, mint ahol elkényeztetett, gazdag srácok magolnak nap mint nap, hogy bejussanak a legdrágább és leghíresebb egyetemekre. Pont így képzeltem el, és nem hiszem, hogy túl nagyot tévedtem. Már láttam Kimura egyenruháját - az is elegáns volt és drága. Kivételesen nem érdekeltek a méregető pillantások a sok kis gyerkőctől. Mind fenn hordták az orrukat. Kimura fényévekkel jobb náluk. Nekem pedig elég volt ennyit tudni, hogy ne érdekeljen a véleményük. Ezen utólag meglepődtem – pár napja még behúzott nyakkal masíroztam volna végig a folyosókon. Lehet, hogy az kötött le, hogy folyamatosan azt az ismerős szempárt kerestem fél szemmel, egy kósza barna tincset… De az is lehet, hogy a mellettem magabiztosan lépkedő Takeda volt az oka.

Hamarosan becsöngettek, így egy időre le kellett tennem arról, hogy Kimurát lessem, és a munkára kellett koncentrálnom. A folyosók kiürültek, az iskola ismerős csendje beborított mindent. Megborzongtam. Ki nem állhattam az efféle kényszeredett némaságot.

Mi is csöndben dolgoztunk. Tulajdonképpen én csak asszisztáltam Takedának, adogattam a szerszámokat, az üveget, meg minden ilyesmit. Az igazgató is meglátogatott minket egyszer, de szórakozottan magunkra is hagyott, elvégre a munkát már kifizette a cégnek. Már szinte a fél folyosóval végeztünk, mikor végre kicsöngettek. A diákok kitódultak a folyosókra a rövid szabadság idejére, és cseverészve, vidáman szóródtak szét. Nem tudtam teljes egészében Kimura után kutatni szemeimmel, de azért nem kerülték el a figyelmem a diákok. Egy-két beszélgetés is megcsapta a fülemet - semmi különös, ruhák, zenészek, a legújabb filmek, szerelmek… A legtöbb lány felháborodva vagy éppen boldogan gesztikulált. Velünk senki sem törődött, fennsőbbségesen vonultak el mellettünk. Nem nagyon érdekeltek, mindaddig, míg két lány a mobilján pötyögve ballagott el mellettünk. És amit a szájukból hallottam, megakasztott a munkában. Kis híján kiejtettem a kezemben tartott üveget.

- …ma sem jött? Milyen gáz már!

- Ja, teljesen le fog maradni. A szülei nem szólnak rá?

- Biztos nem érdekli őket. Vannak ilyenek! De ez a Kimura… és hallottad, még a barátnőjével is szakított…

A többit nem hallottam, de ez éppen elég volt. Szóval így állunk. Kimura nincs itt. Sejthettem volna… tudnom kellett volna, hogy hazudott. Sőt, tudtam is. Csak elfojtottam magamban a paranoiát. Kár volt… kár volt, kár volt egyáltalán… egyáltalán mit? Megbíznom benne? Még miben hazudott? Hol van most? Hazudott…

Ezer kérdés cikázott át a fejemen, de igazán csak a mellkasomban tompán felsejlő fájdalom jutott el tudatomig. Aztán rájöttem, hogy a kezem is fáj, és Takeda valamit nagyon magyaráz, aggodalmas fejjel. Pislogtam egyet, és körbenéztem. Pár diák rémült-megvetően meredt rám, Takeda még mindig beszélt, valószínűleg hozzám, de nem is hallottam. Lenéztem a kezemre, és csodálkozva vettem észre, hogy az üveg már nincs a kezemben. A földön hevert a lábam előtt, törötten. A tenyerem pedig vérzett, de csöppet sem volt vészes a vágás, amit szereztem. Be se kell majd kötözni. Elroppantottam az üveget? Valószínűleg ez történhetett.

Gyorsan felöltöttem valami emberi kifejezést arcomra, aztán biztosítottam Takedát, hogy csak elbambultam, semmi bajom. A diákok is továbbálltak, megriasztotta őket a csengő hangja.

- …biztos, hogy jól vagy? - hallottam meg ismét Takeda hangját. Fölpillantottam rá. – Ha úgy jobb, hazamehetsz mára, megcsinálom egyedül is a többit…

- Maradok - jelentettem ki hirtelen. - Az én melóm is, nincs semmi bajom. Mindjárt eláll a vérzés.

Jobb híján lenyaltam tenyeremről a vért. Kirázott a hideg, de legalább már nem más miatt éreztem undort. Kicsit szopogattam a vágást, majd jobb híján beletöröltem kezem a nadrágomba. Már nem is vérzett annyira a seb. Nem volt mély, se nem hosszú.

Bár Takeda még egy ideig akadékoskodott, de megcsináltuk a munkát, ahogy kellett. Elintéztünk még pár helyen kisebb munkákat, eltartott egész délután. Utána társam ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyen. Nem láttam értelmét ellenkezni vele, hagytam. Gondolataim egészen máshol jártak… Mikor meglátta a motelt, kicsit megdöbbent. Nem akartam magyarázkodni, csak elmormoltam egy kösz-t, és már ki is pattantam a furgonból. Elsiettem a szobánk felé, és berontottam oda. Bevágtam az ajtót, és úgy éreztem, fel tudnék robbanni a dühtől és a csalódottságtól.

Hogy lehettem ennyire naiv?! Mit hittem? Ez annyira jellemző és szánalmas… Persze, hogy átvág, mi mást tenne? Ezt tette velem eddig szinte mindenki, aki szóba állt velem, miért pont ő lenne a kivétel? Leroskadtam az ágyra, odébblökve a takarót. Magamhoz rántottam a táskámat, szinte kitéptem a naplómat és a tollamat belőle… Vadul fellapoztam az új üres oldalt a füzetben, és írni kezdtem ingerülten.

Mire leírtam mindent, már csak a keserűség maradt meg bennem. Már nem voltam se dühös, se csalódott. Csak sajnáltam magam, nyalogattam a sebeimet - csak most nem fizikai volt, mint a tenyeremen. Tényleg nem tudom, mit hittem. És boldogan élünk, míg meg nem halunk? Kimura nem az enyém, nincs hozzám kötve. És ezt be is bizonyította. Röhejes vagy, Kirai. Tényleg az. Az egész helyzet röhejes. Hiszen láttad rajta, hogy titkolózik, hogy hülyére vesz, hogy átver. Akkor mégis miért lepődsz meg ennyire?

Mert bíztam benne. Bíztam benne, hogy mégsem így lesz. Gyűlöltem magamat. elhamarkodott döntéseket hozok, igen. Ez a legnagyobb baj. Ezentúl óvatosabb leszek. Vigyázni fogok magamra. Lehet, hogy keménynek látnak mások, de igazából nem vagyok az. Éreztem most is, hogy repedeznek a falaim. Üdv újra, régi jó Kirai.

Viszlát, bizalom.

Kimura

Fogalmam sincs, hogy milyen munkát kapok. Annyi a biztos, hogy bemegyek. Ugyanúgy járom meg az utat, mint tegnap, bár állítólag van egy másik is, ami talán rövidebb is, de a megszokás nagy úr tud lenni, és bár nem ezerszer, vagy százszor tettem meg ezt az utat, már rögződött. Az az öt perc nem fog számítani. Vagyis nem hiszem.

Belépek a klub ajtaján, odabent pedig már több munkatárs rohangál fel-alá. Kíváncsi vagyok, hogy milyen emberek járnak ilyenkor ilyen helyre. Tény, hogy ez egy kicsit különbözik a többitől, de milyen emberek érnek rá napközben? Olyanok, mint én. A kőgazdag, kényeskedő, sznob népségek, akiknek minden megadatik, csak az nem, hogy érezzék a szeretetet. Így nem megpróbálnak életben maradni, és keresni egy normális társat, inkább felbérelnek egy hozzánk hasonlót, aki csak a pénz miatt bókol nekik. Tudják, hogy hazudunk. De nem érdekli őket. Csak az álomvilágba ringatják magukat. És megértem őket, hisz az jó. Nagyon is jó.

Végigpillantok a felgyülekezett arcokon, akiknek szintén ez az első napjuk. A főnök ott áll a folyosó végén, elégedetten vigyorog. Összecsapja két kezét, a sustorgó emberek elhallgatnak. Bólint egyet. - Szép jó reggelt mindenkinek! Ez itt az első napotok. - Szóval ilyen sok embert vettek fel rajtam kívül. Beljebb lépdelek, nem akarok az ajtóban állni, még a végén valaki bejön. - Kicsit sokan vagytok. De... - kis szünetet tart -, most mindenki velem jön a vendégeknek kialakított váróba, ahol több hölgyemény ücsörög. Az fog dönteni, hogy mennyire néztek ki jól, és mennyire vagytok szimpatikusak. Szóval igyekezzetek, valaki munka nélkül marad, és könnyen kieshet ebből a világból. - Még egy apró mosoly a végére. Pont.

Megfordul, int kezével. A kisebb tömeg egyként követi a férfit, szép lassú léptekkel - talán közre játszik a bizonytalanság is, hisz nem hiszem, hogy a többieknek olyan nagy tapasztalata lenne. Kicsit beletúrok a hajamba, megigazgatom, végigpislogok a ruháimon. Bár nem a legjobbak, nem hittem volna, hogy ezekben az egyszerű holmikban kell a hölgyek elé állnom.

Bevezetnek minket abba a bizonyos szobába, ahol már hat nő ül. Két fiatalabb, egy középkorú, és három negyvenen fölüli. Nem akarok válogatni, de ha kiválasztanak, remélem az első három közül valamelyik. Ott esetleg még tudnám magam produkálni, de nem tudom a kisnyugdíjasoknak miről beszélnék. Bár őket legalább könnyebb szavakkal kényeztetni.

Felsorakozunk előttük, mintha sorfalat állnánk, vagy várnánk az ítéletre. Mindegyik méregetni kezd minket, mosolyogva összesúgnak. A főnök ott áll közvetlenül mellettük.

- Hát íme, a mai felhozatal - mutat felénk tárt karokkal.

A hölgyek elismerően bólogatnak. Jómagam azért egyet nem értek. Ha mindegyik például ugyanazt a fiút szeretné, akkor mi van? Az győz, hogy ki az erősebb, vagy kinek van több pénze? Bár nem annyira érdekel, amíg rajta vagyok azon a bizonyos listán.

A főnök az első hölgyet szólítja fel - talán a legfiatalabbat. Feláll, és odalépdel a kiválasztottjához, aki kettővel mellettem áll. Kipillantok rá, hogy felmérjem ki is ő. Elég jól néz ki - még így férfiszemmel is. Ha nő lennék, talán ráhajtanék. Már tudom, hogy kivel kell felvennem a versenyt. Együtt tipegnek el. Kíváncsi vagyok, hogy a többiek, akik ilyenkor itt vannak, ugyanannyit vállalnak-e be, mint én.

A második lány is sorra kerül, ő is feláll... és egyenesen hozzám lépdel. Kicsit meglepődök - bár nem túlságosan. Apró mosolyt varázsolok az arcomra, kedvesen pislogok rá. Viszonozza, udvariasan nyújtom a kezem, amibe rögtön bele is karol. Lassú léptekkel indulok meg a kijárat felé. Nem szólal meg, csak egy ártatlan pír honol arcán, idegesen pislog ide-oda. Nem tudom, hogy az ilyen reakciót hova is rakjam, de remélem jól fogjuk érezni magunkat.

- A nevem Kimura - jegyzem meg komolyan, a lányra pillantok. - Egész nap szolgálatodra állok, és oda viszlek, ahova szeretnéd.

Félszegen pillant fel rám. Aranyos. Aranyosnak mondható lány, nem is tudom, hogy miért ilyen helyen próbálkozik. - Az én nevem Keiko - suttogja felém bizonytalanul. - Örülök, hogy találkoztunk. Köszönöm, hogy a mai napot velem töltöd.

Ez csak természetes. Hiszen fizetsz érte, a pénzért mindenki képes... bármire.

- Egy ilyen kedves lány esetében ebben nincs semmi különös -  kezdek neki máris a feladatomnak.

- Ne mondj ilyeneket... - suttogja, arca elé illeszti a karját, nem tudja eltakarni. Nem tudja eltakarni a meglepettséget és zavarodottságát.

Az utcára lépünk - nem a hátsó bejárat, az túl csöves lenne ilyen hölgyeknek. Egy kocsi vár ránk, feltételezem a páromé. Egy luxusautó, hasonlít a mi autónkra. A régi autó.

- Szép darab - jegyzem meg, erre a lány csak bólint. Egy fekete ruhás férfi száll ki, a sofőr. Megkerüli a járművet, a mi oldalunkra tér, kinyitja előttünk az ajtót. - Evvel megyünk? - kérdem, mire ismét csak bólint. Érdekes lesz ez az út.

Mindketten beszállunk, természetesen ő hamarabb, hisz illedelmesnek is kell lenni. A sofőr ránk csapja az ajtót, visszalépdel saját oldalára, beszáll a kormány mögé. A kocsi már járatva van, így csak lenyomja a gázt, és máris hajtunk el. Messze.

- Arra gondoltam... - kezd bele Keiko egy idő után -, hogy mi lenne, ha egy kávézóba mennénk. Reggeli programnak ideális, legalább tudsz inni egy kávét. Úgy látom fáradt vagy - leheli felém. Erre muszáj elmosolyodnom.

- Fáradt vagyok, azt hiszem, de ez több hónapra nyúlik vissza. - Az ablakon pillantok ki. Leperegnek előttem az események. Kirai akaratlanul is befurakszik a fejembe, nem tudom megállítani, hiába határozom el, hogy nem. Ilyen munka mellett nem lehet úgy gondolni rá, hogy szerelem. Hiába, érdekelne a véleménye. De talán ez is csak megszokás. Egy ideje már egymás mellett vagyunk.

- Több hónapra?

Szélsebesen térek vissza a jelenbe. Rá kell koncentrálnom és nem Kiraira. Keiko felé pislogok. Most rajtam a sor, hogy bólintsak egyet. - Igen, azt hiszem.

- Ha így állnak a dolgok, akkor igazán megérdemelnél egy kis pihenést, nem gondolod?

Szemöldököm magasba emelkedik. Eddig ez meg se fordult a fejembe, gondolom nem véletlenül. Nincs időm arra, hogy pihenjek, annyi a dolgom. Lehet, hogy nem tűnik soknak, de eddig csak avval voltam elfoglalva, hogy Kirai kiszabaduljon. Ver engem az élet. Minket. Ver. Most, hogy apámék kiraktak, nem tudok máshoz folyamodni, csak ahhoz, hogy dolgoznom kell. Lehet, hogy nem is tudja ez a csaj, hogy hány éves is vagyok. Semmit nem tud rólam, mégis reményeket fűz hozzám. Ez a bizalom? Vagy csak a naivság?

- Nem hiszem. Túl sok dolgom van. Nem tudok pihenni - mosolygok felé. - De ne rólam szóljon ez a kis út. Mesélj magadról, kíváncsi vagyok.

És itt nekikezd. Az életét elém tárja úgy, hogy nem is ismer. Én pedig nem tudok kiigazodni rajta. Ez jó, vagy rossz?

Hátha tanulok valamit tőle...

Kirai

Besötétedett. Nem vesződtem azzal, hogy villanyt kapcsoljak. Térdeimet felhúztam a mellkasomhoz, az ágy végében húztam össze magam. Hátamat nekivetettem a falnak, és csak bámultam bele a szoba sötétjébe. Nrm láttam mást, csak fekete ürességet - mintha magamat néztem volna belülről.

Kár volt hitegetnem magam azzal, hogy van remény. Eddig is ugyanez volt bennem, csak befedtem egy fehér takaróval, és úgy tettem, mintha minden egyenesben lenne. De nem. Csöppet sem volt semmi rendben. Kimurát kidobták a szülei, magunkra voltunk utalva, munkát kellett vállalnom - vállalnunk. Szívem dobbant egy fájdalmasat. Hiába voltunk egymásra utalva, Kimura még így is becsap. Miért? Mégis mit hitt…?

Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el. Teljesen elbambultam, talán el is aludtam, de az ajtó nyitódására egy csapásra éberebb lettem. Föl se néztem, így is tudtam, hogy Kimura lépett be az ajtón.

- Szia - hallottam a hangját. Úgy éreztem magam, mintha fojtogatnának.

- Szia - feleltem monoton hangon. Magamat is megijesztettem. Mint egy gép.

- Na, mi történt veled? - kérdezte csevegő hangon. Szóval játszod a szereped? Rendben, ahogy akarod, Kimura. Legyen meg az akaratod…

- Semmi. Csak elfáradtam egy kicsit - dünnyögtem közönyösen, de hangomból tényleg kihallatszott valami fáradtság. Nem csodálkoztam. - Sok volt a munka.

- Aha… és ettél valamit? - kérdezősködött tovább, nem mozdulva helyéről. Mi a franc ez, állapotfelmérés?!

- Ebédeltem egy gyorskajáldában - mondtam a féligazságot. Visszagondolva, nem is ettem ma semmit. Csak ültem Takeda mellett, míg evett. Hirtelen föléledt bennem a késztetés, hogy kérdőre vonjam Kimurát, de amilyen hirtelen jött, úgy el is múlt az érzés. Csak fásult üresség maradt, és rájöttem, hogy már nem is érdekel az egész.

- Oh, értem. - Kimura vetkőzni kezdett, pulcsiját húzta le magáról. - Nekem csak a szokásos napom volt. Elég unalmas volt minden.

- Valami jegy? Dolgozat? - érdeklődtem automatikusan. Magam sem értem, minek játszottam ezt. Legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy tudom, hogy hazudott. De nem éreztem magamban elég erőt ilyesmihez.

- Nem, nem volt semmi.

- Akkor jó - bólintottam lassan, mint valami zombi. Megremegett a kezem, gyorsan rámarkoltam a takaróra halkan. Beharaptam az ajkamat. Vissza kell fognom magam.

- Remélem, holnap is ilyen egyszerű nap lesz - mosolygott Kimura, és ez felért egy kegyelemdöféssel.

- Aha, én is… Azt hiszem, lefekszem - hadartam, de nem igazán mozdultam meg semerre, csak ujjaimmal egyre markoltam az ágyneműt.

Kimura elindult a fürdő felé. - Oh, bocsánat, hogy zavartalak. - Eltűnt az ajtó mögött.

Nem szóltam erre semmit. Hogy képes… hogy tud ennyire… jól játszani? Úgy éreztem magam, mint egy dróton rángatott marionett-bábu. Mélyen beszívtam a levegőt, és hosszan fújtam ki, míg a görcs kiszállt ujjaimból, és el tudtam engedni a takarót. A tenyerem kicsit belesajdult, de akárcsak a faggatási-kényszer, ez is hamar elmúlt. Dacosan oldalamra dobtam magam, fejemre rántva a takarót. Háttal fordultam a fürdőszobának.

Úgy viselkedtem, mint egy megsértett óvodás. Mennyivel könnyebben is elintézhetném! De vajon tényleg könnyű lenne? Kimura, bárcsak a fejedbe láthatnék, csak néhány percre… csak amíg megtudom, hogy mit akarsz… mi a célod?

Mi a célod velem?

Kimura

Ismét a fürdőszoba. A szobám szerepét most átvette ez a hely. Ahol elbújhatok, ahol gondolkodhatok. Halk sóhajt eresztek meg. A tükör még mindig ott van. Zavar, iszonyatosan zavar. Ha magammal se jövök ki, akkor mi lesz mással?

Ruháimat hanyag módon vetem le magamról. Ott sorakozik az összes a fal mellett, pucéran ácsorgok. A földre meredek.

A mai napom nagyon hosszúnak tűnt. Miután a nővel elfurikáztunk a kinézett kávézójába, beültünk, rendelt nekem valami frissítőt. Legalábbis ő ezt állította, de én nem éreztem semmiféle hatást. Úgy tettem, mintha segítene, de a fejemben monoton módon csak az zakatolt, hogy mi lesz, ha Kirai rájön mindenre. De... kilyukadtunk egy olyan témára, ami megfogott. Kissé klisé, de végtére is a szerelem volt. A hölgy elmesélte, hogy vele mi történt, mikor megcsapta ez az érzés. „Nem tudod megakadályozni, csak magával ragad. Nem akarod megérteni, csak hagyod. Nem ellenkezel, pedig tudod, hogy rossz. Ez a szerelem.”. Talán van ebben valami. Hisz nem érzem azt, hogy én lennék maga Don Juan, egy hősszerelmes, aki meghal, ha nem kapja meg a kinézett ember szívét, de be kell vallanom, tudnék egy-két dolgot művelni a kint fekvő személlyel. De sajnos hiába. Ő mással van elfoglalva. Avval, hogy rendbe hozza az életét, amit egy önző ember rombolt szét. Ezért nem akarok önző lenni. Soha többé. De kétlem, hogy sikerülne betartani. Ha több, mint tíz évig így éltem, és nem zavart senkit - legalábbis nem szóltak érte -, akkor nem lesz egyszerű változni. A megszokás nagy úr, ez már többször bebizonyosodott. „Néha jobb, ha csak vársz. Nem csak magad miatt...”. Egy tapasztalt nő, akinek már több párkapcsolata volt. Nekem egy sem. Csak álmodok egy szebb jövőről. De mi el tudnánk fogadni? A társadalom el tudná fogadni? Tudna rendesen pörögni? De... miért kéne várnom? Ha ezt érzem, akkor miért nem rántom fel az ajtót, és vágom a szemei közé? Csak egy szó. Egy rohadt szó. Szeretlek. Miért olyan nehéz ezt kimondani? Mindenkinek... „Minden ember máshogy viszonyul hozzá. Ne hallgass, csak a szívedre!” Na ez az. Nem tudom, mit diktál a szívem. Hiába mondott Keiko annyi mindent. A szívem olyan, mint a fejem. Egy hatalmas nagy katyvasz, amit szürke köd fed be. Furcsa zavargások kísérik és értelmetlen pillanatok. Erről szólt a mai nap. Hamar eltelt, hamar. Végigbeszélgettük az egészet, visszaszálltunk a kocsiba, kiraktak a bár előtt, majd eltűnt. Valószínűleg nem úgy teljesítettem, ahogy kellett volna, hisz nem csábítottam, csak beszélgettem. Még erre se vagyok jó. Nem lepődnék meg, ha holnap rögtön megjelennek, és közlik, hogy viszlát.

Talpamat szúrja a hideg kő, megrázom a fejem. Belépek a zuhany alá, megeresztem a vizet. Hagyom, folyjon csak rám. A mocsok úgyis ellepi a testem. Moshatnánk több órán keresztül. Ez már beleitta magát a bőrömbe. Nem fog lejönni egyhamar. Maximum akkor, ha a lelkem is megtisztul.

Végzek. Hamar végzek, mégse sietek azzal, hogy a törülközővel szárítsam magam. Leülök a zuhanytálca peremére, hideg, de nem érdekel. Ennyi fájdalom belefér. Kinyújtom lábaim, hátam görnyedt. Fejem lehajtom, a víz pedig csöpög belőlem.

Hogy lehetek ekkora vadbarom? Az ember alap így van beállítva? Csak cselekszik, aztán gondolkodik? És minden esetben meg kell bánnia? Minden esetben meg kell jelennie a fájdalomnak? A lelkiismeretnek? Ami gyötör, nagyon is gyötör legbelül...

Ha tehetném, mindent visszafordítanék. De nincs visszaút. Megszedem magam pénzzel, aztán kilépek. Ez lesz a legjobb megoldás. Kirai se fog rájönni, én se teszem tönkre a lelki-testi világom, és ez a kapcsolat se fut zátonyra.

Felegyenesedek. Magamhoz rántom a törülközőt, végigsimogatom, tapogatom vele az egész testem, hogy száraz legyek. Nem kellett sokat ügyködnöm, az ücsörgés alatt javarészt elintéződött ez a dolog.

Kinyitom az ajtót - a ruháim természetesen megint ott hagyom. Kipillantok. Kirai nyugodtan pihen a takaró melege alatt.  Egy mély sóhaj szakad fel belőlem...

- Sajnálom - suttogom halkan, kilépdelek teljesen pucéran, evvel nagyjából kockáztatva az életem, hisz Kirai elég rossz alvó, ahogy tudom. Legalábbis. A táskámhoz osonok szép halkan, egy másik alsót húzok elő belőle, magamra aggatom. Az ágyhoz lépdelek. Befekszem a másik mellé. Próbálok nem olyan távolságtartó lenni, mint tegnap. Hátamon pihenek, a plafonra meredek, de érzem, hogy egyáltalán nem vagyok álmos. Hiába akarnék hirtelen elaludni, nem menne. A másik meg csak pihen. Pihen nyugodtan, nem törődve velem.

Régen ez nem így lett volna. Hallod, Kirai? Nem így.

Arra is figyeltél volna, ahogy levegőt veszek. Most meg... csak hagyod, hadd csináljam azt, amit akarok. Ez lenne a bizalom? Ez? Vagy ez már egészen más érzés?

Hiába erőlködöm, nem megy. Nem megy az alvás.

Felkelek óvatosan. Az ajtó felé lépdelek, feltépem a bejárati ajtót, egy szál nadrágban megyek ki. Behajtom magam mögött, nem kell, hogy az a kevés meleg is kimenjen. Mellkasomon összefonom a karjaim, felpillantok az égre. Sötét, csak egy szürke végtelenség. Se egy felhő, se egy csillag. Kopár. Kopár, mint az életünk. Kirai. Te boldog vagy? Vagy inkább visszamennél a börtönbe? Ott tudtad, mi lesz. Rosszabb nem lehetett. És itt?

Sehol se találom a helyem. De a világosodó égboltból rájövök, hogy a reggel már közeledik. Remek. Nem elég, hogy retteghetek a főnök haragjától, még úgy is fogok kinézni, mint egy zsák szar.

Visszasétálok a házba, a hűtőhöz megyek egyenesen. Kinyitom, bepillantok. Hát nem sok dolog tanyázik benne, az tény, de ebből a kevés dologból is szeretnék valami jó dolgot kihozni. Hátha Kirai megkívánja reggeli gyanánt. Egy egyszerű salátát tudok összeütni. Valószínű nem teljesen az Ő ízlése, de csak ráfanyalodik, ha nincs más.

Kész. Nekem pedig pont indulnom kell. Rendesen felöltözöm, kicsit igazítok magamon.

Elindulok. De valamit hagyok. Egy cetlit, amit remélem, hogy meg fog érteni.

Kirai

- Sajnálom.

Ez az egy szó azt hiszem, kiverte az agyamban a biztosítékot. Nem bírtam tovább. Hirtelen szakadt rám minden emlék, az összes mocskos érzés, és csak kavargott, kavargott, mint egyhatalmas massza, ami lassan magába ránt - akár egy örvény.

A szívem sajgott, a tudatom üvöltött - Miért?! -, de nem mozdultam, meg sem rezdültem. Összeszorított szemmel és összepréselt fogakkal hevertem ugyanúgy az oldalamon, hallgattam Kimura neszezését. Éreztem, hogy égni kezdett a szemem, a torkomban hatalmas gombóc ütötte fel fejét, alig kaptam levegőt. Hallottam, hogy Kimura befekszik mellém, én pedig megfeszítettem izmaimat, és visszanyeltem minden árnyékot magamba.

De úgy tűnik, eddig bírta a lelkem. Megtelt ismét a kehely, ami eddig cipelte a terhet - könnyek gyűltek a szemembe és némán hagytam, hogy legördüljenek arcomon. Hagytam, hogy velük együtt a fájdalom egy csekély része távozzon belőlem.

Elaludtam.

Úgy ébredtem fel, mint aki semmit nem aludt. Nyúzott voltam, bántotta a szemem a fény, de alig láttam. Hunyorogva másztam ki az ágyból, alig álltam a lábamon. Rápislogtam ólomsúlyú szemhéjam alól az órára - kilencet mutatott. Csodás, akkor Kimura már minden bizonnyal elment. Dolgozni. Nem az iskolába.

Megsajdult tompán valami ott belül, ezért inkább elvánszorogtam a fürdőszobába. Nem figyltem nagyon semmire. Összeszedtem a kimosott ruhákat, behánytam a szobába. Kit érdekel? Aztán csak ledobáltam a ruháimat, bevetettem magam a vízsugár alá. Megborzongtam egész testemben, ahogy a forró víz hűvös bőrömhöz ért. Rájöttem, hogy eddig fáztam, de föl se tűnt. Most már kellemesen melegedtem, tagjaim halványan zsibbadtak, de furcsán jólesett. Ennyit igazán megengedhetek magamnak. Lehunytam a szemem, és csak áztattam magam, ki tudja, meddig. Nem figyeltem az időt, akár fél órát is állhattam ott, aztán úgy döntöttem, ennyi elég lesz.

Fölkaptam a törölközőmet, miután kiléptem a hűvös csempére, és nekiálltam szárazra dörgölni magamat. Nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy teljesen megszárítsam magam, ahogy kiléptem hanyagul hátradobva a törölközőmet, a levegő megmutatta, hol vagyok még vizes. De nem törődtem vele. Fölkapkodtam pár tiszta ruhát, aztán megfordultam - és megtorpantan.

Egyenesen a konyhába meredtem, ott is egy tálra. Saláta volt rajta, méghozzá elég jónak kinéző, még ha nem is volt valami gazdag. Meglepődtem. Kimura megéhezett? Vagy…

A gyomrom miliméteresre zsugorodott, ahogy odaugrottam az apró konyhapulthoz. Fölkaptam az apró cetlit, és nagy nehezen befókuszáltam az egy darab szót, ami rajta állt. A világ hirtelen kifordult önmagából, kis híján elestem. Szívem háromszorosára dagadt, lüktetett vadul, és azt hittem, menten szétszaggatja a bordáimat. A szoba már túl kicsi volt, túl levegőtlen… nem kapok levegőt… Zúg a fejem, nem bírom… csak ki innen, el innen…

Lecsaptam a cetlit, és úgy rohantam ki az ajtón, mint akit kergetnek. Nem is emlékszem, bezártam-e az ajtót, de nem érdekelt.

Csak rohantam, rohantam, ki tudja merre és meddig.

Én is szeretlek, Kimura.