Kimura

A mai partnerem nem nő. Amikor megtudtam, egy kicsit sokkolóan hatott - na jó, nem is kicsit -, de a főnök azt vágta a fejemhez, hogy ellenkeznem nem lehet, hisz én ragaszkodtam ehhez a munkához, és úgyse megyek el a... szaftosabb részletekig. Végülis, igaza van. Remélem, oldottabb lesz a hangulat két férfi között, mintha egy ellenkező neművel kéne bájcsevegnem. Talán több témát is tudok majd felmutatni.

Kissé idegesen lépdelek a megadott helyszín felé. Egy elegáns kávézó - lassan hozzászokhatok, hisz ha valakinek van pénze felbérelni egy hozzám hasonló senkit, akkor egy kávé több ezerért mit számít?! Órámra nézek, még nincs dél. Még van öt percem. Körbepislogok, bekukucskálok. Odabent csak pár ember lézeng, legtöbb partnerrel ül. Mosolyognak. Volt valaha olyan, hogy én és Kirai így ültünk bárhol, bármikor? Nem. Lehetséges? Nem. Ha még el is jönne velem, a legapróbb luxust sem engedhetem meg. Még. De azon vagyok, hogy mindkettőnknek jobb legyen. Hogy egyszer láthassam, hogy boldogan mosolyogsz rám. Egyszerűen, de mégis boldogan.

- Elnézést... - ütögeti meg valaki a vállam. Feleszmélek, hogy bizony az egész ajtót elállom, felegyenesedek, megpördülök, jó mélyen meghajlok.

- Sajnálom! - vetem felé határozottan, kicsit odébbállok, felpislogok sunyin. Egy elegánsan öltözött fiatal férfi. Fekete zakója tökéletesen simul testére, szabása divatos, vonzóvá teszi. Haja jól fésült, se nem hosszú, se nem rövid. Fekete. Arca hosszúkás, kissé csontos. Az biztos, hogy a körülötte lengő csillageffektek magával ragadnak. Na, biztos ilyen a nők ideálja.

- Nincs semmi probléma... - suttogja halkan furcsa akcentussal. Felegyenesedem, apró mosoly jelenik meg az arcán, majd megindul befelé. Meglepő módon még két ember kíséri, mindkettő szekrény méretű, kopasz, szemüveges állat. Az egyik nyitja neki az ajtót, hogy besétálhasson. Mekkora felhajtás. Mintha egy új világsztár lenne.

Kicsit várok, nem kell, hogy azt higyjék, valami terrorista vagyok, belemászok a privát szférájába, aztán még letepernek. Elszámolok szépen hatvanig, majd lassan én is besétálok.

Körbepislogok itt is. Jó illat terjeng.

Nem tudom, hogy kit keressek. Állítólag ő majd integet.

Középre sétálok - az egy eléggé látható hely -, zsebredugott kézzel várok.

Sokan csak pislognak rám, kérdőn. Lehet, hogy túlságosan egyértelmú, hogy mi, vagy ki vagyok. De már nem nagyon tud érdekelni. Holnapra úgyis mindenki elfelejti az arcom. Két nap múlva pedig már a napjukra se fognak emlékezni.

Egy kéz emelkedik a magasba. Odapillantok, összevonom szemöldökömet. Pont az a figura az, akit magam elé engedtem. Lassan lépdelek felé, odaérek. Megköszörülöm torkom. - Elnézést, maga rendelt...? - itt keresem a megfelelő szót, de nem igazán akar kikúszni a számon.

Az a mosoly - ami már kint is megjelent - nem tűnt el az arcáról. Csak bólint egyet, majd kedvesen mutogat a vele szembe lévő helyre. A gorillák a távolban ácsorognak, még szerencse. Nyújtja felém a kezét. Beleillesztem sajátom, kezet rázunk. - Haneul vagyok - leheli.

Akkor az akcentus amiatt van, mert nem is japán?

Kirai

A munka furcsamódon lenyugtatott valamennyire, de még így is kellően zaklatott voltam. Nem nagyon akartam elhinni, hogy tényleg komolyan gondolja, amit írt. De ha mégis, akkor… akkor el kell ismernem, hogy… hogy én is szeretem. Ez ennyire nehéz volna? A mellkasom szorít, alig kapok levegőt. Tényleg ennyire fájdalmas szeretni, és közben egyszerre csalódni is ilyen hatalmasat? Én lennék ilyen gyenge…? Igen… biztosan én vagyok ilyen gyenge. Meg is érdemlem - Kimurát pedig nem. Velem akarna lenni? De hiszen nem tudok neki semmit biztosítani. És még hazudott is, akkor mégis mit vár el tőlem? Mi a fenét akart elérni azzal a rohadt cetlivel?!

Munka közben sikerült annyira megerőltetnem a karomat és a lábamat, hogy visszatért a rég nem látott ismerős, a tompa sajgás. Már nem törődtem vele, annyira halvány volt, hogy nem akartam gyógyszerrel csillapítani. Csak egy emlékeztető volt arról, hogy nemrégen még a börtönben rohadtam, és adósa vagyok annak a személynek, akiben jelenleg a legjobban akartam bízni, és a legkevésbé tudtam. Kimura… tényleg ennyire nehéz?

Takeda nem tudta mire vélni a furcsán hűvös és idegenkedő hangulatomat. Nem nagyon szóltam hozzá - még kevesebbet, mint eddig tettem -, néha túl erősen csaptam le egy-egy szerszámot, és gyakran elkalandoztak másfelé a gondolataim, hogy kis híján a kezembe vertem bele a szögeket.

Szerencsére - vagy éppen szerencsétlenségemre? - nem kellett sokat várnom a hazatérésre, bár az órám mutatója már így is tizenegy felé kalandozott. Az utcákon még bőven akadtak emberek, a járdát készségesen világította be a lámpák narancsos fénye. Nem siettem a szállás felé. Lassan rakosgattam egymás után lábaimat, nem törődtem a hűvös szellővel, ami pulóverem alá férkőzőtt. Kifejezetten kellemes és üdítő volt. A fejem kitisztult, úgy éreztem, mintha több napos álomból ébrednék fel. Józanul tudtam gondolkodni, és ez nagyon kellett. Szükségem lesz még egy jó fürdőre is. Evésre nem gondoltam, teljesen kiment a fejemből, hogy néha az sem árt. Ha jól emlékeztem, ebédre bekaptam valamit, vagy nem…?

Nem húzhattam a végtelenségig az utat. Ott álltam az ajtó előtt, és mintha mi sem történt volna, nyitottam be. Odabent sötét volt. Kimura a hevenyészett ágyon feküdt. Utcai ruha volt rajta, és bár nagyon úgy tűnt, éreztem, hogy nem alszik. Csak egy pillantásra méltattam - a fürdés jelenleg előrébb járt a fontossági listán.

A zuhany alatt állva éreztem, hogy elnehezülnek pilláim. Ennyire kimerültem volna? Igaz, hogy nem figyeltem, mennyit dolgozok épp, vagy mit. Eluralkodott rajtam a fáradtság. Egy sóhajjal dőltem neki a hideg csempének, megborzongtam. Francba. Meddig fog tartani ez a feszültség? Megőrjít, a picsába, Kimura, miért kellett ezt az egészet? Miért nem mondtad el?!

Lehunytam a szemem, míg lenyugodtam. Azért sem fogok dühöngeni. Nem ér annyit.

Ahogy ott álltam a rámzúduló forróvíz alatt, rá kellett jönnöm, hogy borzalmasan aggódok. Dühös voltam, mert nem tudtam, Kimura mit művel. Átvert ugyan, ez igaz. De bízni akartam benne, tudni akartam, mit művel épp… Féltettem, elvégre mégiscsak egy buta kölyök. Mikor lettél ilyen érzelgős és felelősségteljes, Kirai? Ez szánalmas… Látod, mit művelt veled ez a kölyök? Teljesen elvette a józan eszedet.

Kilöktem magam a víz alól, elzártam, majd gyorsan megtörölköztem, és magamra húztam egy trikót és egy tiszta alsót. Kilépkedtem halkan a fürdőből, lekapcsoltam a villanyt. Az ágy mellé érve lenéztem a kölyökre. Nem volt betakarózva. Elhúztam a számat, majd ráterítettem Kimurára a takarót. Úgy tűnt, tényleg alszik. Nem akartam, hogy kórházi költséget is kelljen fizetni, mert félő, arra még nem futná.

Bemásztam a helyemre, és a takaró alá gömbölyödtem. Alig kellett lehunynom a szememet, már éreztem is, hogyan szippant magába az álom. Hát tényleg ennyire kimerült lettem volna? Talán holnap kevésbé fogom magam hajtani…

Kimura

Álmomban is megjelenik a mai napom. Az, hogy már nem csak bizonyos hölgyekkel kell enyelegnem, de nem bánt igazán. Többet kereshetek vele. Semmi különbség nincs a kettő között, hiszen én csak egy embert szeretek. És az az ember itt fekszik mellettem. Miért akarnék bármit, bárki mástól? Magam sem tudom, de jó lenne azt hinni, hogy ez tényleg így van. Az élet majd eldönti. Kialakítja.

A takaró ébresztett fel. Amikor Kirai rámdobta. De nem érdekel, legalább gondolt arra, hogy fázhatok. Nem tudom hány óra van, mindig más időpontban érkezik haza. Úgy, mint én. Azt sem tudom, hogy mennyit aludhattam. Csak magával ragadott a csendes, békés álom, és vezetett egy lakatlan szigetre, ahol nyugtom lehet. Kirai is alszik. Úgy, mint én pár perccel ezelőtt. Most is csak a hátát látom. A széles vállai, amihez legszívesebben hozzábújnék.

Nagyon érzelmes lehetek mostanában. Lehet, hogy csak hiányzik az, ami eddig volt. Az életem. Nem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom. Hogy az akkori szenvedéseket visszasírom. De azt mondják, hogy mindig van rosszabb. Most se szüleim, se házam, se pénzem... és még szeretetet se kapok az egyetlen embertől, akinek még esetleg számítok bármennyit is. Nem tudom, hogy mit rontottam el. Talán épp emiatt, de a könnyeim ismét megindulnak. Nem tudom, és nem is akarom megakadályozni őket. Csak jönnek, és jönnek. A másik háta egyre jobban elmosódik, halványul.

Közelebb kúszok a másikhoz, legalább a melegét had érezzem. - Sajnálom... - suttogom felé. Legszívesebben hozzáérnék és hátulról átölelném, de nem akarom felébreszteni. - Sajnálom - lehelem újra, és még legalább ötször elismétlem. Akaratlanul is közelebb kerülök, még közelebb. Ott vagyok közvetlenül mellette.

Felőle pedig mocorgás hallatszódik. Könnyen dob le magáról - bár, persze, inkább arrébb mászok, nem akarom, hogy kiabáljon. Hirtelen ül fel, felém fordul. Szemeivel éget, szinte öl. Rápillantok, de nem bírom sokáig. Komor tekintete egyre inkább szomorodik. - Miért hazudtál? - veti felém egyszerűen, kicsit csalódottan. Szívem hevesen dobban meg, szemeim elkerekednek. Pislogok a másikra.

- Te... te tudtál róla? - dadogom felé, fejemben a másik kérdése dobog. Az a csalódott hang. Szívfacsaró. - Hogy?

- Mit gondoltál? Hogy majd megvezethetsz? - vágja a fejemhez ugyanúgy. - Mondtam, hogy megyek az iskoládba dolgozni... - Kis szünet. - Erre mi szükség volt?

- Én... én... - hebegem. Köpni nyelni nem tudok, leblokkoltam teljesen. Nem tudom, mit kéne tennem. Magyarázkodjak? Minek? Mondjak el mindent? Vajon érdekli? Csak mondjam egyszerűen, hogy sajnálom?

- Jó, tudod mit? Nem érdekel, csak ne hazudj többet! - emeli meg hangját. Halk sóhaj szakad fel belőlem, felpillantok a másikra. Miért bánok meg mindent, amit teszek?

- Én... egy host vagyok... - adom ki magamból.

Csönd. Semmilyen reakció nem jön, csak a csönd. Hosszú éveknek tűnik minden egyes másodperc. Nem tudom, hogy mi lesz. Nekem esik, mint egy vadállat? Előkerül a régi énje? Vagy esetleg csak legyint egyet, és kisétál az ajtón? Magamra hagy? Kétségbeesetten pislogok rá. Legalább mondj valami kérlek. Kérlek....

- Aha. És mégis honnan jött ez a remek ötlet? - sziszegi, de egyáltalán nem vádlóan.

- Evvel sokat lehet keresni... - jegyzem meg. De érzem, hogy legszívesebben elásnám magam, a szégyen magával ragad. - Nagyon sajnálom. Sajnálok... mindent.

- Most már mindegy! Azt csinálsz, amit akarsz... - Vállait megvonja a másik, közönyösen vágja hozzám a szavakat. Nem tudom, hogy direkt-e, vagy teljesen véletlen, de eléri a célját. A lelkem sajog, fáj, iszonyatosan fáj. Érzem, hogy minden tettnek súlya van, és én elrontottam valamit. Azt biztos, hogy volt egy titkom, amikor tudom, hogy milyen nehezen bízik meg az emberben...

- Kérlek, bocsáss meg! - emelem fel a hangom, határozottan szakad ki belőlem. Felülök, a másik felé fordulok, fejem előre hanyatlik, szinte az ágy síkjáig ereszkedek le testemmel.

- Nem haragszom, az istenért! - csattan fel Kirai, hangosan fújtat egyet, folytatja. - Vagyis de. Nagyon is haragszom! Azért, mert fontos vagy nekem, a kurva életbe, naná, hogy dühös vagyok! - hadarja. Közben nyakamat visszahúzom, hallgatom engedelmesen a másikat. - Minek kellett hazudni? Mit hittél? Hogy nem engedlek el? Attól, hogy azt mondom, amit, még nem korlátozlak semmiben, hiszen... - itt egy pillanatra megakad benne a szó. Sunyi módon felpillantok, de nem veszek ki semmit. - Hiszen te... nem vagy az enyém - halkul el a hangja.

Eredeti helyzetembe tolom vissza magam. - Én csak nem hittem, hogy megbánthatlak... hogy ilyen hamar kiderül.

Kirai

Dühös voltam, rettentően, de azért, mert nem tehettem semmit. A tehetetlenség ébresztett bennem haragot, és az, hogy mennyire elbeszéltünk egymás mellett eddig. Ez tényleg ennyire bonyolult? Vagy csak mi vagyunk túl zárkózottak? A sebek nem engedik, hogy megnyíljunk?

Megfeszültek izmaim utolsó szavaira.

- Még húzni akartad? Remek, mikor akartad elmondani?! - emeltem meg hangomat, de aztán elernyedtem. Ráemeltem a pillantásomat. - Hát nem látod? - Meglepett, milyen gyengéd a hangom, és észre sem vettem, mikor kerültem hozzá ennyire közel. Szinte teljesen ott voltam előtte. - Ezzel csak… eltávolodsz tőlem - emeltem meg kezeimet gépies mozdulattal, és mindkét tenyeremet arcára csúsztattam. Bőre halvány meleget árasztott, az enyém hozzá képest hidegnek hatott. Nyeltem egyet. - Nem akarlak elveszteni… - suttogtam, és nem tudtam, mikor került ilyen közel ajka az enyémhez. Megszüntettem a maradék távolságot is, és alig érezhető csókot nyomtam szájára. Éreztem, hogy szívem feldübörög, pedig igazán nem vadultam be. Néma mozdulatlanságba dermedtünk így pár másodpercre, de valahogy kellemes volt. Úgy éreztem, valamiféle biztonságos burokba kerültem…

Lehunytam a szememet. Én is csak ember vagyok, egy gyenge ember… Lassan elvettem ajkamat az övéről, de nem nyitottam még ki a szemem.

- Én csak azt akartam, hogy… neked jobb legyen - hallottam Kimura halk suttogását. Egészen elhaló volt. Éreztem, hogy lelkiismeretfurdalást okoztam neki. Nem bántam, de lehet, hogy kicsit túllőttem a célon? Nem akartam bántani, igazán… Hirtelen könnyek kezdték égetni a szemem, de nem értettem, miért.

- De mondtam, hogy ne így… Szerinted, ha hazudsz, nekem jobb lesz? - Hangom kicsit elcsuklott, de nem engedtem útjára könnyeimet. Mostanában túl sokat sírok. Túl érzelgőssé váltam, egy romantikus barommá.

- Nem - felelte Kimura remegő hangon, és éreztem, hogy ujjaimon apró, nedves csíkok akadnak meg. - Én csak szeretlek.

Nem bírtam tovább. Halványan elmosolyodtam, de közben teljesen elhomályosult az a valamicske kép is, amit a sötétből eddig kivettem. Lejjebb csúsztattam kezeimet, és szorosan magamhoz öleltem a kölyköt.

- Buta - nyeltem le könnyeimet. - Én is szeretlek…

Kimura

Szívem hevesen kalapál. Remélem Kirai nem érzi, bár ha igen, kit érdekel? Végülis teljesen megszokott, bár ő biztos nincs így felspanolva. Egy apró puszitól. Hisz ezt még talán csóknak se lehet nevezni. Nem. De akkor is olyan jó. Érezni az ajkait, hogy puha, hogy meleg. Legszívesebben beleharapna az ember, de egyelőre talán... ez még tiltott. Nem fogom hagyni, hogy a farkam vezessen. Hallgatnom kell az agyamra, a gondolataimra, hisz most is majdnem... elvesztettem őt. Belegondolni is rossz.

Azt mondja szeret. Olyan nehéz elhinnem, de muszáj lesz. Csak egy kölyök vagyok, egy nyűg. Még egy felnőttnek is nehéz lenne bírni velem, nem hogy egy... olyan embernek, aki jóformán semmit nem élt. Állíthatom, hogy nem volt életed?

- Tényleg? - suttogom bizonytalanul, felpillantok a másikra. De nem tart sokáig, hozzábújok, amennyire csak lehet. Apró mosolyom - ami arcomon jelenik meg - a másik mellkasába intézem. Oda bújtatom az arcom.

- Igen. Ez... olyan hihetetlen? - leheli felém. A lélegzetét nyakamon érzem, kiráz a hideg. Ismét rápillantok, de nem látok jóformán semmit. Kitapogatom a vállát, arra hajtom rá a fejem, nyugodtan pihentetem ott.

- Én tényleg... nagyon sajnálom... - vetem felé bánatosan.

- Ne, nem kell. Hagyd csak - jegyzi meg, mintha matatna valamit. De hamar abbamarad a mozgás, újra átkarol, ölel. - De ugye nem történt semmit baj... vagy na. - Kicsit zavartan suttogja felém.

- Hmm? - kapom fel a fejem. Nem teljesen értem, olyan zavaros. - Mire célzol? - kérdem.

- Hát, hogy host vagy. Ugye nem történt semmi baj?

- Ümm... - Elmosolyodok. A másik szemeibe próbálok bambulni, már amennyire ez lehetséges a sötétségben. - Na, mi az... csak nem aggódtál? - Teljesen megváltozik a hangom, és inkább húzva őt, kérdezem. - Csak nem féltékeny vagy? - Nem tudom megállni, hogy ne eresszek meg egy apró röhögést.

Csak rácsap a fejemre. Semmit nem szól előtte, semmilyen jelet nem ad, csak paff, és máris érzem tenyere súlyát a fejbúbomon. Kicsit felszisszenek, de nem mondható jelentősnek. Nem fáj igazán. - Hülye! Csak érdekel, mi van veled. - Nem valami meggyőző. Csak mosolyogok továbbra is. Szeretem, amikor ilyen vagy.

- Ohh... - lehelem. - Akkor nem is kell elmondanom, hogy mik történtek... - jegyzem meg vállvonogatva, persze még mindig csak húzom Kirait, de erről neki nem kell tudnia. Úgyse fog rá reagálni... úgy. - És hogy kikkel is voltam.

- Na, Kimura! Ne húzd az idegeimet... - mordul rám türelmetlenül.

Legyél ilyen velem... mindig. Mert olyan jó, ha nem kell a felnőttet játszanom, hanem... gyerek lehetek. Még egy kicsit...

Kimura

Az egész valahogy furcsán emlékeztetett arra, mikor először találkoztunk. Akkor még civakodtunk és egymást húztuk, próbálgattuk, meddig mehetünk el a másiknál. Most ennek a halvány árnyékát fedeztem fel Kimura csillogó tekintetében. Gyerekesnek tartottam akkor, most valahogy… örülök neki. Hiszen gyerek. Nem kellett volna belekényszerítenem akarva-akaratlanul egy felnőtt szerepébe. Még én sem vagyok az.

- Na, Kimura! Ne húzd az idegeimet… - tettem úgy, mintha haragudnék, bár tényleg nem voltam olyan türelmes hangulatomban, szóval nagyon nem kellett színészkednem.

- Miért, akkor mi lesz? - kérdezte játékosan, aztán legnagyobb meglepetésemre megfogta vállaimat és egy mozdulattal az ágyra küldött, fekvő helyzetbe. Csak pislogni tudtam nagy hirtelen.

- Oh… hát, tudod. Felszögezlek a falra - emlékeztettem félig a párnán, félig a takarón fekve keresztben, Kimura pedig fölöttem. Csak a sziluettjét láttam a sötétben.

- Hm. Hát így állunk - szontyolodott el rögtön. - Pedig nem történt semmi… Csak randizok lányokkal, semmi több.

Valamiért kis megkönnyebbülés árasztott el. Ez mondjuk határozottan megnyugtató. Lehetne sokkal rosszabb is.

- Aham… - szusszantottam. - Biztos…?

- Ennyire lehetetlen elhinni? Ha azt mondom, akkor úgy is van - makacsolta meg magát a kölyök. - De ha szeretnéd - tette hozzá ismét szomorkásan -, akkor felmondok.

- Nem tudom, mivel vezetnél még meg. De remélem, erről leszoksz… - morgom felé, a csöppnyi jókedvem el is tűnt, de a megkönnyebbülés léggömbjét még nem tudtam kipukkasztani. Megvontam vállam. - Mondtam, hogy dolgozhatsz. Csak… járj be tanulni. Ennyi. Meg aztán, őszintén szólva, nem lelkesít ez a host dolog… - Reméltem, hogy hangom nem hat túlzottan féltékenynek.

Vékony ujjak túrtak bele hajamba, és egy pillanatra lehunytam a szemem.

- Miért? - hallottam Kimura suttogását nem messze tőlem. Szívem gyorsabb tempóra kapcsolt valami okból… - Semmi nem történik. Olyan, mintha egy kísérő lennék. Direkt ezt az ágat választottam… Pedig azt mondták, jó lennék a másikra is.

Meghiszem azt. Még csak az kéne. Gyomrom összeszűkült.

- Mert… Mert… akkoris. Nem tetszik - hadartam határozottan. - Ez olyan… lealacsonyító.

- Miért, amúgy mire lennék jó… semmire. - Bágyadt motyogás volt csak. Éreztem, hogy ismét egy kicsit depresszívebb irányba terelődött hangulata.

- Akármi másra - vágtam rá a választ. - De ez… - Elhallgattam, nem találtam a megfelelő szavakat. Végül csak kimondtam azt, ami abban a pillanatban eszembe jutott. - Én csak nem akarom, hogy mással legyél. – De be kellett harapnom a számat. - Vagyis… jó… végülis…

Éreztem, hogy Kimura megmozdul. Fejét lassan lehajtotta a mellkasomra, ezáltal a súlya is jobban rám nehezedett, de még így is olyan volt, mint egy könnyű tollpihe.

- Miért gondolod, hogy mással akarnék lenni? - suttogta elkomorodva.

- Miért, talán velem akarsz? - vágtam ki magam a válaszadás alól. Nem sikerült valami határozottra, mint előbb, inkább csak egy elhaló suttogásra telt. Reméltem, hogy nem hallja meg szívem zakatolását. Elég szabálytalanul vert, mintha ideges lennék. De hát, az is vagyok!

- Hmm… Ne viccelődj ilyenekkel - lehelte a mellkasomra. - Tudom jól, hogy ha azt mondanám, igen, közölnéd, hogy csak vicceltél.

- Nem szokásom viccelni, úgy ismersz? - kérdeztem halkan, miközben kezeimet fölcsúsztattam hátára, hogy kezdjek velük valamit. Nyeltem egy aprót. – De akkor… szóval… Igen lenne a válaszod? - suttogtam, és szívem már a torkomban dobogott. Izgatott voltam, mint egy rossz kamasz. Nem értettem.

De még nagyon sok mindent nem értettem abban a pillanatban.

Kimura

Hallom. Hallom, ahogy a másik szíve hevesen ver, de nem szólok semmit, csak apró mosollyal figyelek minden egyes dobbanásra. Badumm... badumm... Van benne valami vonzó, csábító. Van benne valami gerjesztő, úgymond, és nem akarsz leállni. Csak hallgatni, ahogy az apró, vagy éppen hatalmas dobbanások elvisznek egy csendes helyre. Ahol nem kell semmire figyelni, ahol nyugalom van. Egy apró sziget, egy álom.

- Persze - vetem felé, halkan elröhögöm magamat. - De ez most hogy jött ide? - suttogom felé, mert tény, hogy nem igazán értem az egész szituációt. Először mérges, utána megenyhül, sőt... egy kicsit szégyenlős is. Érdekes. De élvezem.

- Umm... aha - Kis dadogás fut át rajta érdekes módon, mintha a szívverése is gyorsabbra fordulna. - Hát, ide terelődött a szó, nem? - Halk kuncogás. Nem tudom, hogy ez a zavar jele-e, de aranyos. Mindenképpen.

- Persze... - ismétlem meg még egyszer. - De hidd el, jó rajtad feküdni - jegyzem meg halkan.

Kis csönd telepszik ránk, először érzem azt, hogy Kirait megfogtam. Azt, hogy már nem érzi magát biztosnak, hogy tudja, egyszer behódol nekem. Persze nem akarom irányítani, de jó érzés, hogy adott esetben én is tudok irányítani. - Miért? Nem vagyok puha... - leheli elhalóan.

Mosolyom egyre nagyobb lesz, ördögi énem kezd előjönni. Nem, nem akarom a villámmal jól megdöfködni, de azért kicsit húzni... jó dolog. Nem tudom, miért. Csak jó.

- Miért? Szerintem szép a felsőtested... - Már tapasztaltam, így teljesen jogos a kijelentésem. Nem is volt olyan rég talán, amikor állt a zuhany alatt, folydogált sebes testére a víz, én pedig segítettem neki. Hozzáértem. Éreztem a forróságot. Hiányolom. Jó lenne ismét olyan közel kerülni hozzá, mint régen.

- Ne beszélj már ilyet! - jelenti ki határozottan, bár... hangja kicsit megremeg, még mindig. Kezei is, amik a hátamon pihennek. Édes vagy. Édes...

- Oké... - bólintok rá lassan, óvatosan, rápillantok a másikra, fejemet is felé fordítom, így láthatja a mosolyom. - De én csak azt mondom, amit gondolok... - suttogom sejtelmesen.

- Az jó. Azt mondhatod... Tudod - kezdi el halkan -, én nem akarlak elveszíteni. De most nagyon olyan volt, mint fényévekre lennél tőlem…

Tudom. Én is ezt érzem. És azt, hogy ez az én hibám.

De próbálok változni. Ha ez kell, hogy ilyen közel lehessek hozzád, mint most... akkor bármit megteszek. Bármit.

Kirai

Kis csönd állt be, nem nagyon válaszolt erre semmit, de ez a némaság nem hatott kínosnak. Inkább folytatásra ösztökélt.

- Pedig még senki nem volt olyan közel hozzám, mint… te. Soha…

- Ezt hogy érted? - kérdezte halkan. Szemem kezdte megszokni a sötétséget, lassan már kivehettem arcvonásait. Lélegzete szinte elérte az államat. - Azért, mert nem mondtam el, hol dolgozom? Vagyis, hogy hazudtam?

- Ühümm… - hümmögtem csak, mint valami idióta. Eléggé zavarban éreztem magamat. Valamiért egyre inkább üresnek tűnt a fejem, egy épkézláb gondolat se környékezett meg, elkerült mind, de vagy öt kilométerre. - Gondolom érthető, hogy nem szeretem, ha olyanok vernek át, akikben megbízom… - Hagytam, hogy a szavak csak úgy kijöjjenek maguktól, de éreztem, nem lesz ez így jó. - Bár itt nem is ez a baj… Aggódtam érted, felelőtlen kölyök! - mordultam rá ellensúlyozásképpen. De még nekem is feltűnt, hogy hangomból inkább a megkönnyebbülés süt. Sőt, szinte minden szavamból. Könnyűnek éreztem magam, mert nem vesztettem el Kimurát, de mégis ólomsúlyúnak a sok ismeretlen érzéstől és gondolattól.

- Akkor te meg egy morgó medve vagy - kuncogott Kimura. - Folyamatosan úgy viselkedsz, mintha húznák a fogad. Persze, így is nagy fejlődésen mentél keresztül, amiért hálás vagyok…

- Úgy is érzem magam néha, mintha húznák - mormogtam, de aztán csak egy szusszanás tört fel belőlem. - Te vagy hálás…? Inkább én vagyok az.

Kimura pajkosan felkuncogott és hasonlóképpen suttogott felém. - És mivel szeretnéd meghálálni?

Muszáj voltam elmosolyodni. - Mit szeretnél, mivel háláljam meg? - kérdeztem vissza kajánul.

- Nem tudom… - érkezett a motyogás. Hát persze. Azért mégiscsak kölyök még. Nekem viszont volt egy ötletem, amiről tudtam, hogy nem most fogom kivitelezni, és el sem tudtam képzelni, hogy valaha megtörténhet. Így csak meg akartam lepni. Szorosabbra fogtam az ölelést hátán, majd egy mozdulattal fölé gördültem, hogy Kimura legyen alul. Csak egy döbbent nyögés szakadt fel belőle.

- Hööe - utánoztam le faarccal. - Na, mi az? - suttogtam felé, és kifejezetten boldoggá tett, hogy végre nem nekem kell zavarban lennem.

- Most miért vagy ilyen? - nyafogta gyerekesen. - Megint csak viccelődsz rajtam, mikor nem is csináltam semmit.

- Nem vagyok vicces kedvemben - jegyeztem meg. - Mondd csak. Milyen vagyok? Baj, hogy fölötted vagyok? - érdeklődtem szenvtelenül. De aztán lejjebb hajolva megpusziltam az arcát. Nem nagyon reagált, azt hiszem, a durcás gyereket játszotta épp.

- Igen - morogta csak halkan.

- Miért, kényelmetlen?

- Nem.

- Akkor? Na, ne legyél megsértődve. Kérlek? - Nem igazán tudtam követni a hangulatváltozásait. Csak felsóhajtottam, miután nem nagyon érkezett válasz. Még csak rám se nézett, fejét oldalra fordította. Elhúztam a számat, és egyszerűen hátamra dobtam magam mellette.

- Gondolom, sose fogom megtudni, mit akartál - érkezett a dünnyögés Kimura felől.

- Akartam? Nem akartam semmit. - Ez végülis igaz volt.

- Mondom én, hogy szórakozol. - Ezzel a mondattal hátatfordított nekem, én pedig hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől.

- Mi? Nem… - nyögtem ki felkönyökölve, értetlenül. - Most mi bajod van?

- Az, hogy folyamatosan szórakozol.

- Mikor? Jó, hogy te tudod, én meg nem…

- Persze… - motyogta, mire elpattant bennem valami.

- Na jó, szólj, ha csökkentetted a paranoiarohamod mértékét - mordultam fel.

- Könnyű ezt mondani… de mi lenne, ha nem veszekednénk?

- Ki veszekszik? - pislogtam zavartan. - Te kezdtél el hisztizni, hogy szórakozom. - Megráztam a fejem értetlenül. Nem tudtam eldönteni, hogy most megbántottam, vagy haragszik, vagy mi a baja… De nem is tudtam nagyon gondolkozni, mert Kimura hirtelen felém fordult, és egy apró puszit nyomott a számra. A hirtelen mozdulattól összerezzentem, aztán mozdulni se bírtam. - Ó - jött ki a hang nyitott ajkaim közül.

- Én csak… szeretlek - lehelte rá a bőrömre, a hangsúlya édes volt, mintha meg se lett volna sértődve. Kicsit megzavart, sőt, nem is kicsit. Hát csak ennyi lett volna az irányítás illúziója? Csapdába estem, Kimura hálója teljesen körbevett. Mosolygott.

- De hát… én is szeretlek - motyogtam felé szerencsétlenül, és elég szánalmasnak éreztem magam. Most már nem tűnt olyan nehéznek kimondani, de valamiért nem is enyhített a lelkemre nehezedő súlyból. Nem akartam szavakat, így előretoltam a fejemet, és viszonoztam az előző puszit, de már egy enyhébb csóknak is beillett. Ajkaimat gyengéden érintettem Kimuráéhoz, de ő hamar szétnyitotta ajkait, és rendes csókot próbált kialakítani. Lehunytam a szemem, és az elméleti tudásom alapján viszonoztam, amennyire tudtam. Nem volt olyan rossz, sőt… Ez a közös felfedezés új ízt adott a dolognak, és kellemesen bizsergető érzés volt…

Egy új, közös élmény. Remélem, lesz még részem hasonlóban, mert most igazán nyugodtnak éreztem a lelkem. Nem háborgatott senki és semmi… Csak mi ketten voltunk.

Kimura és én.