kedvcsináló zene.

szerződés.

Ajkaink lágyan érnek egymáshoz, természetfeletti érzés. Soha nem tapasztaltam még ilyet, sajnálom, de igaz. Hiába volt barátnőm, nagyjából addig jutottunk, hogy megfogtuk egymás kezét. De ez annál sokkal kellemesebb érzés. Egyfajta nyugalmat ad, hogy a másikban már bízol annyira, hogy megengedd neki a legfontosabb lépéseket, hogy érezd, fontos vagy neki.

Szeretném még többször. De egyelőre nem lehet. Kirai elszakad tőlem, kicsit sután pislog rám. - Ümm... - nyökögi felém. - Én még sose csináltam ilyesmit - suttogja halkan, kicsit bizonytalanul.

Nem tudom megállni, hogy apró mosolyom ne húzódjon szélesebbre, de evvel ellentétben szemeim elkerekednek ideiglenesen. Beletúrok a másik hajába, megborzolom, fejemet pedig megrázom. - Micsoda?! - kérdem hitetlenkedve.

- Mi az? - Zavartan vágja felém a szavakat.

- Csak nem hittem volna, hogy te még nem csináltad... soha. - Itt egy kicsi szünetet tartok, próbálom összeszedni a gondolataim. - Tudod, szerintem még mindig nagyon vonzó vagy! - Pillantásomat elkapom a másikról, érzem, hogy arcom vörösödni kezd. Lehet, hogy kár volt ezt mondani. Lehet. - Ezért furcsa.

Csönd. Nem érkezik a másik felőle semmilyen reakció. Rápillantok, ő is elpirult. Csak tudnám mitől, de ez legalább egy apró pluszt ad, hogy nem is olyan gáz... az, ami velem van.

- Hát... - kezdi el. - Még soha nem volt, de hát ezt te is olvastad. Vagy nem. Szóval olvastad volna, ha lett volna... - hadarja el egy kicsit kuszán. Nem bírom megállni, hogy ne röhögjek fel halkan.

- És miért gondolod azt, hogy ez égő? Mert szerintem egyáltalán nem az - jegyzem meg már inkább lazán. Legalábbis próbálok annak tűnni, és látszólag sikerül is. Lepillant rám, érzem ahogy szemeivel engem pásztáz.

- Égő? Nem, nem. Nem ezért vagyok zavarban - leheli felém.

- Nem hinném, hogy én lennék az a személy, aki elött zavarban kellene lenned. Ha mondjuk egy szép, szőke ciklon lennék, akkor azt mondom, hogy jogos - dobom fel, el is képzelem magam. De valahogy... Nem, jó vagyok én Kimuraként.

- Szerintem meg pont egy olyan előtt nem lennék zavarban! - Közelebb húz magához, apró puszit hint a számra. Kellemes érzés fut át rajtam ismét. Kis bizsergés. - Inkább az előtt vagyok zavarban, akit szeretek.

- Köszönöm - jegyzem meg halkan, viszonzom az apró puszit. Annyira jó. Csak lenni. De nem úszom meg, hogy a múlt képei ne villanjanak be. A saláta. Láttam, hogy Kirai nem evett belőle semmit. Bár nem lepődök meg, hisz nem volt valami étvágygerjesztő, főleg nem abból a pár hozzávalóból. De azért mérgezést se lehet tőle kapni. Legalábbis én még élek. Vajon ennyire undorító lett volna? Vagy... vagy csak annyira utált akkor, hogy inkább hozzámvágta volna az egészet? - Miért nem ettél? - szalad ki a számon. Kicsit meglep, de legalább van esély arra, hogy meg is tudom az okot.

- Sajnálom - motyogja. - Csak az járt a fejemben, hogy titkolózol, és az az üzenet olyan hamisnak tűnt. Bocsánat.

Ez nem kicsit lep meg. - De hát már hamarabb is mondtam - suttogom felé.

Talán ennyire nem számít az, hogy mit mondok?!

- Tudom, de… Azelőtt nem nagyon hazudtál. Vagy nem tudok róla, ez mindegy is. – Húztam el a számat. Valamiért nyugtalanság fogott el, lelkiismeretfurdalást éreztem, bár egyelőre csak halványan. Teljesen megfeledkeztem arról a salátáról. Pedig tényleg nekem csinálta, csupán szeretetből. - Sajnálom, de akkor nem volt hozzá… nem is tudom… - motyogtam.

- Semmi baj, megértelek - vágott a szavamba halkan, tenyereit óvatosan a mellkasomra illesztette. - Szóval ezennel elnézem neked, hogy még hozzá se szagoltál. - Halkan felnevetett. - De… ez volt az első és utolsó alkalom. Mármint, a hazugságról.

Halványan elmosolyodtam egy pillanatra, elkuncogtam magam. - Kösz. Megnyugodtam, hogy nem dobsz ki. - Fölemelve kezemet megsimítottam az arcát. annyira magától értetődőnek hatott ez a mozdulat. Semmi idegent nem éreztem benne. - És nem szeretnék több kamut. Örülök, hogy te sem.

- Nem lesz, nem lesz - lehelte felém halkan, kicsit megrázta a fejét. - Amúgy meg, csak én örülhetek, hogy te nem dobsz ki. Itt én vagyok a felesleges elem.

Valamiért dühített, hogy így beszél magáról. Megfogtam a tarkójánál, közelebb húztam magamhoz. - Hülye - suttogtam a szájára, ahová az előbb kis csókot nyomtam. - Ne mondj ilyet. hogy dobnálak már ki? Te vagy a megmentőm…

Éreztem, hogy halvány mosolyt sikerült csalnom ajkára. - Olyan jó lenne… - Megakadt a mondatban, hirtelen hangnemet váltott. - Áh, mindegy, holnap iskola.

Csak pislogni tudtam. Ezt meg hogy érthette? - Hmm? Mi lenne jó? - hunytam le a szemem, ráejtve fejemet a párnára. Kezeim lejjebb vándoroltak, gépiesen kezdték cirógatni Kimura hátát. Nem akadályoztam magam a mozgásban. A kezeim jobban tudták, mi a jó.

Nem kaptam választ. Annyira nem hiányoltam, de a kíváncsiság apró szikrája éledezni kezdett bennem. Ezt nem hagyom ennyiben, ugye tudod, Kimura? Holnap kifaggatlak. Ha mást nem, majd… majd te elmondod magadtól. Halk szuszogást hallottam a kölyök felől – hát elaludt. Nekem sem ártana. Végre egy este, mikor nem kell sötét gondolatok között álomba merülnöm… Ennek örültem, csak örülhettem.

Finoman magamhoz öleltem Kimurát, aztán hagytam, hogy magával sodorjon az öntudatlanság.

Jaj, Kirai. Ha tudnád, hogy mennyi mindent gondolok, érzek. Néha olyan jó lenne, ha nem lenne agy, nem lenne szív, csak kiengedhetném magamból a szófoszlányokat, a mondatokat, mindent, amit itt bent, magamban tartok. Nem is sejtem, hogy mit szólnál hozzá, de annyi biztos, hogy megkönnyebbülnék. Nem is kicsit.

A reggel ismét alattomosan látogat meg - mint már sokszor ebben a hónapban. A szemeim kipattannak, lassan már automatikusan jön belőlem. Elfordítom oldalra a fejem, a másik még alszik. Helyes. Nem is akarom felkelteni. Óvatosan vergődök ki a takarótömeg alól, felpattanok az ágyról, a zuhany felé tartok. Nem fürdök, csak az arcomat tisztitom meg, fogat mosok, majd kis vacilálás után a ruháimmal teli táskámhoz menetelek. Lehajolok, de az időzés miatt guggolásba megy át. Kicsit kutatok, kaparok. Majd meglelelem. Az iskolai egyenruhám akad a kezembe. Halk sóhaj szakad fel belőlem. Nem hazudok többet. Nem.

Felegyenesedek, kezemben ott lóg az anyagdarab. A fürdő felé oldalazok ismételten, közben pedig oda-oda pillantok Kirai felé. Még mindig szuszog, halkan.

Bent magamra aggatom a bizonyos uniformist, kicsit gyűrött, aminek valószínűleg nem fognak örülni, de már nem érdekel. Örüljenek, hogy bemászok. És nem magam miatt. Nem a szüleim miatt. Nem a rendszer miatt. Kirai miatt.

Végigsöprök a kék ruhadarabon, igazítok ott, ahol tudok. Meredek magamra. A tükörből pedig vissza egy kép. Egy undorító kép. Legszívesebben beverném azt az üvegdarabot, amilyen erővel csak lehet. De nincs pénzem kifizetni se a motel tulajdonát, se az orvosi kezelést. Ismét csak magyarázkodni kellene. Nem. Nem kell, köszönöm.

Kilépdelek, felkapom a táskám, megyek.

Kilépve az ajtón, különös módon, napsugár fogad. Gyengéden simogatja az arcom, de valahogy... ez most nem tud meghatni. Legszívesebben az izzó égitestet is lelőném a helyéről valami hatalmas rakétavetővel. Nem tudom miért kapott el ez a depresszív hangulat, lehet, hogy a tény... hova is megyek.

Fél óra séta elég ahhoz, hogy elérjek az iskoláig. Nem változott. Semmit!

Ugyanúgy megy mindenki, ugyanúgy néz ki mindenki. Csak az én belsőm változott, romlott meg. Az osztálytársaim hamar kiszúrnak, már az udvaron. Aggódva rohannak felém, arcomról próbálom eltűntetni az undort.

- Hol voltál? - veti felém az egyik lány. Ezt eddig sose kérdezted meg. Csak a kíváncsiság hajt, igaz?

- Jól vagy, pajtás? - ütögeti meg a vállam egy srác. Lehunyom szemeim, mikor megérzem pillantását, legszívesebben kihúzódnék alóla, vagy lelökném kezét. De nem tehetem, az túl feltünő lenne.

Arcomra erőltetek egy mosolyt. - Nincs semmi baj, ne aggódjatok. Minden rendben. Csak egy barátommal kellett törődnöm. És veletek minden rendben, ugye? - kacsintok feléjük, pont úgy, mint régen.

Látszólag nem is sejtenek semmit. Csak elmosolyodik az összes, bólogatnak, majd számomra nem hallható szavakat kezdenek el sorolni, ami valószínűleg... számukra egy összefüggő szöveg. De nem érdekelnek. Hiába akarok koncentrálni rájuk, nem megy.

Talán...

Kezdek olyanná válni, mint Kirai.

Ez a nap is éppen úgy telik, mint a többi. Azzal az apró különbséggel, hogy legalább tudom, hol van Kimura. Iskolában, már ha a cetli, amit hagyott, nem hazudik. Bízni akarok benne. Nem követtem, csak mentem a saját dolgomra. Takeda se nagyon szólt hozzám, ami meglepett. Máskor be nem állt a szája, most meg, mintha megérezte volna, hogy jobb, ha békén hagy. Nem bántam, semmi kedvem nem volt jópofizni. Csináljuk a dolgunkat, törődjünk a saját bajunkkal.

Csöndes békességben teltek az órák. Hamar végeztem, csak két helyre kellett mennem. Takeda most nem erőszakoskodott, hogy hazavigyen, és örültem, hogy sétálhatok egy kicsit. Élveztem a napsütést - valamiért megnyugtató volt, hogy a rossz idő sem tart örökké. Fölnéztem az égre, és megmosolyogtatott, hogy alig van felhő az égen. Eszembe jutott, milyen sokat néztem régen a felhőket… mikor nem volt kedvem hazamenni, hogy élvezzem a családias légkört…

Visszafordítottam tekintetem az utca felé, de ahogy véletlen összeakadt pillantásom egy szembejövővel, máris a betont kémleltem. Nem akarok egy szempárra sem emlékezni.

Hamar visszaértem a motelhez. Benyitottam, és meg kellett állapítanom, hogy Kimura még nincs sehol. Ránéztem az órára - még csak fél három volt. Valószínűleg még tartott az iskola. Egyelőre nem izgattam magam túlzottam emiatt. Nagy nyújtózással pakoltam le, hogy beléphessek a fürdőbe. Ledobáltam magamról mocskos ruháimat – nem volt épp tiszta a mai meló -, és megnyitottam a vizet. Nem haboztam, beálltam a jeges vízsugár alá. Felszisszentem és összerezzentem, de egy másodperc múlva már kellemesen langyos volt minden, aztán lassan bódító forróvá vált. Lehajtottam a fejem, és bedugtam a zuhanyrózsa alá. Hosszú percekig sikerült relaxálnom, egészen ellazítottam magam. Régen nem sikerült már ez a privát kis meditáció, és most kifejezetten frissítően hatott. De nem tarthatott örökké. Gyorsan lemosakodtam, és megtörölköztem. Tisztának mondható ruhát aggattam magamra, egy egyszerű szürke trikót, alsót, farmert. Más egyébbel nem vesződtem, kivételesen.

Nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. Kivakartam valami ételt a hűtőből, hiszen fel se tűnt, de az utóbbi napokban nem sokat ettem. Nem akartam mindent elpusztítani, hagytam Kimurának is. Unalmamban bekapcsoltam a tévét, egy ideig le is kötött…

De hat óra körül kezdett aggasztani Kimura hiánya. Történt valami? Vagy direkt nem jön? A barátaival van? Nem lenne szabad elhamarkodottan lépnem. Fölöslegesen aggódni sem kell… De hiába akartam, nem tudtam legyőzni saját magamat. Fölpattantam, és magamra kaptam egy vékony pulóvert, és kiléptem az ajtón…

Fogalmam sem volt, hol keressem, így első utam az iskolába vezetett. Fogtam egy taxit, és meghagytam neki, hogy várjon meg, amíg körberohanok a suliban. De nem kellett várnia a sofőrnek - az iskola már zárva volt. De akkor hova mehetett? Lázasan törtem a fejem. A taxis már hátra-hátrasandítgatott, hogy mi lesz már. Mogorva egy pasas volt… folyton fürkészett a tekintetével, amivel csak felidegesített.

- Nos? - vetette aztán oda.

- Menjen az első host-klubba, amit ismer! - vágtam rá a választ, és magamat is megleptem. Ösztönösen mondtam ki a szavakat. Mintha valaki a számba adta volna őket.

A sofőr sanda pillantást vetett rám. - Többet is ismerek…

- Menjen az elsőbe, ami az eszébe jut… - Aztán sorban a többibe, amíg meg nem találom Kimurát… De ezt már csak magamban tettem hozzá.

Az iskola ugyanolyan maradt, mint amilyen eddig is volt. Unalmas, és hosszú. Minden perc felér egy órával, az biztos. De szerencsére, mint mindennek egyszer, ennek is vége van. Volt.

Szépen elköszöntem mindenkitől, és megerősítettem őket, hogy nem kell aggódni, innentől ide fogok járni - és nem oda, amiről ők nem tudnak. A lépcsőn gyorsan végigfutva leraktam a cipőt, és kifutottam az udvarra. Verőfényes napsütés fogadott, aminek következtében egy apró mosoly jelent meg arcomon. Mély levegőt szippantottam, beletúrtam a hajamba. Tökéletes idő ahhoz, hogy találkozzak Kiraival. Remélem hamarabb hazaérek, mint ő.

A szokásos útvonalon indulok meg. Még nincs annyi ember az utakon, amilyen hamar lehetett, eljöttem. Furcsa volt ismét iskolába menni. Nem azt mondom, hogy jó volt, de nem is volt borzalmas. Pont olyan volt, mintha visszakaptam volna egy apró részét az életemnek.

A motel már csak pár lépés. Ránézek az órámra, fél négy van. Nem hiszem, hogy Kirai már itthon van, így adott esetben - ha van valami a hűtőben - akkor tudok is főzni valamit. Csak lépdelek. De... egy kocsi bevág elém. Fekete, sötétített ablakokkal rendelkező, drága luxusautó. Kicsit meglepődök, meg is torpanok, csak állok, várva, hogy ez most mi. De túl sok időm nincs, kicsapódik a hátsó ajtaja a járműnek, és egy hatalmas méretű ember vetődik ki rajta. Kopasz, fekete öltönyéhez fekete napszemüveget visel. Még mielött bármi történne, egy másik ember is megjelenik, hirtelen a hátam mögött, erősen megfogja a karomat. Felszisszenek, de teljesen leblokkolok, így hiába gondolom ki, mit is mondanék, nem jön ki a számon. A másik is megfog. Próbálok belerúgni, de nem hat, hála annak, hogy hatszor akkora, mint én. - Eresszenek. Kik maguk?! - Mégis kicsusszan a számon, de nem kapok választ, csak egy jól irányzott mozdulattal konkrétan bedobnak az autó hátsó ülésére, becsapják az ajtót, két dobbanás, majd bő gázzal elindulunk.

Amilyen gyorsan csak lehet, és tudok, felülök. De ez sem tart sokáig. Belül is van még a gorillákból, az egyik kezében egy szép kötél feszül. Rögtön nekem is ugrik, nagyjából odaprésel az üléshez, miközben összekötözi a két kezem. Próbálok ellenkezni, sikertelenül. Ismételten. A számat is leragasztják.

- Kussolsz, vagy le is ütlek... - morran rám az egyik nagydarab.

Hagyom, hogy vigyen a kocsi. Többet nem tehetek. Ismerős az út. Tudom, hogy hova fognak vinni.

A klubba.

Megint csak hülyeséget csináltam. Mindig történik valami, aminek én vagyok az oka. Annyira bolond vagyok. De annyira. Már jó lenne, ha valaki fejbevágna, kiadósan. Segítene, azt hiszem. Lehet, hogy elgondolkodnék... végre.

A kocsi lefékez.

Az ajtók ismét kinyitódnak, két állat rángat ki onnan. A hátsóbejáraton keresztül visznek be, egészen a főnök irodájáig. Ott leültetnek. Az öreg már vár rám. Fejéről leolvasható az ideg. Közelebb lépdel hozzám.

- Miért nem voltál munkába, hmm? Tudod, hogy emiatt több vendég perelhet? - ordít bele egyenesen a fejembe. Szemeim automatikusan összecsukódnak, fejemet kicsit elrántom.

Mivel a szám még mindig be van kötve, válaszolni nem tudok.

- El kellett volna olvasnod a szerződést.... barátom... - sziszegi felém vészjóslóan. - Most pedig meg fogjuk mutatni, hogy miként is működik nálunk a rendszabályozás. Meg kell tanulnod, hogy mindig jófiúnak kell lenni - leheli ki egyszerűen.

A főnök felegyenesedik, csak pislog rám gonoszan. Érzem, hogy mi fog történni, és nem is baj, rám fér. Az már más kérdés, hogy a körülöttem lévő emberek hatszor nagyobbak, mint én vagyok. A főnök int fejével az egyik gorillának, aki megindul felém. Letépi rólam a tapaszt, erre muszáj felszisszennem, nem kicsit rántja össze a bőrt. De a kezeimen lévő kötés marad. Ahhoz nem nyúl hozzá.

Látom, hogy a főnök tördeli ujjait, hát felkészül. Közelebb lépdel ő is, majd teljes erőből két pofont lekever nekem. Egyet az egyik oldalra, másikat a másikra. Fejem automatikusan hátrahanyatlik, de némán tűröm, hogy a másik terrorizáljon. Felránt a székről - a pólóm segítségével, amit erősen megmarkol -, a földre lök, és nem kímél, egy hatalmasat belerúg a gyomromba. Ezt már nem bírom ki hangkiadás nélkül, egy halk nyögés szakad fel belőlem. - Ahh... - préselem ki magamból.

- Na mi az? Kezded megérteni, hogy mi a dolgod? - veti felém a szavakat.

Erre csak bólintok egyet engedelmesen.

- Akkor holnap hova kell jönnöd? - suttogja bele az arcomba.

- Ide... - lehelem ki ernyedten.

- Pontosan. Okos fiú. Most pedig takarodj a szemem elől - morran rám, felegyenesedik, szép lassan mászik vissza a helyére. Közben két gorilla jön, és eloldja a kezemen lévő kötelet.

Én pedig amilyen gyorsan csak tudok, felállok - azért szépen betalált ez a szemét. Kezemmel letörlöm a szám széléből szivárgó vért. Még gyilkosan felnézek a főnökre, és az őt körülvevő emberekre. Elindulok kifele.

Most mit mondok Kirainak....?

Úgy éreztem, nem elég gyors a taxi. Néztem az elsuhanó épületeket, csak összemosódott foltokat láttam belőlük. Pupillám gyorsan tágult és szűkült, egy-egy lámpa villanásával, és hosszú percek után végre zökkenve lefékeztünk, és én egy „Várjon!” felkiáltással kipattantam a kocsiból. Bevágódtam a klubba, azt se néztem, melyik az, vagy hány biztonsági készült rámvetni magát, csak az elsőnek, aki megállított, magyarázni kezdtem.

- Nem akarok bemenni… Nem… Keresek valakit, Kimura… Kimura nevű srác dolgozik itt?

Nem voltak valami segítőkészek. Miközben megpróbáltam belesni a belső helyiségbe, az egyik hegyméretű fogdmeg egyre tuszkolt kifelé, de aztán egy másik megszánt - talán -, és odaköpött nekem pár szót.

- Ilyen nevűről nem hallottam, de sokan álnéven utaznak…

Ennyi nekem elég is volt. Nem nagyon láttam Kimurához hasonló alakot bent, így csak kitéptem magam a biztonsági kezéből, és már rohantam is kifelé. Szinte berepültem a taxiba, és máris mondtam, hogy irány a következő. A taxis nem tűnt valami lelkesnek, és valamiért azután sem örült túlzottan a kívánságaimnak, miután már háromszor eljátszottam vele ugyanezt. Kezdtem nagyon ideges lenni, de ott motoszkált bennem, hogy fölöslegesen. Kimurának nyílván nincs semmi baja, én pedig csak felhúztam magam… De nem tudtam szabadulni a mellkasomat feszítő aggodalomtól. Nem akartam tovább húzni a taxis idegeit, így mikor lefékezett ismételten, már kifizettem - majd fogok egy másik taxit, ha nem jön össze ez sem.

Már lankadó reménykedéssel léptem be a hostklubba. Itt nem rontottak rám egyből az őrök, mégis odamentem az egyikhez érdeklődni.

- Elnézést - szólítottam meg, és hangom kissé elfulladt. - Nem dolgozik itt véletlenül egy Kimura nevű fiú?

A biztonsági végigmért, aztán csak ennyit felelt nagy megfontoltan. - De…

- Bent van most? - csaptam le rá azonnal, és a remény parazsa felizzott bennem. De nem tudtam többet kihúzni a férfiból, hiába erősködtem, az csak élvetegen annyit ismételgetett, hogy nem adhat ki több információt.

Hirtelen elöntöttem agyamat a sötét, vörös köd. Mi az, hogy nem adhat ki több információt?! Már nyitottam a számat egy nagy levegővel, hogy most rázúdítom az összes mérgemet az őrre, amikor gyengéd érintést éreztem a kezemen, ismerős ujjakat… és amikor odanéztem, Kimurát láttam meg. Nem volt időm reagálni, csak egy elhaló nyögés szakadt fel belőlem az előbbi hév miatt. Máris húzni kezdett kifelé.

- Menjünk - suttogta halkan.

- De… mi? Kimura… - motyogtam értetlenül, de nem volt ellene kifogásom, hogy elhagyjuk a helyet. A halvány fényben úgy láttam, arca vörös, és mintha a szája sarkában is árnyék húzódna. De kiértünk az utcára, és az éjszakai sötétség még a lámpafénnyel együtt is megmásította kicsit a színeket. Végignéztem hát Kimurán, és láttam, hogy az iskolai egyenruhája volt rajta. Hagytam, hogy eltávolodjunk kicsit a klubtól, de aztán megálltam. Kezem még mindig az övében volt.

- Mi volt ez az egész? - kérdeztem, és hangomban érezhető volt az indulat és az értetlenség.

- Csak mert nem mentem dolgozni - felelte, de egy kicsit zavarosnak hatott. Nem nézett rám. - Csak elfogtak, aztán idehoztak. Közölték, hogy ilyet… ne csináljak - motyogta, és éreztem, hogy ismét húz, menne tovább. Elindultam, de kissé vontatottabban.

- De… nem léptél ki? - kérdeztem szerencsétlenül. - Mi a faszt akarnak még tőled?! - fújtattam agresszívan. Éreztem, hogy nem sok kell, és kirobban belőlem a tehetetlen düg és az elmúlt órák aggodalma miatti feszültség.

- Css - csitított azonnal. Furcsán színtelen volt a hangja. Ahogy kicsit felém mozdította a fejét, azonnal felismertem, hogy a szája sarkában a sötét árnyék egy seb. - Nem, nem léptem ki. Nem gondoltam volna, hogy ha egyszer nem jelenek meg, már megkötözve kell őket végighallgatnom. Azt mondták, nem néztem meg elég jó a szerződést… és ha ezt még egyszer megcsinálom, akkor… megbánom.

Erre már muszáj volt megtorpannom, és nem törődtem a húzással. Mélységes felháborodással meredtem Kimurára, de nem igazán rá voltam dühös, pedig lett volna egy-két szavam a szerződésről is.

- Megkötözve?! - Éreztem, hogy Kimura csak menne tovább, így magamhoz rántottam. - Ez azért egy kicsit sok, nem? Meg se fordult a fejedben, hogy felmondj? Vagy ezt se engedi a szerződés? - sziszegtem, és már fordultam, hogy trappoljak vissza a klubba. - Megbánod? Fenyegetni mer az a seggfej?! Na, majd ő bánja meg, ha egy ujjal is hozzád mer nyúlni még egyszer… Rohadt köcsög…

- Hé… hé! - próbált visszatartani a kölyök. - Emlékezz, ha bármi rosszat csinálsz, visszakerülsz a börtönbe! - motyogta felém fojtott hangon. Ez sem visszatartott. Egy ilyen húzással Kimurát is bajba sodornám, hiszen most ő volt a felelős értem. - Nem… Nem mondhatok fel fél évig. Megint… miattam van minden…

- Ajjh, fejezd már be, nem miattad. Amiatt a rohadék miatt, aki kényszerít… - Nem álltam meg kitartóan próbáltam visszafelé vonszolni magunkat. - Nem teszek semmi rosszat, csak emlékeztetem, hogy menjen a kurva anyjába… - bizonygattam közben.

- Kérlek, ne csináld, mert csak rosszabb lesz a helyzet! Ki tudja, milyen fegyvereik vannak…

Hevesen szembefordultam Kimurával. - Most hagyjam, hogy fél évig ennek a… szóval, ennek dolgozz?!

- Akkor utána megszabadulhatok - szorította meg a kezem. Ránéztem a kérlelő arcra, és erősen viaskodtam a véleményemmel. De végülis tudtam, hogy hiába minden tombolás és hisztizés, sokat úgysem tehetek. Bosszúsan fújtattam egyet.

- Remek - motyogtam némileg letörten. Még tombolt bennem a tehetetlenség, de izmaim már elernyedtek. Kimura hirtelen ölelt magához.

- Hé… - suttogta bele a mellkasomba, és kezeivel szorosan magához préselte a derekam. Megborzongtam az érintésre, és sután viszonoztam az ölelést. Fejemet Kimura vállára hajtottam, és próbáltam lenyugtatni az idegeimet. De most nem gondolhattam magamra. Nem nekem kell fél évig egy idegbetegnek dolgoznom… Idegbeteg? De hát nem is olyan rég még talán rosszabb is voltam, mint az… De valaki megmentett.

- Vigyázz magadra - suttogtam halkan.