Szorosan bújok oda Kirai testéhez. Hallom, ahogy szíve dobog, gyors tempóban, kicsit bizonytalanul. Ennyire ideges lenne? Nem is tudom. Talán tényleg aggódna... pont miattam? Ez engem is felizgat, hisz szeretem őt, és ha egy kicsit is vizsonozzák az érzéseimet, az annyira jó dolog. Mintha a rózsaszín ködfelhő ismét ellepne. Nem érdekel, hogy bent kaptam pár pofont, egy kisebb verést, nem érdekel, hogy fáj. Most legszívesebben megállítanám az időt, hogy örökre Kiraival lehessek. Hogy bele tudjak szagolni a mellkasába, érezni tudjam a melegét, hallgatni a szívverését, a szuszogását, a hangját. Megérteni a szavait. De mint minden, ez is csak egy álom. Nem remélek már semmi jót - a mostani helyzet biztosan ezt mutatja -, csak álomba ringatom magam ismételten, mint régen. Mindennapos volt úgyis. És... hogy is van? A múlt ismétli önmagát?!

- Vigyázz magadra - suttogja halkan felém a másik. Apró mosoly kúszik az arcomra, lelkemet melegség önti el. Ugye bízol bennem, Kirai? Ugye... igen? Ha nem így lenne, akkor nem egyeznél bele hasonló dolgokban. Ne aggódj. Vigyázni fogok magamra, és nem teszek semmi rosszat.

- Hidd el, nem lesz semmi baj! - Itt viszont hirtelen egy új gondolat kúszik a fejembe - Bár... vajon ha továbbmennénk, megtalálnának? - lehelem halkan, felpillantok a másikra. Próbálom megtalálni a tekintetét. Ujjaim ökölbe szorulnak a másik felsőjén, így meggyűröm Kirai pulcsiját.

Csönd. Nem mond semmit, csak pislog rám, kissé értetlenül. Összeráncolja szemöldökét, pár perc eltelte után pedig megszólal. - Ezt mégis hogy érted? - préseli ki magából.

- Hogyha elmenekülnénk... - De nem fejezem be a mondatot, mert leesik, hogy mekkora állat is vagyok valójában. Ugyan. Miért is tudnánk elmenekülni? A főnöknek legalább száz embere van, képtelenség lenne, hogy találjunk egy olyan helyet, ahol nem érnek utol minket. Lehet, hogy most is figyelnek, és arra várnak, hogy megtegyem. Hogy elmeneküljek. - Ne törődj velem, szánalmas vagyok - suttogom a másik felé.

- Annak mi értelme lenne? Elfutni? - veti felém a kérdést Kirai.

- Semmi - lehelem a másik állához, ismét egy apró mosoly kúszik arcomra. A másik karjait lefonom magamról, eleresztem őt, így könnyen kiszabadulok a szorításából. - Menjünk. - Kirai nem tart vissza, szó nélkül hagyja magát, de a kezemet nem ereszti. Erősen rászorít.

- Jó, de... Kimura, mire akartál kilyukadni az előbb?

- Semmire - jegyzem meg, hangomon hallatszódik a szomorúság apró szikrája. Rápillantok a másikra, mosolyom nem tűnt el. Nem szeretném, hogy aggódjon. Így is van elég gondja, az élet már eléggé megbüntette. Azt szeretném, hogy boldog legyen. - Kérdezhetek valamit?

Közben megindulunk előre. A tempó nem túl gyors, tipikus ballagás. Mintha két túrista beszabadult volna egy ismeretlen városba, és végigtérképezné azt.

- Persze, kérdezhetsz. Mi lenne az?

- Én csak azt szeretném kérdezni... - Itt nyelek egy aprót. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Beteg vagyok, hogy ez a kérdés egyáltalán megfordult a fejemben. - Mennyire kívánsz engem? - suttogom halkan, nem is a másik felé. Automatikusan rántom el a fejem, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintetem a másikéval. Csak meredek előre, a szép betonútra.

Érzem, hogy a másik keze kicsit megrándul.

- Öm, ez most hogy jön ide? - kezdi kissé zavartan. Szabad kezével megvakarja a tarkóját, közben ő is erőteljesen a járdát szuggerálja.

- Nem is tudom. De ha zavar, hogy megkérdeztem, akkor bocsánat - vetem felé. Mosolyom egyre nagyobbá válik, szorítok egyet a másik kezén, mintha arra biztatnám, hogy nyugalom. Nincs baj.

Érdekes, amúgy. Kirai is pont olyan, mintha két személyisége lenne. Egy dühöngő állat, aki bármikor képes bekattanni, a nyakadhoz nyomni a fegyvert, közben káromkodva elküldeni melegebb éghajlatra. De ezek mellett... ott van a szelíd, gyermeki énje is, amely sebezhető, bármelyik pillanatban darabokra törhet. Valószínűnek tartom, hogy ez az igazi oldala. És a bűnöző része... csak egy álca. Egy álarc, ami az otthoni viták és veszekedések miatt alakult ki benne. Egyfajta védekezés. A világ elől.

- Nem zavar, csak hirtelen ért, ennyi. - Kirai a nyakához nyúl, ismét tarkóját kezdi el vakargatni. Közben visszaszorít, majd ránt egyet rajtam, óvatosan, és közelebb is kerülök hozzá. - De amúgy... eléggé - suttogja felém. A hirtelen jött látszólagos magabiztosságom el is száll, pár másodperc alatt. Fejem vörössé válik, nem keresem a másik pillantását, inkább mellkasát bámulom. Meglepett. Azt hiszem.

- Hmm? - Nem tudok magamból hirtelen többet kifacsarni, felpillantok a másikra, zavartan. - Ezt... - Nyelek egyet. - Ezt nem gondoltam volna - lehelem felé zavartan. - De ugye most csak viccelsz? - suttogom.

Nem is tudom, hogy mit várok. A szívem azt akarja, hogy nemet mondjon. De valahogy úgy érzem, hogy az igazi válasz... mindenképp csak igen lehet.

Éreztem, hogy szívem hevesen ver. Arcomat forrónak éreztem, és mintha minden dobbanással fokozódott volna az egész. Mellkasomat megbéklyózta a zavar, alig kaptam levegőt. Végül krákogtam egyet.

- Nem... dehogyis. Mondtam, hogy nem vagyok nagy viccelődő - motyogtam, aztán beharaptam ajkamat. Nem nagyon tudtam, mit is kellene mondanom. Így, hogy ilyen nyíltan rákérdezett ilyesmire, magától értetődőnek találtam a választ. Kívántam, de még mennyire. Fogalmam sem volt, eddig miért nem tűnt fel, de most teljesen természetesen hatott, hogy minden porcikám az érintése után üvöltött. Lesütöttem a szemem, de aztán mégis fel kellett pillantanom Kimura arcára, és a döbbenet, amit a szemeiből olvastam ki, halvány mosolyt csalt az arcomra.

- Oh... Értem... - préselte ki magából aztán Kimura, és meredten bámult maga elé. Ismét elindult, monoton, gépies léptekkel. Követtem. Nem tehettem mást, ujjaink még mindig szorosan fonódtak egymásba. Lenéztem oda. Furcsa érzés volt. Furcsán fájdalmas szívtájékon, de ugyanakkor jó... megnyugtató, a szívem mégis úgy vert, mintha kilométereket rohantam volna. Hogy lehet egy érzés ennyire összetett? Ennyire ellentmondásos.

Nem esett köztünk több szó, míg vissza nem értünk a motelba. Kimura csak megállt az ajtó mellett. Nem nézett rám, én pedig csak esetlenül kotorni kezdtem zsebemben a kulcs után, és kis zörgés árán sikerült kinyitnom az ajtót fél kézzel. Előreengedtem Kimurát, aztán beléptem én is, és ahogy behúztam magam után az ajtót, elengedtem a kezét. Rápillantottam.

- Elmegyek zuhanyozni.

Kimura a tenyerét nézte kifejezéstelen arccal. Kijelentésemre fölemelte a fejét, arcomra függesztette tekintetét.

- Oh... oké - bólintott aprót. - Majd én is elmegyek utánad - mosolyodott el, és kikerülve engem a tv-hez sétált, bekapcsolta halvány érdeklődéssel.

Éveknek tűnő másodpercekig néztem az arcát, ahogy a villogó képernyőre meredt. Szívesen ráfogtam volna az eltelt időre, hogy önmagammal viaskodtam, de valójában az agyam üres volt, egyetlen kósza gondolat sem zavarta meg a csöndet, ami a tudatomon uralkodott. Végül megfordultam, és a fürdőszoba felé indultam. - Nem jössz velem együtt? - A hangom émelyítően nyugodt volt. Fogalmam sem volt, hogy sikerült ezt kimondanom anélkül, hogy a szívem széttépte volna a bordáimat. A fürdő ajtajában megálltam, hátrapislogtam vállam fölött egyik kezemet az ajtófélfára téve. Kimura teljesen lemerevedve állt a tv előtt, arcán kissé sokkolt kifejezésel. Egy szót sem bírt kipréselni magából.

- Na? Gondold meg... - rándult ismét félmosolyra szám sarka, majd eltűntem a fürdőben. Az ajtót direkt nyitvahagytam, így hallottam a kölyök értetlen hümmögését, de igazából csöppet sem reménykedtem abban, hogy felbukkan. Vagyis... talán csak valahol nagyon mélyen. Hiszen gyávának nem gyáva.

Elfordultam az ajtótól, és kicipzároztam a pulóveremet. Ledobtam a mosdókagylóra, és a trikóm is erre a sorsra jutott. Erősen figyeltem a halk neszekre, és meglepett, mikor nadrágom gombolása közben meghallottam az ajtó halk surrogását. Nem néztem hátra, de éreztem, hogy ajkam apró vigyorra húzódik, amit nem nagyon tudtam eltüntetni képemről.

- De én... nem vagyok szép - hallottam Kimura elhaló hangját.

- Ha nem lennél szép, nem lennél host sem, kölyök. - Mintha valaki más adta volna a számba a szavakat. Nem zavart. Hangomban apró, halvány gúny vegyült, de nem éreztem bántónak. Hallottam, hogy Kimura beljebb lép, és felé fordultam. Lehajtott fejjel csukta be maga mögött az ajtót, majd lassan, zavartan kezdte kigombolni iskolai egyenruháját. A mozdulatsor régi emlékeket ébresztett bennem, és még szélesebben elmosolyodtam egy pillanatra.

- De... - fogott bele pár másodperc csönd után a válaszba -, én nem olyan host vagyok... - suttogta, és közben lassan szemem elé tárult mellkasa, hasa. Láttam már korábban is, mégis nyelnem kellett, és picit megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a tudatom. Közelebb léptem, ahogy a földre csúszott a fehér ing.

- Gyönyörű vagy, Kimura... - hallottam saját remegő hangomat, és ismét elfogott a kisfiús zavar. Nem tudtam vele mit kezdeni, így gyorsan magamhoz öleltem Kimurát. Féltem, hogy megérzi a bordáimon dörömbölő szívem, mert teljesen hozzám simult.

- Akkor azt mondod, ez teljesen természetes? - kérdezte halkan. Nem tudtam pontosan, mire gondolt, de valahogy most minden teljesen természetesnek hatott.

- Szerintem az - húztam végig ujjaimat a gerince mentén, és éreztem, ahogy halványan megremeg. - Miért ne lenne...? - suttogtam halkan, majd nagyot nyeltem. Miért is vagyunk itt most? Lassan kibontakoztam az ölelésből. - Fürödni akartunk, nem?

- Oké... - motyogta. Elkezdte kicsatolni az övét, én pedig visszatértem a nadrágom gombolásához. Nem kellett sok, hogy azt is a többi ruhám mellé tehessem, de az alsónál megtorpantam. Nem vagyok valami szégyellős, de most hirtelen úgy éreztem, egy hatalmas fal választ el attól, hogy levegyem azt a ruhadarabot. Hogy leplezzem zavaromat, odaléptem a zuhanyzóhoz, és megnyitottam a vizet. Ránéztem Kimurára - már épp megszabadult a nadrágtól. Túl nagy volt a csönd, így felpillantott rám. Félrekaptam a tekintetem.

- Öhm, bocs - nyögtem ki, aztán hirtelen elhatározásból inkább kibújtam az alsóból, és bevetettem magam a forró vízsugár alá. Megrezzentem, és gyorsan langyosabbra állítottam. Nem néztem rá a kölyökre, míg az egy perccel később nem csatlakozott hozzám. Ő fölnézett rám egy mosollyal, ez pedig melegséggel öntötte el a belsőmet. Lassan közelebb hajoltam, és ajkamat hozzáérintettem az övéhez. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy gyomrom kellemesen bizseregni kezdjen. Kimura halványan rásóhajtott a számra, és ajkai kissé szétnyíltak.

- Ömm... - nyögte ki alig hallhatóan. Felpillantottam.

- Ömm...? Min merengsz így? - kérdeztem halkan.

- Semmin... - legyintett aprót, de sütött róla, hogy zavarban van. Ezt tudasítva magamban én is kissé zavarba jöttem, így tekintetemmel megkerestem a tusfürdőt, és nyomtam egy adagot a tenyeremre. Lassú mozdulatokkal nyúltam Kimura bőréhez, és tisztogatni kezdtem. A víz szinte azonnal lemosta ugyan, de jóleső érzés volt ilyen gyengéden nyúlni hozzá, simogatni a vállait, a karjait... A mellkasa sokkal izmosabbnak hatott az enyémnél. Egész testalkata... sokkal izmosabb, mint én, és mégis olyan törékenynek tűnt most...

Néhány másodperc múlva ő is csatlakozott hozzám, szappanos tenyerét a mellkasomra simította, és arcomra halvány mosoly ült ki. Bár a börtönre nem szívesen gondoltam vissza, valamiért a fürdetések most pozitív fényt kaptak. Kimura ujjai a nyakamra siklottak, és figyeltem a mozdulatait. Halkan hümmögtem egyet, és kezeimet lecsúsztattam a kölyök hasára. Éreztem, hogy az izmok halványan összerezzenek ujjaim alatt. Továbbhaladtam a derekára, és átfogva azt, a hátát kezdtem simogatni. Egészen összesimultunk ismét, és ez most egészen más érzés volt, hiszen... egyikünkön sem volt ruha.

- Ez olyan kellemes - szakadt fel Kimurából, és kénytelen voltam egyetérteni vele.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülök. Ismét elmosolyodtam, de most nekidöntöttem fejemet Kimuráénak.

- Én... tudod... Köszönök mindent - lehelte halkan.

- Ne... Én köszönöm - suttogtam hasonlóan, és ajkam szinte súrolta a nyakát. Szinte éreztem az ereinek lüktetését. De nem volt időm nagyon elmerengeni, mert hirtelen megemelte fejét, és most ő nyomta ajkát az enyémhez. Meglepett, de csöppet sem bántam. Ez, hogy ő kezdeményezett, bátorságot tölthetett belém, mert nyelvemmel lágyan megsimítottam alsóajkát, és ő szét is nyitotta száját, készségesen utat engedve. Elmélyítettem a csókot, és be kellett vallanom magamnak, hogy sosem hittem, hogy egy csók ennyire bódító lehet. Az az esetlenség, amivel egymást fedeztük fel, csak olaj volt a tűzre, hiszen ott motoszkált bennem a gondolat, hogy ez most egy olyan pillanat, amit mások nem tudnak eltépni tőlünk. Kimura keze a vállamra csúszott, és egyre jobban hozzámsimult testével. Érintése egyre jobban felkorbácsolta bennem a korábban nem ismert vágyakat, de még kitartott pengeélen táncoló önuralmam. Kezeim önállósították magukat, és bebarangolták Kimura hátát teljes hosszában. Hirtelen azt éreztem, hogy beleharap gyengéden alsóajkamba, és ez igazán meglepett.

- Hol tanulsz te ilyeneket? - suttogtam a csókba halkan.

- Hmm? Csak... láttam már hasonlókat. - Jött zavarba megint. - De ha neked nem tetszik, akkor... abbahagyhatom...

- Ne! - vágtam rá, talán a kelleténél kicsit hevesebben. Kimura kérdő pillantott rám. Pislogtam kettőt. - Csak... zavar, hogy ilyen tapasztalatlan vagyok.

- Én is az vagyok. - Fejét a vállamra hajtotta, és forró lehellete a nyakamat simogatta. - Csak csináld azt, amit szeretnél.

Amit szeretnék? Félnék, hogy fájdalmat okoznék neked. Ajkammal megkerestem az arcát, gyengéd csókokat hintettem rá. Lehunyta a szemét, kicsit félredöntötte a fejét, így szinte felkínálta nekem szép ívű nyakát. Végigcsókoltam minden négyzetcentiméterét, Kimura pedig meg-megremegett. Már képtelen voltam józanul gondolkodni, csak az érdekelt, hogy érezhessem, hogy fölfedezhessem... Megtaláltam a fülét, és ösztönösen beleharaptam a fülcimpájába gyengéden. Halk sóhajt kaptam válaszként, és Kimura visszadöntötte a fejét, rámnézett.

- Nem gondolod, hogy túl sok vizet fogyasztunk? - érdeklődött finoman remegő hangon.

Elgondolkoztam egy pillanatra, és úgy véltem, most ez érdekel legkevésbé, mégis így feleltem. - De... Lehet, hogy igazad van. - Kissé sután megkerestem a csapot, és rövid, de ádáz csata után sikerült elzárnom. - Meg fogsz fázni.

- Kit érdekel? - türelmetlenkedett Kimura, és kissé hevesen csapott le ismét ajkaimra, vad csókcsatára invitálva. Éreztem, hogy kezd megint elborulni az agyam.

- Engem - nyögtem ajkai közé.

- Engem meg az, ha te - válaszolta rá, kissé eltávolodva, de még mindig olyan közel volt, hogy államon éreztem minden lélegzetvételét.

- Akkor - vetettem fel -, mi lenne, ha ezt a meleg ágyban folytatnánk?

Az egész helyzet, szituáció furcsa, és teljesen új. Nem csodálkozom, hisz még fiatal vagyok - és a többi velem egykorúval ellentétben én még nem próbáltam ki a test által nyújtható, és adható örömöket. A közelébe se kerültem, maximum a csókig jutottam, bár nem hiszem, hogy az annyira nevezehető a kéj apró mézesbödönjének. Pedig lényegében, ez lenne a dolgom. Persze a tanulás után csak, de minden tinédzsernek az a feladata, hogy elkezdje megismerni az ellenkező nemet, a környezetét, azt, hogy miket is nyújthat valójában a való világ. A veszélyeket, megpróbáltatásokat. Nekem csak az utóbbi rész jutott. Valahogy a boldogság elkerült. Én is tehetek róla, hisz mikor még volt otthonom, pénzem, jövőm, mindent megtehettem volna, csak egy csettintés hiányzott. De nem használtam ki, nem éltem a lehetőségemmel, mentem a saját fejem után, ami nem feltétlenül baj, csak ne csodálkozzak, ha valami nem úgy jön össze majd a jövőben, ahogy elterveztem. Mert... nagyon régen voltak álmaim. Mikor még az általános iskola padjait koptattam. Mindig is anyámra akartam hasonlítani, felnéztem rá. De a közelébe se kerültem, nem küzdöttem. Pedig kellett volna, mert talán úgy... elértem volna. Egy apró fényszikra mindig van valahol, ami esélyt ad arra, hogy reménykedjünk. Hisz a remény hal meg utoljára, nem?!

Kirai teste egész közel húzódik az enyémhez. Ennyire közel talán még a börtönben sem voltunk egymáshoz, szinte összeér mindenünk. Érzem, hogy vérem hevesen folyodgál ereimben, szívem pedig gyorsan dobog. Szememet nem tudom levenni a másik mellkasáról, hasáról, pedig tudom, hogy arca sokkal előnyösebb - nem azt jelenti, hogy teste ronda lenne, csak az arcát már teljesen megszoktam, és még csukott szemmel is emlékszek arra, milyen.

Közelebb húz magához, arcom a lehető legvörösbb színt ölti fel. Kicsit tartok attól, hogy mit is gondolhat rólam - hisz még nem látott teljesen meztelenül. Mondta, hogy neki se volt része ilyen kalandokban - gondolok itt a szexuális töltettel rendelkező játékokra, vagy szimplán csak bármilyen lányra, avagy fiúra -, de akkor is bennem van a kényszer. Meg akarok felelni neki, és tartok attól, hogy mi van, ha valami nem tetszik neki... rajtam?! De miért ne tetszene? Hisz azt mondta, hogy szeret. És ha valaki szeret, akkor elfogadja a hibáimat. Én is elfogadom az övéit - bár hirtelen nem tudok egyet sem felsorolni. Egyet sem, ami nekem az lenne.

- ... mi lenne, ha az ágyban folytatnánk? - veti felém a kérdést. Leállok, a csókot abbahagyom, a másik szemeibe nézek, jó mélyen és hosszan. Arcomra egy apró mosoly költözik, fejem pedig szinte automatikusan hajlik előre, hogy bólintsak, jó. Meglepő. De érzem, már annyira izgult állapotban vagyok, annyira csábító a másik, hogy bármi áron beleegyeztem volna egy hasonló ajánlatba. Legszívesebben csak hagynám, hogy széttépjen, mint egy vadállat, aki a zsákmányért küzd. Hagynám. Bármit. Rájöttem. Bármit. Mert szeretem.

Kirai kilép a zuhany alól, a víz megy vele együtt. Megfogja a kezem, engem is kisegít onnan, követem. Rólam is folydogál a nedű, egyenesen le a földig. Majd felszárad. Most nem törődünk semmi ilyesmivel, nem. Lassan kezd el húzni, kifelé, de mielőtt még elérhetnénk az ajtót, lerántok egy törülközőt a helyéről. Rántok egyet a másik kezén, meg is torpan, rámpillant a válla fölött, kérdőn pislog rám. Rádobom a fehér anyagot. - Meg fogsz fázni - suttogom teljesen halkan, elgyengültem. Látom, hogy arcán egy apró mosoly jelenik meg.

- Te beszélsz? - leheli felém. Majd közelebb húz magához, beletúr a hajamba, kezéhez pedig reflexszerűen bújok. - Ha sietünk, akkor nem fogunk megfázni... - jegyzi meg, arcára kiül egyfajta dögvigyor. Mintha már várná. Várná azt, hogy magához szorítson, és eljátszadozzon velem. Pont úgy, mint a macska a frissen zsákmányul ejtett egérrel.

- Akkor menjünk... - suttogom. Közelebb hajolok, egy apró puszit hintek a másik ajkaira.

Ránt egyet rajtam, elkezd ismételten vezetni, egyenesen előre, a fürdő kijárata felé. Átlépjük a küszöböt, az út pedig nem marad abba, csak megyünk. Ezek a másodpercek is hosszúnak tűnnek - manapság melyikek nem? Pár méter, mégis kilométereknek tűnik, hisz annyira kívánom, annyira fel vagyok tüzelve, érzem, hogy pezseg a vérem.

Ágy.

Csak óvatosan rálök az ágy felületére. Már tapasztaltam, hogy milyen.

Ő is felmászik, egyenesen mellém. Közelebb hajol, apró csókokat hint az arcomra, fejével pedig fokozatosan halad lefele.

Talán fel se fogom, hogy mi történik velem. Sokszor hallottam, hogy az első mennyire meghatározó az ember életében. Olyan esemény, amire mindig emlékezni fog, amire mindig visszagondolhat, ami valami miatt jellegzetes. Nem tudom, hogy itt most mi lesz, nem sejtem, hogy mit fog csinálni velem Kirai. De bármi legyen az, élvezni fogom.

Nem érdekel, ha vicces lesz, nem érdekel, ha a fájdalom fog darabokra tépni.

Mindig emlékezni fogok erre a napra, Kirai. Szeretlek.

Úgy tűnik, nálunk folyton felbukkanó téma az a fránya megfázás, és bár jogos, mert nem túl meleg a szállásunk, most mégsem értem rá ezzel törődni. Kimura gondoskodása jól esett, a fehér, hűvös anyag hamar átvette testem forróságát. Fel sem tűnt, mikor értük el az ágyat, gondolataim elkalandoztak - máris olyan volt, mintha lázas lennék.

Ahogy Kimura ott feküdt előttem, teljesen megadva magát, vagy inkább… odaadva magát nekem, fejembe ezernyi aggály tódult be. Vajon ő is akarja? Megfelelek neki? Megérdemlem őt? Egyáltalán van elég tapasztalatom ahhoz, hogy örömet tudjak neki okozni…? Hiszen lánnyal sem voltam soha, az pedig sosem fordult meg a fejemben, hogy egy fiúval… Hiszen pár hete még azt sem hittem volna el, hogy valaha szeretni és kívánni fogok valakit. Kívánni annyira, hogy pezsegjen a vérem, és komoly önuralmat kelljen gyakorolnom, nehogy bántsam.

Kinyitottam a szemem. Szemem valahol köldöke magasságában lehetett. Nem láttam, hiszen késő éjszaka volt, és nem sok fény szűrődött be kintről. Orrom éppenhogy hozzáért a bőréhez, így kidugtam a nyelvemet, és megízleltem őt, lejjebb húzva a fejem. Csupán egy halk sóhaj biztosított róla, hogy jó úton járok. Nyeltem egyet. Felkerekedett bennem a birtoklási vágy, mint még soha azelőtt. Kezemmel végigsimítottam belsőcombján, ujjaim útját halvány remegés kísérte, és ez mosolyt csalt az arcomra. Még följebb csúsztattam tenyerem Kimura combján és tovább, míg teljesen markomba nem tudtam zárni.

- Ühm… - rezzent össze. - Nagyon… jó…

Ez az egyszerű mondat is olyan vágyat ébresztett bennem, hogy éreztem, nem sok időt tudok ilyen önzetlenül Kimurára fordítani. Kezem automatikusan lendült mozgásba, kéjes sóhajokat és elfojtott nyögéseket csalva ki Kimurából. Úgy bámultam bele a sötétbe, mintha remélném, hogy meglátom az arcát, de nem volt elég fény hozzá, hiába kezdte szokni a szemem a fényviszonyokat. Elég volt magam elé képzelnem, és agyamra kezdett ismét rátelepedni a köd, kezdtem elveszteni az irányítást. Elvettem a kezem, és kicsit megnyálaztam az ujjaimat. Elfelejtettem figyelmeztetni, így összerezzent, mikor megérezte az első ujjamat.

- Ezt… mondhattad volna - méltatlankodott kissé meglepetten, halkan zihálva még az előző kényeztetés miatt.

- Bocsáss meg - suttogtam, és hangom olyan éhes volt, hogy magamat is megijesztettem vele. Túl sok veszélyes érzés korbácsolódott fel bennem, és hánykolódott, mint a megvadult tenger. Tudtam már, hogy a tűzzel játszom, de nem tudtam fékezni az eseményeket.

Kimura hamar elfelejtette a tiltakozást, ujjaimmal sikerült olyan helyeket kitapintanom, amik csupán jóleső sóhajokat váltottak ki belőle. Érezte, ahogy markolta a lepedőt és tekerte a csípőjét. Többet akartam, ennél is többet. Azt akartam, hogy könyörögjön. A rosszabbik felem azt akarta, hogy még jobban akarjon engem. Nem hagytam abba a masszírozást, élveztem, hogy ilyen forró… De emellett nem tudtam megállni, hogy ne hajtsam le a fejem, és halmozzam el gyengéd csókokkal alhasát, érezve ajkaim alatt izmainak lágy hullámzását.

- Ne kínozz… kérlek… - lehelte elhalóan két vágyterhes sóhaj között. Hiába az akaratom, elég volt ennyi kérlelés, bőven. Éreztem, hogy ha nem cselekszem azonnal, valami szétfeszít belülről, és hirtelen az az aggodalom is teljesen ködbe veszett, hogy fájdalmat okozok Kimurának.

Elvettem a kezemet, és nélkülözve a gyengédséget hatoltam belé. Kihagyott néhány másodperc, annyira megőrjített a forróság és a testemen végigcsapó jóleső bizsergés. A hidegrázás rántott vissza a valóságba, és Kimura fájdalmas szisszenése, és a mozdulat, amiről egyből tudtam, hogy nem jelent jót. A félhomályban már sikerült kivennem, hogy Kimura mindkét karja az arca előtt van, és mellkasa is szaporán hullámzott. Azonnal feltámadt bennem a bűntudat, és már épp legördültem volna róla, mikor elkapta a karom.

- Ne… Csak csináld - nyögte halkan. Nem tudtam mit felelni. Enyhíteni akartam a fájdalmát, és ösztönösen arcához hajoltam. Lefejtettem róla kezeit, és megcsókoltam. Ajka sós volt a könnyektől, és ez még nagyobb bűntudatot ébresztett bennem. Nem akartam bántani… Viszonozta a csókot, karjait a nyakamra fonta, még közelebb vonva ezzel a fejemet, és ezt biztatásnak éreztem. Úgy éreztem, szívem lassan már átszakít mindent, és Kimura szívével akar együtt dobogni. Teljesen hozzásimultam, és nem tiltakozott, csak ölelt, mintha ezzel enyhíthetné a feszítő érzést, a kínt, amit okoztam.

Lassan mozdultam benne, és ő mozdult velem egyből, mintha olvasna a gondolataimban. Hamar megtaláltuk az összhangot, és már nem kellett semmire figyelnünk, csak egymás testére, sóhajaira és a kellemes érzésekre. Egészen olyan volt, mintha egy burok borult volna ránk, ami elzár a külvilágtól, és arra a néhány hosszú percre feledtette velem az összes bajt… Nem volt se múlt, se jövő, csak az a másodperc, amit épp megéltünk. Együtt.

Kimerülten borultam rá Kimura mellkasára, hogy szívének szapora dobogását hallgassam. Lassan kezdett csitulni, és ezzel együtt a testem is. Kimura szorítása enyhült, végül pedig csak gyengéden megsimította a hátamat, és ebben a kedves mozdulatban benne volt minden. Hálás voltam neki ismét, és megint felrémlett bennem a gondolat, hogy sosem fogom tudni törleszteni az addósságom. De most még volt valami, amivel számolnom kellett. Fölemeltem a fejem, és ajkam súrolta az állát.

- Sajnálom, amiért durva voltam - motyogtam felé, és hangomból eltűnt az éhség, az a vadság, ami pár perce még elvette az eszem.

- Ez… hozzá tartozik - felelte pár másodperccel később Kimura olyan hangon, amiből egyből leszűrtem, hogy meg sem fordult a fejében haragudni. Fel sem dolgoztam az információt, máris újból megszólalt. - Holnap munkába kell mennem.

A témaváltás elég gyors volt ahhoz, hogy beleteljen jónéhány másodpercbe, mire sikerült tudatosítanom magamban az értelmét. Persze nem kellett sok, hogy emlékeztessem magam a néhány órája történtekre - mintha évek teltek volna el azóta, hogy kiléptünk a klub ajtaján.

- Ne is mondd - kedvetlenedtem el azonnal. - Egyszer még kitaposom annak a gyökérnek a beleit…

- Ne, mert csak neked fog bántódásod esni. - Kimura az oldalára gördült, ezzel én is az ágyra huppantam. Nem engedett el, teljesen hozzámbújt. Nem tiltakoztam, csak átkaroltam a derekát.

- De hogy lehet valaki ekkora köcsög?! - morogtam még, aztán felsóhajtottam. Fáradt voltam a dühöngéshez is. - Mindegy, csak magamat idegesítem.

- Pontosan - értett egyet egy mosollyal Kimura. Nem vitatkoztam vele, és így egy ideig csönd volt. Nem aludt még el, a gondolataim pedig elkalandoztak más vizekre… Nem kellett nagyon erőlködnöm, hogy felidézzem a sóhajait és testének rezdüléseit. Lehunytam a szemem.

- Remélem nem okoztam csalódást - dünnyögtem a hajába.

- Miért okoztál volna? - érkezett az álmos kérdés.

- Mert ez volt az első…

Érzem, ahogy Kirai és az én testem egyszerre ér fel arra a bizonyos csúcsra, a gyönyör beterít, minden elsötétül, csak hagyom, hogy magával vigyen. Halk hang préselődött ki belőlem, mikor éreztem, hogy elérek abba a paradicsomba, amiről már sok helyen olvastam, vagy hallottam. Egyszerűen fantasztikus érzés, nem csak azért, mert új, hanem azért, mert beterít, magával ragad, és úgy érzed, hogy ebből nem elég ennyi. Többet akarsz, mohó módon falnád még tovább a társad és a közben előbukó érzéseket, pedig érzed, hogy a gyönyör miatt alig tudsz mozogni, az erőd elhagyott, csak fekszel sóhajtozva, mint egy kiterített paplan. Már értem, hogy miért hívják a világ egyik legszebb és legjobb dolgának. Mikor összeolvadsz azzal, akit szeretsz, egyszerűen fantasztikus érzés. Érezni minden mozdulatot, hallani, hogy mit vált ki belőle, minden rezzenés... felér egy apró szikrával.

- Mert ez volt az első... - leheli felém a másik. Nem tudom megállni, apró mosoly kúszik az arcomra. Még mindig ezen gondolkodik, pedig egyszerűen fantasztikus volt. Mivel még nekem sem volt tapasztalatom ilyen téren, nem tudok viszonyítani, csak azt tudom mondani, ami az igazság. Élveztem, nagyon is. Életem egyik legszebb pillanata volt, és soha nem fogom elfelejteni. Soha.

- Ne mondj ilyet, gyönyörű volt... - suttogom a fülébe, apró puszit nyomok az arcára. Testem visszahelyezem az ágyra, vízszintesben vagyok. Közelebb mászok Kiraihoz, a karjaiba. Átölelem, lehunyom a szemem és hagyom, hogy az álom letelepedjen rajtam. Nincs sok időm. Mindjárt indulhatok.

A csöndet a vekker hangos zaja töri meg. A némaságban úgy hat, mintha valaki hangosan ordítana, bántja a fülemet. Nem akaródzik felkelni, de muszáj. Muszáj, mert ismét az lesz, mint tegnap. Lenyomom a vekkert, felnyomom magam az ágy felületéről. Szerencsére Kirai nem ébredt fel. Kimászok mellőle, a fürdőszobába lépdelek, hogy valamit kezdjek a reggeli kinézetemmel, ami valljuk be, egy kicsit röhejes. Hajam össze-vissza áll, arcom egyre sápadtabb, és ebből kéne egy elbűvölő fiút varázsolnom, aki képes arra, hogy bárkivel elmenjen egy bájcsevegésre.

Nagyjából rendbe hoztam magam.

A ruháim is viszonylag rendben vannak, remélem a főnök nem fog beszólni semmiért, bár ki tudja, a tegnap után még agyon is verhet.

Még visszanézek az alvó társamra, majd… elindulok.

A cégnél már várnak rám, elismerő pillantásokat kapok, hogy nem menekültem el. Csak megyek a szokásos helyre, hogy megkapjam a feladatom. A főnök adja ki, hála ennek, ismét találkozunk.

- Látom, itt vagy... - veti felém mogorván a szavakat. Csak bólintok, hogy igen, jól lát. Itt vagyok. - A mai feladatod egyszerű, a koreai úrral kell ismételten találkoznod. Azt hiszem jó társaság vagy, többen jelezték, hogy téged akarnak, de természetesen a legtöbbet fizető nyer... - Teljesen jellemző. Még szerencse, hogy eddigi ismereteim alapján az a fickó nem rossz ember. De ha... egy idegbeteg állat lenne?! Nem számítana. Csak a pénz.

- Értettem - jegyzem meg, ismét bólintok egyet.

- Akkor munkára fel. Nyolcra legyél a szokásos helyen - teszi még hozzá, megütögeti a vállam, aztán lelép. Nem is látom többet.

Halk sóhaj szakad fel belőlem, el is indulok a megszabott helyre.

Már jóval nyolc elött ott ülök a kávézóban, ahol mindig találkozunk. Csak nézegetem az embereket, túl sok dolgom nincs. Elég unalmas tud lenni a munka ilyen téren. De... valami mégis bánt. Nem csak az, hogy Kirainak nem tudom megtartani az igéretemet, az osztálytársaimnak sem. Emlékszem az arcukra. Hogy milyen boldogok voltak, amikor megjelentem ott, azt mondtam, hogy menni fogok, és nincs velem semmi gond. De mégis... mennyi gond van körülöttem. Nincs házam, nincsenek szüleim. Csak egy szerelmem van. És egy munkám. Egy munkám, amiből szabadulni se tudok. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő. Nem tudom. Annyiszor találom szembe magam a nem tudommal. Annyira frusztráló, idegesítő és egyben... ijesztő.

Az órámat nézem. Még van tíz perc hátra. Ilyenkor minden perc, másodperc egy külön évtizednek tűnik. Főleg úgy, hogy mindenki bámul. Szikrázó tekintetek vesznek körül, mintha lerína rólam, hogy mi is vagyok. Csodálkozom, hogy undorodott szavakat eddig még nem kaptam. Bánt. Bánt, hogy ennyien így viszonyulnak hozzám, pedig nem is ismernek. Semennyire.

Vagy lehet, hogy ismét csak a... paranoia? Talán. Azt hiszem ez már hozzátartozik az életünkhoz. Kiraiéhoz. És az enyémhez.

A fickó megjelenik az ajtóban. Megint sok biztonsági veszi körül, úgy vonul be, mint egy sztár. Azok a pillantások, amik eddig engem méregettek, rögtön az ő testére szegeződnek, de teljesen más az oka. Itt megjelenik a tisztelet és csodálat. Velem ellentétben ő egy férfias felnőtt, akiről süt, hogy gazdag, jóképű. Hány nő akarna ilyet magának?

Felállok, hogy ne tűnjek tiszteletlennek. Közelebb lépdel, elém ér. Meghajlok. - Jó reggelt! - suttogom felé. Felegyenesedek. Látom, hogy mosolyog. Apró mosoly csücsül az arcán.

Fejet hajt ő is. - Szép reggelt neked is! Foglalj helyet... - mutat a székemre, amin eddig ücsörögtem.

- Köszönöm - lehelem halkan, követem az utasítást, leteszem magam az ülőalkalmatosságra. Ő is ugyanezt teszi.

A csevegés nála lehet, hogy nem is annyira erőltetett. Élvezem. Élvezem ennek az embernek a társaságát. De ki tudja, hogy mit akar tőlem...

Egyedül ébredtem. Nem lepett meg, hiszen Kimura előre szólt, hogy mennie kell dolgozni. Csöppet sem voltam emgbarátkozva a helyzettel, azzal a tudattal, hogy nem iskolában van, hanem a jövőjét rontja el egy undorító host klubban. Beletúrtam a hajamba - kezdek úgy gondolkozni, mint egy elcseszett szülő.

Kivakartam magam az ágyból, és a fürdő felé indultam. Vetettem egy futó pillantást az órámra, és megállapítottam, hogy már nincs is olyan nagyon korán. Tudtam, ma nem kell mennem dolgozni, kaptam egy kényszeres szabadnapot, amikor nincs munkánk. Persze nem gondoltam, hogy itt fogok ücsörögni egész nap. Voltak terveim, és szerettem is volna megvalósítani párat ezekből.

Egy gyors zuhany után sokkal frissebbnek éreztem magam, bár időről időre elémvetített a képzeletem egy-egy képet a tegnap estéből. Ilyenkor nem tudtam nem felfelé görbíteni a szám sarkát. Jól esett. Felöltöztem szokásos gönceimbe, ujjaimmal megpróbáltam átfésülni a hajam - nem sok sikerrel -, aztán összeszedtem magam, és átmentem a motel kocsmarészébe. Megszokott látvány fogadott; néhány félig már részeg alak, páran kávét kortyoltak, volt, aki az ingyen internetet használta ki. Akaratlanul is eszembejutott a féloldalasan ijesztő punk srác. Őt nem láttam itt azóta a tollas eset óta.

Elhessegettem a gondolatot és a zsebemben talál apróból vettem egy újságot. Egyből a hírdetésekhez lapoztam, és tanulmányozni kezdtem a kiadó lakásokat. Jól jött volna egy albérlet, amit még fizetni is tudnánk. Végülis, ha úgy vesszük, mindketten kerestünk valamennyit, még ha nem is álommunkából. Egy olcsóbb lakást talán ki tudunk együtt fizetni úgy, hogy maradjon pénzünk kajára is. Szemöldökömet ráncolva olvastam az apróbetűs ajánlatokat, de miután fél óra elteltével fölnéztem, mindössze kettő olyan lakást találtam, ami talán megfizethető lenne.

Sóhajtva összehajtottam az újságot. Legalább az egyiket meg kéne néznem - ha már igazából nincsen ma jobb dolgom. Úgy véltem, közös döntésnek kell lennie egy lakásnak, hiszen nem csak az én pénzem, nem csak az én életem lenne benne.

De ettől még megnézhetem az egyik lakást. Legalább a környékét. Az egyik cím, amit kiszúrtam, itt volt nem messze, legalábbis ahogy emlékeztem, így kértem egy rövid útbaigazítást a recepcióstól, majd neki is vágtam az útnak.

Jó volt sétálni. Úgy, mintha céltalanul mászkálnék, pedig valójában volt útirány. Tulajdonképpen az tette most is - mint mindig - különlegessé, hogy szabadon tehettem meg ezt az apróságot. Nem néztek meg az utcán, a rendőröktől sem kellett tartanom, nem kellett kapucnit húznom, lehajtott fejjel járnom és idegesen összerezzenni minden zajra. Nem kellett mindig pisztoly után nyúlnom, ha valaki hozzámszólt. Könnyebb volt így, hiszen úgy éreztem évek teltek el azóta, hogy utoljára gondtalanul végigmehettem az utcán. Most pedig semmi más dolgom nincs séta közben, mint fölnézni az égre, és figyelni a lomhán elkúszó felhőket. Meg is álltam volna, ha tényleg nincs úti cél, de szerettem volna megnézni a lakást.

Röpke fél óra kényelmes tempójú gyaloglás után értem el a környéket. Rendezett volt, parkos, kellemes. Szimpatikus volt és vonzó. Nem hittem el, hogy tényleg olyan olcsó, mint a hírdetésben írták. Kicsit lófráltam még a füves részen és a fák között, aztán gyomrom korgása eszembejuttatta, hogy ideje lenne enni valamit. Megnéztem, és még volt nálam annyi pénz, hogy hazafelé menet vegyek valami olcsó húst. Kerestem is egy boltot, ahol hosszas válogatás után vettem annyi alapanyagot, amiből pont jóllakunk egy étkezés alatt. Eredményesnek tartottam a vásárlást, mert még maradt is egy kicsi a zsebemben.

A szatyorral a kezemben kiügyeskedtem a kulcsot a zsebemből, és fél kézzel nyitottam az ajtót. Nem reménykedtem, hogy Kimura már hazaért, mindig késő estig dolgozott. Nem csalódtam, az üres szoba fogadott, épp úgy, ahogy otthagytam. Egy sóhajtással becsuktam az ajtót magam mögött, majd egyenesen a konyhába mentem, és lepakoltam az apró pultra.

Végignéztem az alapanyagokon, aztán azokon is, amiket itt találtam. Nem voltam biztos benne, hogy mindezekből értékelhető vacsorát tudnék összehozni, de próbálkozni szabad, nem?

Ennek a napnak is vége van, és furcsa mód élveztem, hogy az "idegennel" lehettem. Érdekes történeteket hallgattam meg, meglepő módon nagyon is jó társaság, a legtöbb emberrel ellentétben. Csak egy valamit nem értek. Hogy egy ilyen fazon, mint ő, miért is él ilyen lehetőségekkel, miért használja a hostok által nyújtott örömöket. Többször gondoltam arra, hogy mi van akkor, ha nem csak velem találkozgat, hanem mondjuk más fiatal fiúkkal, akiktől szexuális tartalmú szolgáltatásokat is kér. Az a baj, hogy a mai emberek nagy részéből ezt simán kinézem, még belőle is, pedig nem ilyennek ismertem meg. Igaz, nyugodtan játszhat szerepet, de annak nem sok értelme lenne, hisz valami oka csak van, ha ilyen beszélgetőpartnerekre van szüksége. Nem tudom, hogy mi, jó lenne megfejteni, amire van lehetőségem, hisz ha minden úgy alakul, ahogy mondta, akkor heti rendszerességgel fogok vele találkozni.

Hazafele tartok. Miután jeleztem a főnöknek, hogy csókolom, teljesítettem a küldetést, elengedett. Nem húztam a szám, inkább örültem titkon, persze nem adtam jelét, mert mindenki tudja, hogy az az ember milyen suttyó igazából, és képes csak azért plusz feladatot adni, hogy összetörje az apró álmaim. Így legalább minél hamarabb láthatom Kirait, kíváncsi vagyok, hogy ma mit is csinált. Odakint már-már sötét van, nem mindegyik lámpa világít - látszik, hogy milyen környéken élünk -, elég viccesen festhetek a ruhámban. Pár lépés, és el is érem az ajtónkat, nem jelzek, automatikusan nyitom ki magam előtt, belépdelek. Kirai ott van, éppen a konyhában ügyködik, mikor meghallja a neszt, hátrafordul, arcára apró mosoly költözik. - Szia... - leheli felém. Csak intek, viszonzom a köszönést. Beljebb lépdelek, becsukom magam mögött az ajtót, a felesleges ruháimtól kezdek megszabadulni.

- Hogy telt a napod? - teszem fel a sablonkérdést. Arcomra egy apró mosoly kúszik, próbálom lerázni magamról a munkahely légkörét.

- Lassan... - suttogja. A tűzhely körül serénykedik, egész rutinosnak látszik, de lehet, hogy semmi tapasztalat nincsen, csak a kezdők szerencséje?! Sok mindenhez ért ez a fiú, ez tény. - Néztem albérletet, de mind elég drága. - Közelebb lépdelek a másikhoz, nézem az éppen készülődő ételt. - És a te napod hogy telt?

- Finom illata van - mutatok a kajára. - A napom? Egész jól, egy befolyásos emberrel kellett találkoznom, legalábbis a főnök ezt állítja. Be is hívott magához - lehelem felé. - Nem meglepő. De mindegyik albérlet ilyen drága? - terelem a témát hirtelen.

- Egy-kettő akadt, ami megérné, de nélküled úgyse döntök - jegyzi meg mosolyogva. Ez jól esik, azt jelenti, hogy tényleg szeret. Persze... nem kételkedtem eddig se, hisz érzem, csak kicsit bizonytalan vagyok. Na jó, nem kicsit. Mert... ha csak kicsit lennék, akkor valószínűleg meg se fordult volna a fejemben. - Behívott a főnök? Miért is? - Úgy látszik, hogy nem tudtam elterelni a témát, mégis csak rákérdez. Francba. Nem akarom, hogy a munkámról kelljen neki beszélnem, hisz tudom, hogy mennyire rühelli az egészet... Nem akarom, hogy szenvedjen.

- Ha akarod, akkor elmehetünk együtt, megnézhetünk pár olcsóbbat. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lakásokat néztél ki. - Megsimogatom a másik fejét, a pulcsimat is leveszem, csak ledobom az egyik székre. - Hmm... - kezdek bele a másik témába. - Akivel ma találkoztam, az egy pénzeszsák. És engem választott ki a listáról, hogy heti rendszerességgel találkozzak vele.

- Pff... ne már! - csattan fel a másik, rámpillant, én meg vissza, kicsit éretlenül. Pont úgy néz ki, mintha féltékeny lenne. Nem hiszem, hogy lenne okod, ne aggódj Kirai. A munka, az munka. Erős leszek, és kibírom. Nem fog senki megakadályozni, fel fogjuk építeni az apró várunkat.

Lehet, hogy nehezebben, mint mások, lehet, hogy hosszabb idő alatt, és kacskaringósabb utat kell bejárnunk, de a sors már megmutatta, hogy mit kell tennünk. Csak el kell fogadnunk.

Nem tudom, hozzá tudok-e valaha is szokni, hogy Kimura másokat szórakoztat a társaságával, és ezért még pénzt is kap. Ráadásul befolyásos, gazdag, beképzelt, öntelt alakokat. Ha heti rendszerességgel meg tud fizetni egy hostot, akkor tényleg valami kiskirály lehet, aki nem tud mit kezdeni a pénzével…

Elhessegettem a negatív gondolatokat, és visszakanyarodtam a minket érintő problémára. Sikerült feldolgoznom, mit mondott Kimura a lakásokról, így kis gondolkozás után sikerült előkaparnom agyamból még némi információt.

- Együtt… Ühm. Rendben, elmehetünk megnézni őket. Kettő van, ami szerintem megfontolandó.

- Oké - mosolyodott el Kimura. - De előtte mindenféleképpen meg kell kóstolnunk, mire is jutottál.

Halvány mosoly került arcomra a szavak hallatán, és bár mélyen magamban fohászkodtam, hogy ne legyen nagyon pocsék a kaja, azért még egész derűsen sikerült tálalnom. Kimura segített lepakolni a kis dohányzóasztalra, ami mellé letelepedtünk enni.

- Biztos nagyon finom - jegyezte meg Kimura, miközben szedett a rizsből. Belekóstoltam én is, és ehetőnek ítéltem. Hiába, nem vagyok szakács, de úgy tűnt, Kimurának nincs baja az étellel.

- Öhm, kösz. Nem tudtam, mit szeretsz - dünnyögtem, majd némítottam magam egy újabb falattal.

Kimura megvonta a vállát, lenyelte a falatot, és csak utána válaszolt. - Lényegében mindenevő vagyok. Persze hozzá vagyok szokva a finom különlegességekhez, de ezt te csináltad… - mosolygott rám. Ezt kissé zavarbaejtőnek találtam.

- Csak azért, mert én csináltam? Hm… - mosolyodtam el kicsit kínosan. - Ez aranyos…

- Azért túlzásokba ne essünk.

Több szó nem esett köztünk, míg ettünk, és az sem tartott sokáig. Kimura is éhes lehetett, mint én, mert mindketten faltunk, nem kifejezetten kultúrált módon. Én már úgyis hozzászoktam, hogy így egyek, akkor is, ha nincs, aki elvegye előlem a táplálékot.

- Elmosogatok, jó? - Kimura hangja zökkentett ki csöndes emésztésemből. Fölpillantottam rá, hiszen már állt, és pakolászott.

- Megtennéd? Megtartalak… - motyogtam, aztán egy mozdulattal rádobtam magam az ágyra, elfészkeltem a párnámon. - Köszönöm.

Ezután csak Kimura neszezése törte meg a csendet. Lehunytam a szemem, és élveztem, hogy nyugodtan sziesztázhatok anélkül, hogy bármi másre oda kellene figyelnem. Felidéztem az időszakot, mikor mindent odaadtam volna egy teasüteményért, amit otthagytam egy lakásban a szirénaszó elől menekülve…

Már majdnem elszundítottam, mikor Kimura leült az ágyra. Kinyitottam az egyik szemem, úgy pillantottam fel rá. Gondterheltnek tűnt az arca. Sokszor tűnődtem azon, vajon miért van velem Kimura. Hiszen nem tudok neki jólétet biztosítani, csak bajba keverem. Ha nem lennék, nem kellene most hostként dolgoznia, ki sem dobták volna otthonról, sőt, talán még az a barátnője is vele lenne. Talán tényleg mindent elrontottam akkor este. Ha nem maradok ott…

- Mi a baj? - csúsztam közelebb hozzá, és csak megérintettem a karját. Összerezzent.

- Igazán semmi - vágta rá Kimura, de valamiért nem éreztem őszintének a választ. Nem akartam tovább firtatni a dolgot, így csak hozzáérintettem homlokomat a vállának, otthagytam karján az ujjaim, és behunytam a szemem. El akartam hinni, hogy nem hazudik… hosszú percek múltán már sikerült meggyőznöm magam, hogy ha nem is igaz, akkor se tenne szándékosan rosszat… Ugye nem?

Álomtalan álomba ringattam magam egyre sötétedő gondolataimmal.